1956-ról és tanulságairól

A forradalom és szabadságharc változó emlékezete mögül mára már nemcsak a személyes élmény, hanem a történeti ismeret is megkopni látszik, pedig a történeti beágyazottság és a megértésre törekvő értelmezés igénye nélkül a forradalom könnyen illékony aktualitású párhuzamkeresések áldozatává válhat. A forradalom, majd a szabadságharc spontán esemény volt, a felkelők mögött nem állt államhatalmi-intézményi háttér, nem mozgósítottak semmiféle hadsereget, rendőrséget, titkosszolgálati erőforrásokat az ellenállás támogatására. 1956-ban a túlerő győzedelmeskedett, ami megerősítette a szovjet hatalmi struktúrákat, a forradalom tapasztalata azonban a rendszerváltásig éppúgy alakította a hatalmat, mint a társadalom gondolkodását és magatartását. A Kádár-rendszer ’56 vérbefojtásával kezdődött, és bukása is elválaszthatatlan ’56 szimbolikus győzelmének katartikus pillanatától, 1989. június 16-ától.

„A Széna téren lévő fegyveres felkelőktől megtudtam, hogy a céljuk a független Magyarország létrehozása, a bérek emelése, a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, a kommunisták eltávolítása a kormányból stb. A felkelők célkitűzésével egyetértettem, és ennek alapján határoztam el, hogy csatlakozom a felkeléshez.”

Kevés tömörebb és világosabb összefoglalást olvashatunk a forradalom céljáról, mint Szabó bácsinak, a Széna téri fegyveres csoport legendás parancsnokának a szabadságharc leverését követően, fogságban tett vallomását.

1956 valóban egyszerre volt a kommunista önkény ellen és a jobb élet reményéért kitört forradalom, valamint a szovjet megszállás ellen folytatott nemzeti szabadságharc.

A nemzeti megalázottság és a kommunista hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság együtt vezetett a forradalomhoz. 

A forradalomról és szabadságharcról a kommunista rendszer összeomlásáig idehaza nem lehetett szabadon beszélni. A nyilvánosságban kizárólag az ’56-ot ellenforradalmi összeesküvésnek láttató hivatalos pártállami narratíva jelenhetett meg, ugyanakkor a kommunista „felejtetéspolitika” leginkább kitörölni igyekezett a forradalmat a történelemből. 

A rendszerváltás után ’56 emlékezete sokszínűvé vált. A korábban lefojtott viták nagy nyilvánosságot kaptak, végre elkezdődhetett az interpretációk versenye ’56 értelmezéséért. A rendszerváltás óta eltelt három és fél évtizedben az ’56-os nemzedék legendás alakjai távoztak el közülünk. A forradalom és szabadságharc változó emlékezete mögül mára azonban már nemcsak a személyes élmény, hanem a történeti ismeret is megkopni látszik. A történeti beágyazottság és a megértésre törekvő értelmezés igénye nélkül a forradalom könnyen illékony aktualitású párhuzamkeresések áldozatává válhat, itthon és külföldön egyaránt. A forradalmárok és szabadságharcosok emléke arra kötelez minket, hogy az ő döntéseiket, dilemmáikat próbáljuk megérteni. 

1. Forradalomból szabadságharc

Bár az 1956-os forradalom kitörését Budapesthez kötjük, a társadalmi elégedetlenséget valójában először a Szegeden október 16-án megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (Mefesz) formálta politikai programpontokká. A Mefesz révén már a forradalom kirobbanása előtt létrejött egy, a kommunista párt ifjúsági szervezetétől, és így magától a párttól is független szervezet, amely megalakulásával megtörte a diktatúra monolit politikai struktúráját. A követelések között már olyan, addig tabunak számító gondolatok szerepeltek, mint a szovjet csapatok kivonása, többpártrendszer, szabad választások. Október 22-én a budapesti Műegyetemen összegyűlt hallgatók saját Mefesz-szervezetüket megalakítva, a szegediek programját továbbfejlesztve alkották meg emblematikus 16 pontjukat, amelyek szintén továbbléptek a szocialista rendszer megreformálására irányuló törekvéseken. Másnapra az egyetemi diákság tüntetést hirdetett a lengyelekkel való szolidaritás kifejezésére. 1956. október 23-án délután Budapesten kétszázezer ember vonult az utcákra. A magyar kommunista párt vezetése megosztottá, bizonytalanná és döntésképtelenné vált, ami általános káoszhoz és végül tragikus döntések sorozatához vezetett: a párt pánikreakciójában fegyveres erőszakot alkalmazott a fegyvertelen emberekkel szemben.

A történeti kutatások nyomán ma már ismert az az évtizedekig elhallgatott tény, hogy a hatalom oldaláról az első fegyverhasználatra, s egyben halálos áldozatokkal járó sortűzre nem az események sűrűjében, Budapesten, és nem is a kádári propaganda-történetírás által sokáig tényként kezelt önvédelmi tűzharcban került sor, hanem egy békés, fegyver nélküli vidéki tüntetésen, Debrecenben. 

Este Budapesten is eldördült az első lövés a Magyar Rádió épülete előtt. A rádió ÁVH-s védői célzott tüzet nyitottak a gyülekező civilekre, ami több halálos áldozatot követelt. Az erőszakos fellépés azonban így sem járt sikerrel, és 

A totális diktatúra, amelynek a teljes erőszakszervezet rendelkezésére állt, gyakorlatilag összeomlott. Hajnalban Gerő Ernő, az MDP első titkára szinte reflexszerűen kérte a szovjet katonai segítséget Hruscsovtól. A szovjet csapatok bevetését a pártvezetés lényegében vita nélkül vette tudomásul. Október 24-én hajnalra szovjet tankok lepték el Budapest utcáit. A forradalom órák alatt nemzeti szabadságharccá változott. 

Az akció biztosítása érdekében a szovjet pártvezetés titokban Magyarországra küldte Ivan Szerov hadseregtábornokot, a szovjet politikai rendőrség KGB elnökét és a vezérkari főnök helyettesét, valamint az SZKP KB Elnökségének két tagját, Anasztaz Mikojant és Mihail Szuszlovot. A magyar pártvezetés és a szovjet katonai irányítás egyaránt biztos volt abban, hogy a felkelőket egy fővárosi erődemonstrációval meg lehet félemlíteni, s ennek révén ugyanúgy helyreáll a rend, mint 1953 júniusában Kelet-Berlinben. A szovjet csapatokat azonban nem várt ellenállás fogadta. Az éjszaka fegyvert szerző forradalmárok a város több pontján barikádokat emeltek, és felvették a harcot a bevonuló egységekkel. 

A munkásfiatalok, katonák, egyetemisták, ipari tanulók, külvárosi, peremhelyzetű, időnként büntetett előéletű vagányok együtt fogtak fegyvert és küzdöttek hősiesen a szabadság közös ügyéért. Létszámuk ekkor még nem haladta meg a kétezret sem. 

A szovjet megszállókkal szemben szinte pillanatok alatt, spontán mód jöttek létre a szabadságharc ismertté vált központjai, és választódtak ki a harcok közepette a fegyveres gócpontok rátermett, alkalmas vezetői. A barikádokon harcoló felkelők politikai-katonai irányítás nélkül álltak ellen a sokszoros túlerőnek.

Ezzel eljutottunk ’56 egyik legfontosabb sajátosságához: a spontaneitáshoz. A forradalomra és különösen a szabadságharcra senki nem készült. Noha a politikai-gazdasági válságnak legalább már év elejétől egyre nyilvánvalóbb jelei mutatkoztak, az október 23-i történések a szovjet és a magyar politikai vezetést éppolyan készületlenül érték, mint a Nyugatot. A délutáni felvonulás résztvevői sem gondolták, hogy estére a tüntetés fegyveres harccá alakul. A forradalom, majd a szabadságharc mögött nem állt államhatalmi-intézményi háttér: nem mozgósítottak semmiféle hadsereget, rendőrséget, titkosszolgálati erőforrásokat a fegyveres ellenállás támogatására. Sőt, egészen október 28-ig a pártvezetés és kormányzat az eseményeket ellenforradalomnak minősítette. Ezzel magyarázható, hogy 

Ez az állítás Nagy Imre miniszterelnök sajátos szerepét is értelmezi. Nagy Imrét a tömeg nyomására a kommunista párt emelte vissza a vezetésbe, majd nevezték ki miniszterelnöknek október 24-én hajnalban. Nagy nem akart forradalmat, sőt, az első napokban el is utasította a forradalom követeléseit. A nevében statáriumot hirdettek, miniszterelnöksége első napjaiban – a Magyar Dolgozók Pártja katonai diktatúrát sürgető Katonai Bizottságának fellépése nyomán – országszerte sortüzek dördültek. A keményvonalas sztálinista pártvezetőkkel folyamatosan külön harcot vívó miniszterelnök azonban tárgyalásos, békés úton szerette volna kezelni a válságot. Ennek érdekében – akár saját politikai nézeteivel szemben is – el kellett fogadnia a forradalom követeléseit, amelyek messze túlmentek a kommunista rendszer megreformálásán, miközben meg kellett győznie a szovjet pártvezetést is.

A politikai válságkezelés folyamatában a mozgástér bővítését a Kreml küldötteivel rendszeresen tárgyalásban álló Nagy Imre számára „az utca”, a fegyveres csoportok kitartása adta meg. Október 28-án egy rövid időre úgy tűnt, hogy Nagy Imre taktikáját siker koronázza. Először is tűzszünetet rendeltek el, és ellenforradalom helyett nemzeti demokratikus mozgalomnak ismerték el az eseményeket. Megígérték többek között a szovjet katonák fővárosból való azonnali kivonását, az ÁVH feloszlatását és a Nemzetőrség létrehozását. Végezetül ígéretet tettek a Szovjetunióval való tárgyalások megkezdésére a szovjet hadsereg teljes kivonásáról. Október 28-án azonban szó sem volt a rendszer alapjainak a megváltoztatásáról. Az ígéretek nem érintették sem a kommunista párt vezető szerepét, sem Magyarország helyét a Varsói Szerződésben. Azokat a fegyvereseket pedig, akik a szovjet csapatok kivonásáig nem voltak hajlandók letenni a fegyvert, továbbra is ellenforradalmároknak bélyegezték. Mindenesetre a Nagy Imre által kínált politikai megoldást a szovjet első titkár, Nyikita Hruscsov eleinte maga is támogatta, jóváhagyta a miniszterelnök lépéseit. Úgy tűnt, Moszkva egy történelmi pillanat erejéig elszánja magát a tárgyalásos megoldásra, amennyiben az nem sérti az alapvető szovjet érdekeket. Ebben a szellemben fogadták el Moszkvában október 30-án azt a kormánynyilatkozatot, amelyben szerepelt a szovjet csapatok kivonásának lehetősége. A meglepően engedékeny hangvételű dokumentum október 31-én megjelent a Pravdában, csakhogy addigra már érvényét vesztetten: komoly viták után előző éjszaka az SZKP vezetése meghozta a döntést a fegyveres beavatkozásról. A változás sok tényező összjátékának eredményeként születhetett meg. A szovjet blokkot Európában ilyen kihívás még nem érte, nem volt kész forgatókönyv egy ilyen válság esetére. A döntő érv a katonai erő alkalmazása mellett mindenesetre leginkább a birodalmi presztízs védelme lehetett. Hruscsovnak a szovjet blokkban meg kellett nyugtatni a felkelés átterjedésétől félő társpártok vezetőit, de saját keményvonalasai mellett a nyugati (főként olasz és francia) kommunista pártok vezetői előtt is őriznie kellett tekintélyét, és erőt kellett mutatnia a Nyugatnak. 

Amikor pedig Nagy Imre is felismerte, hogy a Szovjetunió kizárólag saját birodalmi érdekeit szem előtt tartva a katonai intervenció mellett döntött, rászánta magát a Varsói Szerződésből való kilépésre. November 4-e után nem volt hajlandó miniszterelnökként legitimálni a szovjetek agresszióját, nem volt hajlandó lemondani, s átadni a hatalmat a szovjet tankok által hatalomba segített Kádár Jánosnak. Mindezért Nagy Imre az életével fizetett. 1958-as kivégzésével a forradalom mártírjainak sorába emelte a kádári megtorló gépezet.

2. Társadalmi támogatás

A spontaneitása mellett a forradalom másik meghatározó karakterjegyeként a tömegességét és társadalmi támogatásának pluralitását érdemes kiemelni. 

A forradalom rendkívül széles körű társadalmi támogatást élvezett. A szabadságharc leverése után készített titkos állambiztonsági kimutatások alapján

A sokszínűség, pluralitás egyszerre jellemezte a forradalom résztvevőinek társadalmi háttérét és politikai orientációját.

A forradalom résztvevői és helyi vezetői meglehetősen eltérő politikai értékrenddel és aktivitással váltak a forradalom részeseivé. Voltak közöttük reformkommunisták, szociáldemokraták, kisgazdapártiak, ún. harmadik utas népiek, konzervatívok, kereszténydemokraták egyaránt. Bár a pártosodás és programalkotás október végén megkezdődött, az események nem hagytak időt a részletes politikai programok kimunkálására. Mégis világossá vált, hogy

A magyar forradalom társadalmi sajátosságainak további lényeges jellemzője a forradalom napjaiban létrejövő autonóm és sokrétű társadalmi önszerveződések léte, melyeket leginkább a munkástanácsok, illetve a vidéki nemzeti bizottságok reprezentáltak.

Ez utóbbiak szerepét akkor lehet igazán megérteni, ha tudjuk, hogy miközben a fővárosban a felkelők fegyveres harcok folytattak a szovjet csaptokkal szemben, vidéken szinte mindenütt, a legkisebb falvakban is, néhány nap alatt sikeresen végbement a szovjet típusú tanácsrendszer felszámolása, és elkezdődött a valódi, demokratikus önkormányzatiság megteremtése, rekordgyorsasággal intézményesültek az új, önszerveződő forradalmi szervek. Ez egyben a magyar társadalom erőtartalékait is mutatta. Az új, önigazgató intézményrendszer pillanatok alatt felszínre hozott egy irányítani képes és morális tőkével bíró alternatív helyi elitet. 

A társadalom és a hatalom számára egyaránt meghatározó tapasztalat volt tehát 1956-ban az előzetes szervezettség és politikai centrum nélküli, spontán tömegmegmozdulás, amely a rendszer megdöntéséhez vezethetett, miközben nem torkollott anarchiába, sőt egy alternatív vezetőréteg színrelépését eredményezte. E sajátosságok következményei a forradalmat követő megtorlásban is tetten érhetőek voltak, hiszen a fegyveres felkelők és a pártellenzék prominensei mellett a forradalom önszerveződő helyi elitje volt a megtorlások fő célcsoportja: azok az emberek, akikről az újra kiépülő kádári diktatúra 1956 után joggal feltételezhette, hogy bármilyen újabb demokratikus mozgalom cselekvőképes vezetői lehetnek.

3. A nagypolitikai játéktér

1956 rövid és hosszú távú hatása máig történészi elemzések és viták középpontjában áll. A magyar forradalom és szabadságharc az első koporsószeg vagy inkább tartószeg volt a szovjet blokk történetében: azaz ’56 megerősítette a szovjet rendszert, vagy hosszú távon a bukásához vezetett?

A kutatók rendelkezésére álló – de korántsem teljes, elég csak a szovjet iratokra utalni – dokumentumok arra mutatnak, hogy a második világháború befejezése után kialakított európai status quo, illetve a szovjet–amerikai szembenállással jellemezhető bipoláris világrend alapvetően meghatározta a kelet-közép-európai régió sorsát, benne a magyar forradalom kimenetelét. Kissé leegyszerűsítve: a „felfordulás a birodalomban” – ahogy évtizedekkel később Henry Kissinger minősítette a magyar forradalmat – nemcsak váratlanul, hanem kellemetlenül is érte az Eisenhower-adminisztrációt. 

a térségre irányuló masszív propaganda felszabadítási ígéretei ellenére. ’56 világossá tette, hogy a nyugati világ tudomásul vette Európa megosztottságát.

Ugyanakkor a hidegháború viszonyai között a külpolitika elválaszthatatlanul összefonódott a belső ideológiai harcokkal. 1956, különösen a megtorlás volumene, a nyugati baloldali értelmiségre is kiábrándítólag hatott. Elég csak Albert Camus-re vagy Jean-Paul Sartre-ra utalnunk. És így a magyar ügy – bár nemzetközi politikai kérdésként csak korlátozott jelentőséggel bírhatott – a nyugati belpolitikai játszmákban, a kommunizmusról folytatott ideológiai vitákban komoly szerepet kapott. ’56-nak, úgy tűnik, paradox módon Nyugaton inkább belpolitikai következményei lettek. A tömegmédia korában a forradalomról, majd a szovjetek brutális fellépéséről szóló hírek komoly hatást gyakoroltak a közvéleményre és a nyugati kommunista pártok megítélésére. 

Mindeközben a magyar társadalom számára a forradalom élménye mellett legalább olyan megkerülhetetlen évtizedes kollektív tapasztalatot hoztak a levert forradalom következményei is. Egyfelől a több tízezer családot érintő súlyos, kiterjedt megtorlás, nyomában a hatalomnak való kiszolgáltatottság átélése és a félelemérzet. Másfelől a változtatás reményének az elvesztése, annak a konzekvenciának a levonása, hogy tudomásul kellett venni: a szovjet uralom hosszabb távon realitás. A szovjet vezetés ugyanakkor megtanulta, hogy bizonyos kérdésekben engednie kell, nem folytathatja a nyílt erőszak politikáját.

A magyar kommunista politikusokat pedig a bukásukig befolyásolta 1956. Úgy is mondhatjuk,

Az attól való félelem, „nehogy még egyszer 1956 legyen”, mindvégig rányomta a bélyegét a magyar pártvezetés politikájára. 1956-nak, hatástörténetét tekintve végső soron van tehát egy paradoxona.

Reálpolitikai szempontból megerősítette a szovjet hatalmi struktúrákat, a forradalom tapasztalata azonban a rendszerváltásig alakította úgy a hatalom, mint a társadalom gondolkodását és magatartását.’56 mozgósító ereje megmaradt, a forradalom emlékének felidézése a rendszerrel való szembenállás szimbólumává, a formálódó ellenzék egyik legfontosabb identitásképző eszközévé vált.

A Kádár-rendszer ’56 vérbefojtásával kezdődött, bukása elválaszthatatlan ’56 szimbolikus győzelmének katartikus pillanatától: 1989. június 16-ától, Nagy Imre és mártírtársai, valamint az összes áldozatot jelképező szimbolikus hatodik koporsó ravatalra emelésétől. 

A szerző néprajzkutató, történész, egyetemi docens, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: A  Sztálin-szobor ledöntése 1956. október 23-án, Budapesten. Fotó: Gamma-Keystone / Getty Images)