Szívünk parancsa a haza megvédése

November 4. a hősiesség emléknapja a magyar történelemben. Ideje felülemelkednünk kisszerű vitáinkon, és együtt megadni a tiszteletet azoknak, akik a legtöbbet, a saját életüket áldozták fel közös szabadságunk érdekében.
„A rendszert az egész magyar nép söpörte el. […] A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akar dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől” – Mindszenty József, Magyarország többször bebörtönzött, száműzött, majd a forradalomban kiszabadított bíborosa és hercegprímása 1956. november 3-i, esti rádiószózatának mondatai máig elhallatszanak. Azok voltak akkor szinte az utolsó tiszta hangok.
Másnap hajnalban a szovjet haderő rázúdult az országra, a kivívott szabadság elveszett, és a bábkormány berendezkedése után páratlan mértékű megtorlás sújtotta a magyar nemzetet. Mindszenty az általa már harmadszor átélt kommunista puccs elől az amerikai követségre menekült, és hátralévő éveit gyakorlatilag ismét száműzetésben töltötte. Az őt korábban kiszabadító Pálinkás Antal őrnagyot viszont 35 éves korában, 1957-ben felakasztották. A szuverén tettekért gyakran járt halál.
Sokféle ember esett áldozatul a kádári hatalom tömegével hozott halálos ítéleteinek és gyilkosságainak.

A vérbírók – akiknek ámokfutása elsősorban Kádár, Biszku, Apró, Marosán és a többi, idegen zsoldban állt politikus lelkén szárad, – nem válogattak az áldozatok világnézete szerint. Jobb- és baloldali, hívő és nem hívő magyarok egyaránt a bitófára jutottak. Jeltelen sírban végezték munkások, katonák, alkalmazottak, diákok: mindenki, aki a nemzet szabadsága és a szovjet érdekek kiszolgálása közül a kritikus pillanatban a nemzet szolgálatát választotta a szovjetek helyett.
„Olyan bűncselekmények miatt állok a bíróság előtt, amelyeknek a gondolata is távol áll tőlem. [...] Ez az eljárás olyannak tűnik előttem, mint a középkori boszorkányperek. A nyomozó hatóság a halálomat akarja. [...] Az ügyben hamis tanúkat alkalmaztak”– így beszélt Nickelsburg László, a 1956-os forradalomban a Budapestre törő szovjet haderővel szemben küzdő Baross téri felkelőcsoport tagja, akit két társával utoljára végzett ki 1961. augusztus 26-án a Kádár-rendszer vérbírósága. Ez már a hatvanas években történt, és a világ csak nézte, ami zajlik. Az ő, valamint Hámori István és Kovács Lajos meggyilkolása volt a betetőzése annak a hosszú éveken át tartó bosszúsorozatnak, amelynek során a kádári bábkormány több magyart végzett ki és vetett börtönbe, mint az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot követő Habsburg-megtorlást vezető von Haynau. Azonban sem a XIX. századi, sem a XX. századi hősök áldozata nem volt hiábavaló.

Rákóczi elbujdosott a levert szabadságharc után, 1849-ben pedig az aradi 13 és a Pesten meggyilkolt mártír miniszterelnök volt a leghíresebb áldozat. A következő ezer esztendő számára példát mutató módon ekkor és 1956-ban sem származás, sem gondolkodásbéli különbség nem állt a közös célok útjába, amelyek egyik alappillére a nemzeti szuverenitás megteremtése volt.

Ellentétben a kommunizmus idején sulykolt defetista szemlélettel, amely még ma is sokak gondolkodását köti gúzsba, történelmünk nem vesztes csaták gyűjteménye. Nemcsak középkori példákat sorolhatnék, hanem a szabadságharc során is hősies és sikeres ellenállással, eredményes fegyveres harccal vetettük le magunkról a nyugati elnyomó uralmat – ami 1849-ben csak úgy maradhatott fent, hogy a keleti despoták mentő kezet nyújtottak nekik. A túlerő pedig olyan hatalmas volt, amit már fizikailag képtelenség volt legyűrnünk. 1956 novemberében a világ egyik legnagyobb szárazföldi hadereje rontott rá Magyarországra. Küzdöttünk, amíg lehetett. Számos ellenállócsoport, például Csepelen és Újpesten vagy Baranyában a „Mecseki Láthatatlanok” hosszú ideig kitartottak. Jellemző, hogy csak a világ egyik legerősebb hatalma tudta eltiporni a magyar szuverenitást. Harcoltunk, amíg volt értelme.
Akkor – ahogyan a bő száz évvel korábbi szabadságharc idején is – ígéretet, tanácsot sokat, de segítséget egyetlen nyugati országtól sem kaptunk. Szabadságvágyó nemzetek bátor fiaitól, lányaitól persze igen. Alapvetően azonban 

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nagyjaink heves vitákban támadták egymást. 1849 után Kossuth és Széchenyi sokat vitázott volna győzelem esetén is, ahogyan 1956 után Mindszentynek is sok nézetkülönbsége lett volna a szociáldemokratákkal. Mégis: a legfontosabb az, hogy a nemzet függetlensége és szabadsága egy adott pillanatban minden szempontot felülírt. Ma már nem a vitákra emlékszünk, hanem arra, amit hős elődeink megtettek a hazáért. Életművükkel együtt váltak örök példaképekké. Ahogyan eleink bölcsessége és rátermettsége mutatta, úgy mi sem keverhetjük össze soha a harc és a tárgyalás idejét! Csak azzal tudunk érdemben tárgyalni, aki nem támad a magyar nemzetre. Nemcsak Alaptörvényben rögzített, hazafias kötelességünk mindenkivel szemben, akár életünk árán is megvédeni hazánkat.

Így gondolkodunk, mi, kereszténydemokraták, mindannyian, és ebben minket nemcsak az Alaptörvény, hanem a szívünk és hitünk parancsa is kötelez. Bízunk abban, hogy politikai ellenfeleink is jobban szeretik a hazájukat, mint ahogyan egyesek közülük gyűlölnek bennünket. Jó, ha november 4-én emlékeztetjük magunkat arra, hogy sorsfordító időkben nemzeti együttműködésre van szükség. Nem kell és nem is lehet mindenben egyetérteni, de lenniük kell közös mondatoknak és tetteknek néhány kiemelt kérdésben: ilyen a haza védelme, a hazaszeretet és közös elkötelezettség nemzeti érdekeink védelmében. Ilyen 1956 emléke.

A nemzeti hősiességre, a józan észre, valamint a hagyományos európai kereszténydemokrácia értékeire támaszkodó KDNP partnere minden őszinte szándékú nemzeti összefogásnak. Ma ismét vérzivataros fellegek vonulnak kontinensünk felett. A haza szeretetére, erőre és józanságra van szükség – egyszerre. Ehhez és ebben mi kezet nyújtunk minden politikai ellenfelünknek.

„A politizálás ma másodrendű ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk.” Ezek szintén Mindszenty szavai a nevezetes rádióbeszédéből. Ő már nem élhette meg, hogy halála után 15 évvel, 1990-ben eljött a szabadság. De az ő antikommunista harca is kellett hozzá, ahogyan az őt kiszabadító Pálinkás Antal igazságtalanul elvett élete is.

Mi, kereszténydemokraták ezért örök tisztelettel adózunk minden magyar hazafinak, aki 1956-ban száműzöttje, áldozata és mártírja lett az ellenállásnak, a magyar szuverenitásért folytatott hősies küzdelemnek. Erre az emlékezésre kérek ma mindenkit, pártállástól függetlenül. Mert egy a nemzet, és egy a hazánk!

A szerző a KDNP ügyvezető alelnöke.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Az orosz hadsereg tankja, amint a magyar forradalom alatt járőrözik a gyalogosok mellett Budapesten 1956. novemberében. Fotó: State Department / PhotoQuest / Getty Images)