Ukrajnának másmilyen empátia kell

További Vélemény cikkek

Valami történt az elmúlt hónapokban a nemzetközi sajtóban, mintha egy csapásra nagyon sok helyen szembenéztek volna a realitásokkal. A New York Times a minap lehozta, hogy Ukrajnának jelen körülmények között még 6-12 hónapnyi ereje van a védekezésre. De különböző formában a többi nagy fővonalbeli angolszász médiatermék is fordult, az Economisttól a Washington Postig.

Azzal ezek a sajtótermékek még nem néztek szembe, hogy az a kép, amit felfestettek a háború esélyeiről, végig fals volt. Oroszország még vereségeinek csúcsán sem állt olyan rosszul, mint írták, és 2023 elejére már lehetett látni, hogy az oroszok minden valószínűség szerint részleges győzelemmel fejezik be a háborút. Látszott, hogy Oroszország képes a tanulásra, és vannak szövetségesei, amelyek hatékonyan segítik, míg Ukrajna nem kap meg mindent, amit megígértek neki.

Ma a legnagyobb probléma Ukrajnában az ember, bár a nyugati fegyverzet is csak csordogál, de messze nem annyi, mint ami odaadható lenne. Kérdéses az is, hogy elbírna-e egy kellően nagy mozgósítást az ukrán társadalom. Mert egy pár hetes képzést kapott férfi egy Kalasnyikovval még nem képzett katona. Különösen akkor nem, ha rosszul vezetik. Ukrajnában akkora a hiány a jó tisztekből, hogy egyszerűen alig van, aki megfelelően vezethetné az új vagy feltöltött dandárokat – már ha sikerül a mozgósítás, illetve a hátországból a frontra viszik az utolsó irodistát és lógóst is.

Nem egyszerűen emberhiány van, hanem a magasabb rendfokozatok kivételével tiszthiány.

Tábornok, ezredes van még bőven, jó hadnagy vagy százados nincs, meg jó altiszt. Mert akik voltak, két és fél év alatt megtizedelődtek.

Itt kellene már végre bejönnie az empátiának, aminek kevés nyoma van akár az „oroszpárti”, akár az „ukránpárti” diskurzusokat nézzük. A háborúban nem 57 000 ukrán halott van, ahogy azt a New York Times cikke állítja, legfeljebb csak úgy, ha nem számoljuk bele az eltűnteket. Az ukrán halottak száma a polgári lakosságot is beleértve messze százezer felett van, és több százezer a sebesült, köztük olyanok, akik végtagjukat vesztették vagy mentálisan törtek meg egy életre. Az „oroszpártiak” ennek akár örülnek is, „ukránpárti” diskurzusban azonban sokszor jön a válasz, hogy „de az oroszok még többet vesztettek”. Talán – egyáltalán nem biztos, mert a veszteségek kérdése is a narratívaharc része. Csakhogy itt nem narratívákról van szó, hanem emberi életekről.

Ukrajnában a nagyvárosokban nincs biztonságban az ember, a polgári lakosság sem. Október utolsó hetét Kijevben töltöttem. A kijevi nappalok szinte normálisak – a háborúból a város nagy részén semmit sem érzékel a látogató. Estig. A belváros gyakorlatilag teljesen ép – az Artem katonai üzem környéke és a gyerekkórház kivétel –, de órákat lehet úgy sétálni, hogy egyetlen sérült épületet sem lát az ember. Aztán éjszaka jönnek a drónok. Az oroszok taktikája kegyetlen. Nem általában rombolás a cél, már ami a nagyobb városokat és nem az energetikai vagy katonai infrastruktúrát illeti, hanem a lelki nyomás. Hogy az ukránok a nagyvárosokban ne tudjanak rendesen aludni. Egyetlen éjszaka sem volt Kijevben 3-4 légiriadó nélkül már hetek óta.

A halottak száma nem nagy, nem jön sok drón a 3 milliós nagyvárosra, egy hullámban csak 3-4. De több mint 50 kilós robbanófejükkel tudnak ölni és rombolni. Október 26-án eltalált egy drón egy 25 emeletes házat, 3 emeletet letarolt, egy 15 éves lány bennégett.

Hatalmas teher ez a lelkeken, mert hiába mondják a kijeviek, hogy nem foglalkoznak a „mopedekkel” (a drónok beceneve a hangjuk miatt), a sok éjszakai ébresztés az bizony éjszakai ébresztés, és aki nem alszik eleget heteken, hónapokon át, annak meglesz az eredménye. Emellett tudat alatt az is ott van, hogy mi van, ha ebben a hónapban az én lakásom lesz az az egy, amibe becsapódik a drón. Az esély nagyon kicsi, de valós.

Az ukrán emberek élete nem egyik vagy másik „drukkertábor” vágyairól szól. Arról, hogy verjék meg Putyint és az autokráciát bármi áron, vagy Putyin verje meg az ukránokat és ezzel a progresszív-liberális Nyugatot. Mert a „drukkolás” a nyugati nézőpontból nagyon sokszor nem arról szól, hogy mi lesz Ukrajnával, az a saját belpolitikai küzdelmek, vágyak és ellenérzések kivetülése.

Hol vannak a diskurzusokban a hús-vér ukránok? Szép dolog az ideológiák világában élni, de az érintettek számára nagyon embertelen tud lenni.

Oroszország 2022-től kezdve egy Európában 80 éve példátlan agressziót követ el Ukrajnában, ez tény. Jogos vágyni a teljes vereségére – csakhogy erre a háború elejétől kezdve kevés esély volt, ma pedig ez az esély az eredetinek is a töredéke. Mivel azonban az egyik politikai-társadalmi tábor beásta magát a „Putyinnal nem lehet tárgyalni” álláspontba, a nyugati politikusoknak ma is veszélyes kimondani a valóságot, hiába tudják. Mert ha megteszik, jön a rituális keresztre feszítés. Az amerikai védelmi miniszter még a napokban is (ráadásul Kijevben) azt találta mondani, hogy „Moszkva soha nem fog győzni Ukrajnában”. Miközben pontosan tudja, hogy de, hiszen saját katonai hírszerzése jelenti neki. A rendkívül negatív amerikai katonai előrejelzést és a „mi győzünk” politikusi kijelentést ugyanabban a New York Times-cikkben olvasni szürreális és szomorú.

Ha katonai megoldás nincs, akkor mi van? Hogyan fejezhető ki valódi empátia a lövészárkokban vagy a 25 emeletes égő kijevi házban rettegő ukrán embereket illetően? A családjától lassan három éve távol lévő vagy házában rejtőzködő kárpátaljai magyarnak, különösen annak a félszáz feletti magyar nemzettársunknak, aki már soha nem tér vissza a frontvonalról. Azoknak, akiknek már semmi sem fogja visszaadni, amit elvesztett.

Az az „empátia”, hogy ez folytatódjon még akár egy évig, az ukrán győzelem reménye nélkül? Valódi megoldás, garancia persze semmire sincsen, mert jogos kérdés, hogy Oroszország betartana-e egy fegyverszünetet. De azért 2015-től 2022-ig nem az a rombolás volt, ami ma, ha folyt is a háború. Nem százak haltak meg naponta, hanem száznál kevesebben évente.

Oroszország ukrajnai hódítását Észak-Korea és talán még néhány más nem túl jelentős állam kivételével senki sem fogja elismerni. Ukrajna számára tehát ott marad a remény, hogy egy nap akár békésen visszaszerezheti elvesztett területeit, ha Oroszország megváltozik vagy meggyengül. Hogy ez mennyire valószínű? Senki sem tudja. De annál több, mint hogy ez katonai úton történjen meg belátható időn belül.

Ha nincs lehetséges jó megoldás, akkor a legkevésbé rosszat kell választani. Ez lenne a valódi empátia Ukrajna szenvedő népével. Kérdés, hogy az ukrán és nyugati politikai elit mikor jut el idáig. Általában a felelősségteljes út nem népszerű út.

A szerző biztonságpolitikai szakértő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Egy gyermek hintázik egy rakéta által megrongált lakóépület előtt 2022. február 25-én Kijevben. Fotó: Pierre Crom / Getty Images)