Ugyan mi lehet az európai kultúra megújulásának felhajtóereje?

Európa mibenléte nem evidens: világnézetünktől függően mást értünk alatta, és hatalmas történelméből nem ugyanazt tartjuk egyformán fontosnak. Kontinensünk, tágabb hazánk, kultúránk (a baloldali szóhasználat szerint: „blokkunk”) jelentőségét a magyar politikai enciklopédia lapjain összegeztem közel tíz évvel ezelőtt. Eszerint Európa történelmi, földrajzi, politikai, kulturális és gazdasági egység. Εὐρώπη (Europé) mitológiai alak föníciai királylány volt – neve azt jelenti: Nyugat.

Tehát egy nőnemű, allegorikus figuráról van szó, akit Zeusz bika képében elcsábított, és Kréta szigetére vitte, ahol három gyermeket nemzett neki, köztük Minószt, a krétai civilizáció ősatyját, aki bölcs és igazságos uralkodó volt, ám kegyetlen hódító. Európát földrajzi névként Hekataiosz használta először a Kr. e. VI. században, politikai értelemben pedig Hérodotosz a Kr.e. V. században.

Platón több dialógusában, például a Menexenoszban is a kifejezést mint „Ázsia” ellentétét használja: a perzsák Ázsia után „Európát” is szolgasorba akarták vetni. Fontos kiemelni, hogy a kontinens kulturális határai sosem estek egybe a földrajzi határokkal: az ókortól kezdve az európai kultúra időről időre birtokába vette Észak-Afrikát, a Közel-Keletet, valamint Ázsia jelentős részeit. A keresztény fehér ember által létrehozott amerikai civilizáció bizonyos értelemben szintén az európai kultúra részét képezi, ám ennek értékeléséről nincs és nem is várható konszenzus. 

Miben áll európaiságunk?

Abban talán többé-kevésbé egyetértés van, hogy az európai kultúra alapja a görög eredetű filozófiai hagyomány, a római magánjogra felépülő kontinentális jogrendszer és a zsidó gyökerű, de attól lényegileg különböző monoteista keresztény vallás. E komponensek a középkorban szervesen összekapcsolódó, egyetemes kultúrát alkottak a római katolicizmus égisze alatt.

Amennyiben valaha is létezett Európában kulturális egység, akkor az erre a korszakra tehető. Európa nyugati felében a VII. Gergely és VIII. Bonifác pápák között időszakban a hatalom két arca: a világi és a vallási olyan egységet alkotott, ami a más világvallások által alkotott kultúrákra is jellemző. Azonban ez a korszak is csak komoly megszorításokkal tekinthető egységnek, mert nem volt része Bizánc, illetve az örökébe lépő, széttagolt keleti ortodoxia. A keleti kereszténység kulturális hozzájárulása felbecsülhetetlenül nagy, méltatlanul alulértékelt, és tartalékot jelent Európa számára hit és élni akarás tekintetében.

Hozzá kell tenni, az európai kultúra elválaszthatatlan jellegzetessége a skolasztika tudományos éthoszából a nemzetállamok keretein belül a felvilágosodás hozzájárulásával létrejövő modern tudomány is. 

A spanyol birodalom végrehajtotta a történelem első valódi globalizációját. A gyarmatosítás átalakította a világ arculatát, minden kontinensre elvitte az Eucharistiát, és a kereszténység valódi világvallás lett. Az érett középkor, a reneszánsz és a kora újkor ezért a nyugati civilizáció csúcskorszaka. 

Mi történt?

Az újkor technikai fejleményei (a tűzfegyverek, a könyvnyomtatás, az optika és ezzel együtt a csillagászat fejlődése) átalakították az európai tudományos gondolkodást, és idővel a társadalmakat is. A reformáció nyomán az európai öntudat nemzeti jellege is megerősödött. A felvilágosult, szekuláris gondolkodás követői mindezek nyomán a modernitás vívmányait tekintik az európai kultúra fő ismérveinek, különösen az egyetemes emberi jogok eszméjét; míg a katolicizmus visszaszorulására és a vallási türelem térnyerésére értékként tekintenek.

A szekularizáció a XX. századra az értékpluralizmus kialakulását, valamint az egyház és az állam szétválasztását eredményezte, ami a vallásos jelleget öltő politikai ideológiák térhódításához vezetett. E folyamat a nemzeti és internacionalista szocialista diktatúrákban csúcsosodott ki, melyek egyaránt semmibe vették mind a keresztény erényeket, mind a liberalizmus „értékeit”. Az európai egységesülés gondolata ebből a tapasztalatból nőtt ki – és az kezdettől fogva föderalista tendenciájú. 

A II. világháború után az Európai Közösségek létrehozása egyszerre volt válasz a kommunizmusra, a szovjet imperializmusra és a globalizáció akkori kihívásaira.

mely az alapítók szándékai szerint a biztonság garantálásán és az egységes piac jelentette versenyképességen túlmenően eredetileg „értékközösség” is lett volna. Ezen értékek azonban már kezdetben is valamiféle liberális kereszténységre hasonlítottak a leginkább – és meg sem próbálták kifejezésre juttatni a keresztény társadalmi tanítást (XIII. Leó: Rerum novarum, 1891; XI. Pius: Quadragesimo anno, 1931.) – noha arra vonatkozóan voltak pozitív történelmi példák (Engelbert Dolfuss, Antonio Salazar vagy a vitatottabb megítélésű Francisco Franco irányítása alatt). Ehelyett az „alapító atyák” (Alcide De Gasperi, Altiero Spinelli, Jean Monnet, Konrad Adenauer, Paul-Henri Spaak, Robert Schuman és az Európai Egyesült Államok létrehozását szorgalmazó Winston Churchill) elkötelezték magukat a demokrácia, a vallásszabadság és az értékpluralizmus mellett.

Tehát az alapító atyák pontosan azon ideológiai előfeltételeket fogadták el, melyek a korábbi problémákat is előidézték – és premodern történelmünk a tapasztalataiból nem merítettek. E kultúrkeresztény díszletek között zajló liberális megalapozás szükségszerűen ugyanazon fejleményekhez vezet mint a liberalizmus 1.0 verziója: a zsarnoksághoz. Ez jelenleg a legnagyobb kihívás Magyarország számára is. Az európai liberális politikai rend a Böckenförde-paradoxonnak megfelelően nem tudja megvédeni magát.

Az indokolatlanul sokat hivatkozott alapító atyák munkássága után alig egy emberöltőnek kellett eltelnie, hogy 2004-re megszülessen az Európai Unió alkotmányának tervezete, melyben már meg sincs említve a kereszténység. Ez nem egyszerűen a többségi lakosság önazonosságának semmibevételét jelenti, hanem szakítást a kétezer éves hagyománnyal is. Az áttekinthetetlen mennyiségű joganyagot termelő brüsszeli bürokrácia valóban soha nem látott méretű korrupciót intézményesít, mint azt Molnár Tamás filozófus (1921–2010) kifejtette – még a kilencvenes évek elején. 

mint arra Roger Scruton is rámutatott. E nagyhatalmú bürokrácia létét a közvélemény sokáig elfogadta, mert úgy gondolta, hogy a háború megelőzésének garanciája – ám ezt az illúziót Ukrajna oroszok általi lerohanása szertefoszlatta. A háborúnak eddig két fontos tanulsága van:

1. Európa gyenge: nem képes garantálni saját biztonságát, és nem tud kiállni saját érdekei mellett.
2. Az európai politikai elit sokkal korruptabb és professzionálisabban meg van szervezve, irányba van állítva, mint azt a földi halandó gondolta volna. 

Mit tesz hozzá a jelenlegi helyzethez az újabb értelmiségi kiáltvány?

A három szerző külön-külön is komoly érdemekkel rendelkező nagyszerű gondolkodó, helyzetértékelésük vitára ingerlően pesszimista. Kritikai észrevételeik tárgyszerűek és kíméletlenül őszinték, diagnózisuk tűpontos. Értékelendő, hogy a szerzők nem akarnak valamiféle ködös kultúrkereszténység mögé bújni. A tíz pontban felsorolt követeléseik is mind üdvözlendőek: az önfeladás megállítása, a nemzeti kultúra védelme, a felsőoktatás amerikanizálódásának megállítása, illetve a legfontosabb: a demográfiai katasztrófa megállítása és a tendencia visszafordítása.

A nagy kérdés, hogy a vágyott fordulat vajon mitől állna be. Erre vonatkozóan nem kapunk segítséget a szerzőktől, és még csak sejteni sem engedik, milyen felhajtóerőben bíznak.

Mindenekelőtt önellentmondásos: a natióból (nép, nemzet) képzett nacionalizmus szó ma már bevett kifejezés, nem értelmezhető át úgy, hogy az ellenkezőjét jelentse, és valamiféle összeurópai identitásra utaljon. A nacionalizmus – mint fentebb vázoltam – éppen hogy a középkori univerzalizmus eszményével szemben jött létre. Európa egységét a közös istengyermeki tudat biztosította: a populus Christianus az egyetlen kézzelfogható és valós történelmi tapasztalat, amihez visszanyúlhatunk.

A kiáltvány egy közös európai identitás (szellemi és érzelmi közösség) kialakítását sürgeti, ám a szöveg nem tesz említést ennek egyetlen logikus alapjáról, a kereszténységről. Az európai konzervatív értelmiség berzenkedik a modernizmus következményei ellen, de a gyakorlati politikában retteg mindentől, ami premodern. Márpedig hitvallás nélkül nem világos, hogy kiknek és főleg mihez kéne csatlakoznia, mi lenne a megújulás felhajtóereje. Mert az valaha az Eucharistia volt. 

És most?

A szerző  az Alapjogokért Központ vezető kutatója .

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  DeAgostini / Getty Images)