Háromféle kettéosztottság – demokrácia, külpolitika, generáció

Szokás értekezni arról, hogy két Magyarország van: egy kormánypárti és egy ellenzéki. Jó lenne, ha csak így lenne, mert akkor nosza, lehetne kijelölni egy „egydimenziós” programot: csökkentsük hát a kettéosztottságot. Persze egy ilyen bájos cél kitűzésekor feltűnhet, hogy elég régóta és elég sokan fogalmazták meg ezt a célt, amit másképpen úgy is meg szoktak fogalmazni, hogy a konszenzuális demokráciát kellene bevezetni a többségi demokrácia helyett.

De valahogy eddig nem sikerült. S talán éppen azért, mert a kettéosztottság nem egydimenziós, hanem legalább három. Erről érdemes röviden beszélni.

Magyarországon ugyanis három megosztottság halmozódik egymásra. Olykor úgy tűnik, hogy ez a három erősíti egymást, máskor gyengíti. De annyit bizonyosan mondhatunk, hogy három területen nehezebb konszenzusra jutni, mint ha csak egy területről beszélnénk.

Kezdjük az elsővel. A rendszerváltás utáni Magyarországban kezdetben volt a megosztottság a régi rendszer itt maradt hívei és a demokrácia messze többségben lévő hívei között. Ez a megosztottság rövidesen átalakult és a helyébe lépett a demokráciát különbözőképpen értelmezők közötti ellentét – innét van a korábban már említett konszenzuális versus többségi demokrácia. Csakhogy mára ezen is túlléptünk, merthogy az ellentét új alakot öltött, ráadásul mindkét oldalról. A 2010 utáni kormányoldal ugyanis magát illiberális demokratának tartja (tehát vastagon demokratának); miközben ellenzéke őt – annak jegyében, hogy a demokrácia csak liberális lehet – nem tartja demokratának. Tehát a kettéosztottság legújabb alakja, hogy demokratákkal nem demokraták állnak szemben. De vajon ki tudna közöttük áthidaló megoldást, békés egymás mellett élést teremti. Fogalmazzunk úgy, hogy nem könnyű. Minimum az, hogy mindkét tábornak engednie kellene: az illiberálisoknak voltaképpen vissza kéne szívniuk illiberális identitásukat; a liberálisoknak pedig el kellene ismerniük amazokat demokratáknak.

Már ez sem csekély kihívás (mondhatni: megoldhatatlan), de akkor erre még rárétegződik a második: a generációs. A magyar politikába 1990 után (az említett demokráciaképletekhez igazodva) nem jelentek meg radikálisan új generációs képletek. Másképpen úgy is mondhatjuk: a rendszerváltó generáció nem csekély része ma is jelen van. Ha jöttek is menet közben új szereplők (sőt a Momentum személyében új párt is), ez nem változtatott azon az alaphelyzeten, hogy a mai politikát főképpen az a generáció tartja kézben, amely az 1990-es évek végén lett politikailag nagykorú. A sokat emlegetett Orbán–Gyurcsány-versenyfutás kezdete éppen ide vezethető vissza: a rendszerváltó, döntően az SZDSZ elitjéhez köthető nemzedék a 90-es évek végétől már játssza azt a vezető szerepet, mint korábban. Ennek oka a Fidesz-generáció beérése, illetve – ehhez idomulva az MSZP-generáció újítása, ha máshol nem, a pártelit legfelső szintjén. S ettől kezdődően, egészen a legutóbbi időkig az említett két politikus körül forog minden, aminek az az oka, hogy nincs új generáció a színen. Csak 2024 tavaszától történik itt változás, amikor először egy új politikai önjelölt bukkan fel, másodszor, amikor megalakul a Tisza Párt.

Ennek az egész jelenségnek ugyanis elsősorban nem az ad energiát, hogy az új párt mindenben a Fidesz kihívójaként lép fel. Hanem döntően az, hogy egy, a korábbitól teljesen elütő generációs mintázatot rajzol ki. Ha az átmenet mintázatát a demokrácia-diktatúra, az 1990-es évek végének mintázatát a konszenzuális versus többségi, végül napjaink mintázatát az illiberális versus liberális mintázat közötti kettéosztottság rajzolta ki, itt erről szó sincs. Ezzel az új párttal a nyugatosságnak egy egészen másfajta, pragmatikus, bizonyos értelemben a hollywoodi filmek „jó” versus „rossz” sémáját kirajzoló mintázat váltotta fel.

Ennek a most kirajzolódó nemzedéknek – nagyon úgy tűnik – kevés köze van az egész korábbi közbeszédhez, vagy másképpen: a demokrácia egész korábbi történetéhez. Annál több köze van viszont ahhoz, hogy megjelenésével létrejöjjön egy második megosztottság, ami – mint mondottuk – elsősorban generációs.

S akkor szép fokozatosan bekúszott a magyar közéletbe egy külpolitikai megosztottság is. Ennek kiváltója a felszínen az orosz–ukrán háború. Azért a felszínen, mert sokkal könnyebb lenne ennek áthidalása, ha a szemben álló pozíciók e háborúhoz kapcsolódnának. Mert akkor viszonylag könnyű lenne áthidalni a megosztottságot. Egyszerűen csak abban kéne állást foglalni, ki az agresszor és ki a honvédő. Elvben egyébként meg is lenne itt a közeledés alapja, hiszen a magyar kormány jó néhányszor ítélte már el az oroszok háborúját, ha persze nem is olyan intenzitással, ami az ellenzéknek megfelelt volna. Ugyanígy viszont is: ha tett is az ellenzék a háború direkt, fegyveres támogatására vonatkozó kijelentéseket, azt azért a kormányoldalon se gondolják, hogy a teljes ellenzék háborúpárti.

És mégis, ez a megosztottság legalább olyan mély árkokat ás, mint a korábbiak. Mégpedig azért, mert a mélyén két, nagyjából összeegyeztethetetlen külpolitikai koncepció áll. A kormányoldal koncepciója az, hogy Magyarország egyszerre nyugatos és keletes ország. A legutóbbi idők fejleményeit leszámítva ez a szemléletmód korábban ilyen súllyal egyáltalán nem jelent meg. Orbán Viktor minapi, az Eurázsia konferencián elhangzott beszédében fejti ki talán először, hogy ő 2008–2009-ben értékelte át igazán a Nyugatról való korábbi gondolkodását, akkor, amikor rájött arra, hogy a Nyugat az akkori válságot már nem fogja tudni hatékonyan kezelni. Mindez még 2010-ben korántsem vált nyilvánvalóvá, de még a 2010-es évek végén sem. Ma mondhatjuk ki, hogy ezzel az állásfoglalásával a magyar kormány egy történelmi kérdést is beemel a radikális ellentétek sorába. A régi magyar politikának ugyanis markáns irány volt ez a kettős (nyugati és keleti) hagyomány.

Mindezzel szemben a magyar ellenzék 2010 óta (de akkor is, amikor pártjai kormányon voltak) feltétel nélkül nyugatos. Ezt a nyugatosságot azonban nem tudta kellőképpen társadalomformáló programmá átkonvertálni. Magyarán lemondott arról, hogy a nyugatos elkötelezettségnek érdemi arcot is adjon.

Azt látjuk tehát, hogy a kormányoldal egyre erőteljesebb külpolitikai ügyekben, az ellenzék pedig egyre vérszegényebb. Emiatt aztán ez a harmadik kettéosztottság az elsőt erősíti, s a megoldást végképp megnehezíti. Merthogy világos, hogy nyugatosok és „nyugatosak–keletesek” között legalább olyan nehéz lesz modus vivendit teremteni, mint illiberálisok és liberális demokraták között.

A nagy kérdés, hogy a másodikként leírt generációs megosztottság is erősíti majd az iménti kettőt, avagy éppen át tudja majd metszeni azokat. Épp ezért a három közül a másodikat látjuk a legfontosabbnak. Az új generációk feladata ugyanis nemcsak az, hogy régi mintázatokat erősítsenek, hanem az is, hogy azokat meghaladják. Az persze egy másik kérdés, hogy az a politikus és az a párt, amely az új generáció nevében fellépett, képes lehet-e erre. Pillanatnyilag ennek esélye nem nagy, de ne hagyjuk figyelmen kívül a csodafaktort sem.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Kordonbontás a Karmelita kolostornál 2023. március 29-én. Fotó: Kaszás Tamás / Index)