Németország februárban választ – lesz-e az új műsorhoz új férfi?

Alig ocsúdott fel a német közvélemény Donald Trump választási győzelmének bejelentése után, egy újabb váratlan hírrel kellett szembesülnie. Olaf Scholz kancellár egy gondosan felépített, tőle szokatlanul durva beszédben jelentette be, hogy a liberális FDP-t – élén a pártelnök pénzügyminiszterrel – kidobja a kormánykoalícióból, és ezzel véget vet annak a régóta tartó állapotnak, ami az érdemi kormányzás helyett csak a koalíciós pártok veszekedéseiről szólt. A koalíció így elvesztette parlamenti többségét, tehát az első perctől nem volt kétséges, hogy előrehozott választásokra lesz szükség.

Csakhogy a bizalmi kérdés feltételének időpontja egyedül a kancellártól függ, aki sietve be is jelentette, hogy csak január közepén szándékozik ezt megtenni. S mivel sok szó esett a kormánykoalíciót felrúgó beszédben is Ukrajna megsegítéséről, nem volt nehéz felismerni az összefüggést: még Trump elnök január 20-i beiktatása előtt biztosítani kell a német költségvetésből azt az összeget, ami egy esetleges amerikai stratégiaváltás esetén is biztosítani tudja a támogatásokat. Emellé még egy nyugdíjkorrekció és a gyermekgondozási segély megemelése is a meghozandó döntések listájára került, melyekhez persze más és más többséget kellett volna a Bundestagban összetákolni az együttműködésre hajlandó pártok közül.
A liberálisok kidobása egy olyan folyamat végére tett pontot, aminek már az elején tudni lehetett:

Hiába hívta magát a 2021. december 8-án létrejött kormány a „Haladás koalíciójának”, a Covid utóhatásai, valamint az orosz–ukrán háború árnyékában az érdemi haladás és a szükséges reformlépések helyett csak olyan társadalompolitikai ügyekben tudott – a maga fogalmai szerint – haladónak mutatkozni, mint például a könnyű drogok legalizálása.

A háború kitörését követő sokk, a nagy kancellári nekirugaszkodás, ami a „Zeitenwende”-t, vagyis az idők változását tűzte zászlajára, és egy százmilliárdos csomagot meghirdetve igyekezett a Bundeswehr régóta esedékes modernizálásába belevágni, mindeddig leginkább csak a tervek szintjén teszi érzékelhetővé a változást, pláne a haladást. Mindeközben már az egyes vállalatok, mi több, az egyes emberek szintjén is érzékelhetőek azok a negatív hatások, amelyektől a szakértők már korábban is óvtak. A háború következtében megszűnt oroszországi kőolaj- és gázimport, ennek méregdrága cseppfolyós – többek közt – amerikai gázzal való pótlása nagy csapást mért a német iparra, melynek következtében a nagy vegyipari konszernek csökkentették termelésüket, telephelyeiket pedig Kínába és/vagy az Egyesült Államokba helyezték át.

Az elektromobilitás állami támogatásának megszűntével óriásit zuhant a villanyautók iránti kereslet, amire pedig a legnagyobb autógyárak, leginkább a Volkswagen egy évtizedes stratégiát épített fel. A zöldátállás szent célja, a Robert Habeck gazdasági miniszter vezette Zöldek programmatikus fixa ideái, a hőcserélővel működő háztartási kazánok kötelező bevezetésétől a nagy elektromosenergia-igényű konszernek megújuló forrásból érkező árammal való ellátásáig olyan terhet rótt a német gazdaságra, ami az országot immáron a második éve taszítja recesszióba.

Az a tény, hogy a liberálisok másként képzelik el a gazdaságélénkítést, mint a szociáldemokraták vagy a Zöldek, az nem lephet meg senkit. Ilyen, az adócsökkentéseket, a szociális juttatások visszafogását előirányzó liberális „ébredést” láthattunk már 1982-ben is. Az akkori kor gazdasági minisztere, a rendszerváltozás idején és az azt követő néhány évben Magyarországon is gyakran megforduló Otto Graf Lambsdorff terjesztett elő egy gazdaságélénkítő programot, amit a szociáldemokraták nem fogadtak el, de a CDU igen. E koalíciós partnercserével lett akkor Helmut Kohlból kancellár, indult el 16 éves kormányzati időszaka.

A mostani válságot érzékelve, és persze már a választási évre rákanyarodva – 2025. szeptember 28-án lett volna a menetrend szerint a szövetségi parlamenti választás – minden koalíciós párt papírra vetette a maga elképzeléseit, melyek közül valóban az FDP-é lógott ki leginkább az állami szerepvállalást előtérbe helyező sorból. Érzékelve a kampányüzemmódot a kancellár nyilván nem akarta megvárni, míg liberális minisztere a saját arcélének erősítésére tudja felhasználni a kialakult helyzetet, ezért inkább magához ragadta a kezdeményezést.

A kancellárnak erős a pozíciója a német alkotmányos rendszerben, csakhogy akaratának érvényesítéséhez nagy fegyelmet kell tudni tartania kormányzó partnerei mozgását illetően, különös tekintettel a kommunikációs vadhajtásokra. Ez Scholznak látványosan nem ment, ezért nem csoda, hogy

A napokban megtudhattuk, hogy – az előzetes kancellári tervekkel szemben – a nagy pártok vezetői megállapodtak abban, hogy a bizalmi szavazásra december közepén, míg a választásokra február 23-án kerül sor. Ezt a kancellár és az ellenzék legerősebb pártja, a CDU elnöke, kancellárjelöltje november 13-án, a Bundestag plenáris ülésén meg is erősítette. Ezzel – hangzik az érvelés – hamarabb el lehet kezdeni egy valóban hatékony reformcsomag előkészítését, a változás kézzelfogható távlata esetleg hangulatváltozást okozhat a gazdaságban is.

Régóta tapasztaljuk azonban, hogy Németországban nemcsak a gazdaság van nehéz helyzetben, hanem a politikai stabilitás sem a régi. Azáltal, hogy – elsősorban a migráció következményei, a társadalmi integráció nehézségei, valamint az infrastruktúra romló állapota, a digitalizáció hiányosságai miatt – a hagyományos pártstruktúra megroppant, és a szélsőjobboldaliként aposztrofált AfD mellett Sahra Wagenknecht baloldali populista pártja is megerősödött. Nemcsak tartományi szinten – amint ezt a közelmúltban lezajlott választások nyomán több keleti tartományban is látjuk – nehézkes egy cselekvőképes kormányzati többség összehozása, hanem ez várható szövetségi szinten is.

A jelenlegi koalíció felrúgását követően azért olyan óvatos mindenki a parlamenti szavazások megtartásával, mert minden „demokratikus párt” – ahogy magukat nevezik – attól retteg, hogy az AfD egy huszárvágással melléáll, és akkor aztán megvan a szégyen. Márpedig az AfD szavazatával inkább senki sem akar lenni semmi. Nagy kérdés persze – sőt talán ez a legnagyobb kérdés –, hogy meddig tartható az úgynevezett tűzfal mögött e nem kevés, valóban – jó esetben – zavaros elképzeléseket hangoztató képviselővel felvonuló párt, ha húsz százalék fölötti támogatást produkál. És vajon mi lesz akkor, ha az úgynevezett demokratikus pártoknak nem sikerül meghaladni a kétharmadot, vagyis az AfD és Wagenknecht pártja nagy horderejű ügyekben zsarolni tudja a többieket.

Ilyen bizonytalanságok közepette kell Európa még így is legerősebb ipari országának szembenézni a Trump-kormányzat várhatóan erősen protekcionista kereskedelempolitikájával, Kína brutális állami támogatásokra épülő érdekérvényesítésével, a háborús körülményekkel és a növekvő belső elégedetlenséggel. Mindezek fényében döntő fontosságú, hogy a februári választás után egy olyan német kormány jöjjön létre, aminek nagy legitimitással bíró, erős, hatékony vezetője van. Vagyis az új műsorhoz új férfi. A fent leírt körülmények között azonban erre nincs nagy esély, hiszen a CDU 30-33 százalékos támogatottsága mellé egy, de inkább kettő olyan pártra lesz szükség, ami Friedrich Merz számára biztosítani tudja a parlamenti többséget.

A föderális német politikai rendszer eleve konszenzus keresőbb, kevésbé sarkos politikai kommunikációt előnyben részesítő világ, hiszen a tartományokban lehet kormányzó partner, aki szövetségi szinten esetleg az ellenzéki padsorokban ül. Az AfD karanténba zárása pedig eleve kizárja a tiszta helyzeteket, vagyis jó eséllyel a jelenlegi kormánykoalíció valamelyik tagja, talán leginkább az SPD, tagja lesz Merz kormányának is. Ennek következtében már most arról beszélnek, hogy fel kell készülni a választási csatát követő konszenzuskereső, az ország, sőt egész Európa ügyét szem előtt tartó egyeztetésekre. Egyelőre elég nehéz elképzelni, hogy miként is lesz ebből hatékony válságkezelés.

A szerző diplomata, a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Olaf Scholz 2024. június 10-án. Fotó: Sean Gallup / Getty Images)