Gazdasági semlegesség és az erőközpontokhoz való kapcsolódás magyar szemmel nézve

A neves brit közgazdász, Joan Robinson szerint gazdasági kérdésekről tanulni és gondolkodni nem azért fontos, hogy a legfontosabb problémákra kész válaszokat kapjunk, hanem azért, hogy megpróbáljuk elkerülni azt a helyzetet, amikor közgazdászok felültetnek bennünket. Erre jó példa, hogy az utóbbi időben látványos vita kezdődött arról, hogy a Magyarországon felvetett gazdasági semlegesség gondolata mennyire reális és mennyire járható út.

Az, hogy intenzív diskurzus indult erről a kérdésről, rendkívül örvendetes, hiszen a különböző nézőpontok megjelenése csak még színesebbé teszi a diskurzust. Eszünkbe juthat továbbá az a keynesi gondolat is, amely szerint kimondottan káros, ha a közgazdászok egymástól elszigetelten és egyedül gondolkodnak bizonyos kérdésekről.

Jelen írás ezen vitához kíván hozzászólni az erőközpontokhoz való alkalmazkodás és a kereskedelem úgynevezett gravitációs modelljének felvillantásával.

A 2024 szeptemberében megjelent Draghi-féle jelentés első oldalain egy egészen szemléletes ábra és adatsor jelent meg arról, hogy 2002 és 2023 között mekkora volt a gazdasági növekedés éves átlagos üteme az EU-ban, az USA-ban és Kínában. Az adatok azt tükrözik, hogy a leggyorsabban Kína tudott növekedni, több mint 8 százalékos ütemmel, az USA-ban éves szinten 2 százalékos, míg az EU-ban csak 1,4 százalékos volt a bővülés ezekben az évtizedekben. Azok, akik jól ismerik a bázishatás jelenségét (alacsonyabb szintről könnyebb nagyot növekedni), rögtön magyarázatot találnak a látványos mutatóra.

Fontos azonban azt hangsúlyoznunk, hogy a kínai gazdaság már EU-s gazdasági súlyt képvisel világgazdaságban 17-17 százalékkal. Az egyfőre jutó GDP kapcsán jelentős a viszonylatban való különbség, azonban érdemes egy fontos tényezőt beemelni az érvelésbe, és egy rövid időre felülemelkedni a növekedési különbségeken, a módszertani és számbavételi kérdéseken, a reál és nominális mutatókon, illetve az árfolyamhatás kérdéskörén.

A nemzetközi gazdaság és kereskedelem tanulmányozása során is, és nem csak a fizikában, használják az úgynevezett gravitációs modellt, amely a newtoni elvekből kiindulva azt feltételezi, hogy minél nagyobb egy gazdaság, annál nagyon a vonzása. Mindez ténylegesen azt jelenti, hogy a relatíve nagy gazdaság tekintélyes kereskedelmet generál a környezetében, amely a távolság növekedésével azonban folyamatosan csökken.

Immanuel Wallerstein óta tudjuk, hogy a gazdasági centrum egyben olyan növekedési központ, amely hatással van a térségére, a perifériára és a félperifériára. A központ továbbá egy kisebb térség akciócentrumaként is értelmezhető, amely a térség gazdaságában meghatározó szerepet tölt be. Az itt születő döntéseknek döntő szerepük van az egész térség, de akár a világgazdaság fejlődésében is.

A magyar kormány által meghirdetett gazdasági semlegesség koncepciója a világgazdaság valós, míg mások által csak vélt átrendeződéséhez kapcsolódik. A semlegesség kereskedelmi szempontból azt hirdeti, hogy az ázsiai térségben létrejött erőközpont a gravitációs modellből adódóan nagyobb kereskedelmi volument tud majd produkálni, így érdemes azt kihasználni. Természetesen az egy másfajta üzleti kultúra és piac, mint a nyugati vagy a nyugat-európai, így a kereskedelemnek kockázatai, illetve költségei is vannak, és nagy fokú alkalmazkodást igényel. Arról pedig már nem is szólva, hogy elemi érdeke a hazai vállalatoknak a szállítási és ellátási láncokba való magasabb betagozódás,

Az erőközpontok érzékelése egyébként nem jelenti azt, hogy az alkalmazkodni kívánó ország leválik az egyikről, és a másikra helyezi a hangsúlyt, hiszen például a gazdaságtörténeti meghatározottságok miatt erre rövidebb távon nincs is lehetőség. Sokkal inkább arról van szó, hogy az IMF-nél példaként emlegetett Mexikóhoz és Vietnámhoz hasonlóan a kis nyitott gazdaság összekötő kapocsként jelenik meg.

Az Ázsiában formálódó erőközpont látványos vonzóerővel bír, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy Kínában az elmúlt 40 évben közel 800 millióval csökkent azon emberek a száma, akiknek a jövedelme napi 1,90 dollár alatt volt – ez egyébként a Világbank által a globális szélsőséges szegénység nyomon követésére meghatározott nemzetközi szegénységi küszöb. Ezzel Kína hozzájárult a mélyszegénységben élők számának globális csökkenéséhez, ami világszinten az ebbe a kategóriába tartozók háromnegyedének eltűnését jelenti. A jelenlegi kínai nemzeti szegénységi küszöbértékkel számolva a szegények száma ugyanebben az időszakban az említett közel 800 millió fővel csökkent.

Ez a tömeg belépett a fogyasztói piacra, és a nemzetközi gazdaságtani könyvekből is jól ismerjük, hogy a növekvő rendelkezésre álló jövedelem importfogyasztást generál. Az új erőközpont azonban nem csak Kínáról szól. A World Economic Forum szerint 2020-ban 2 milliárd ázsiai tartozott a középosztályhoz, és 2030-ra ez a szám várhatóan 3,5 milliárd fölé ugrik majd.

Ezt a tendenciát talán még jobban szemlélteti, hogy amíg 2020-ban az ázsiai középosztálybeliek a teljes kategória 54 százalékát adták, addig ez az arány 2030-ra 65 százalékra emelkedik. A fogyasztási bázis tehát nem csak formálódik, hanem már adott is.

A lényegi kérdés nem az, hogy meddig tart az ázsiai lendület, és bizonyos területen átveszik-e az ázsiai országok a nyugat szerepét, hanem az, hogy a világgazdaság rezdüléseihez alkalmazkodni kívánó olyan országok, mint Magyarország, hogyan tudják kihasználni a piaci lehetőségeiket. Ezen a ponton pedig a bevezetőhöz hasonlóan ismét Joan Robinsonhoz fordulhatunk, aki mindig is úgy érvelt, hogy csak egyetlen rosszabb dolog van annál, ha a kapitalisták kizsákmányolnak egy országot, ez pedig az az eset, amikor nem zsákmányolják ki.

A nemzetközi kereskedelem nyelvére mindezt lefordítva azt mondhatjuk, hogy a kereskedelmileg nyitott ország számára az intenzív és minden irányba mutató kereskedelem a leginkább járható, de megannyi kihívást tartogató út.

A szerző közgazdász, egyetemi docens, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány kutatási igazgatója.