Itt a lehetőség, hogy az RMDSZ legyen a politikai ámokfutás mérsékelt alternatívája

Eltérő vágányokon futott a politikai életünk az elmúlt években, ez tagadhatatlanul meg is repesztette személyes kapcsolatomat a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) egykori, de főként a jelenlegi vezetőségével. Azokkal a „srácokkal”, akikkel annak idején együtt szerveztük az ifjúsági táborokat, a marosvásárhelyi Félsziget Fesztivált, akikkel együtt hallgattuk a csíkszeredai Illés-koncertet, akikkel együtt „szabadítottuk ki” az aradi Szabadság-szobrot. Akikkel ma is több köt össze, mint ami elválaszt, mégis valahogy közénk furakodott és elszívta a szabad levegőt valami. A politika. A nagypolitika. A nagyok politikája. A nagyratörők politikája.

Még most is dühös vagyok, de – a dagonyából kilépve, immár közéleti civilként – kényszerektől mentes távolságtartással, és mint így megengedőbben tudom szemlélni saját reakcióimat is. Most is tartom, hogy végtelenül igazam volt, amikor keserűen és hangosan kifakadtam a legutóbbi magyarországi választások idején, amiért az RMDSZ polgármesterei és vezetői közös levélben utasították el, hogy az ellenzék akkori miniszterelnök-jelöltje, Márki-Zay Péter ellátogasson Erdélybe. Most is tartom, hogy ebből a lépésből átütött a fideszes arrogancia, a központi utasítás szaga, amely teljesen életidegen volt azoktól a „srácoktól”, akiket én ismertem és barátomnak gondoltam. És gondolom ma is. Még úgy is, hogy – mint említettem – az utóbbi években nagyon másfelé vitt az utunk: én maradtam szociáldemokrata, az RMDSZ pedig egyre közelebb került a magyar kormányzópárthoz.

Részben családi gyökereim, a Székely Hadosztályban szolgált erdőcsanádi dédnagyapám, de a '89-es forradalom vöröskeresztes szállítmányait orvosként a határon és bent, a véres fronton szervező édesapám miatt is egészen sajátos kötődésem van Erdélyhez és a határon túli magyarokhoz; ezt senki nem vitatja és vitathatja el tőlem. Az országhatár mentén felnőve mindig egy súlyos fizikai határ választott minket szét, a schengeni bővítéssel hamarosan ez is végre megszűnik. Nem hagyhatjuk hát, hogy politikai kalandorok miatt esetleg újra útlevélért kelljen nyúlni, ha Biharból Bihorba utazunk. Az RMDSZ egykori vezetőjét, Markó Bélát ma is a politikai mentoraim egyikének tartom, megszólalásai és világlátása nekem most is origónak számít. Éppen ezért különösképp a sejtjeimbe égettem azt, amikor az Aranytíz Kultúrházban egyszer úgy fogalmazott: „a nemzetpolitikában nem az a kérdés, hogy ki nyer vagy veszít, hanem hogy együtt nyerünk vagy veszítünk”. Ahogy arra is élénken emlékszem, amikor 2020 augusztusában azt válaszolta a 24.hu-nak adott interjújában: „nem voltam hajlandó alárendelni az RMDSZ-t még Orbán Viktornak sem.”

hiszen magam is látom a közös képeket Kelemen Hunorral, olvasom a Karmelitából kiadott – szövetségestől egyébként elég vérszegény – baráti közleményeket és simulékonyan vállveregető kommunikációs bonbonokat. Nem vagyok vak és végképp nem vagyok hülye. Arra is emlékszem, amikor Kövér László még 2012-ben azt mondta a Magyar Hírlapnak: „az RMDSZ vezetése nagyon régóta az MSZP-vel ápolja a legszorosabb kapcsolatot, amiben persze nincs semmi meglepő, hiszen mindkét párt ugyanolyan bolsevik gyökerekből táplálkozik, az erkölcseik, mentalitásuk és érdekeik is közösek.” Velős, bajusz alól kilökött mondat egy egykori MSZMP-tagtól. Én azonban, épp a személyes gyökereim, változatlan nemzeti baloldali hitvallásom és értékvilágom alapján azt állítom, hogy hiba az erdélyi magyarság politikai képviseletét bármilyen kis mértékben is játékszerként használatba adni a magyarországi belpolitika bármely – éppen aktuálisan erős – szereplőjének. Ugyanakkor ezzel együtt épp a Markó Bélától idézett gondolat mentén határozottan azt gondolom: az RMDSZ jelenlegi vezetőinek minden lehetőséget és támogatást meg kell ahhoz adni, hogy a jelenkori román nagypolitika őrült ámokfutásának mérsékelt alternatíváját tudják felmutatni és sikerre vinni. A romániai társadalom szélsőségek felé fordulása egyszerre tragikus és egyszerre lehetőség az RMDSZ számára – feltéve, ha kész és képes felelni a jelen idő hívó szavára. 

Aki nem követte volna mélyebb részletességgel a romániai elnökválasztás meghökkentő eseményeit, annak röviden a lényeg: a közvetlen államfőválasztás első fordulóját egy sötét lóként befutó független jelölt, bizonyos Călin Georgescu nyerte meg. Politikai szemtanúként alapvetésem, hogy nem lehet mindent és mindenkit fekete és fehér oldalakra sorolni, hiszen – főleg a közéletben – minden jóval összetettebb. Georgerscu azonban mégiscsak egy jóval egyszerűbb képlet ebben a zavaros egyenletben: azért pártonkívüliként indult, mert még a radikálisan magyarellenes AUR is kizárta a soraiból, mondván, még nekik is túl szélsőséges. Tudható róla, hogy a Hitlerrel szövetségre lépő, antiszemita Antonescut (akit bátran nevezhetünk a román Szálasinak) konkrétan hősnek tartja, ellenzi Románia NATO-tagságát, és megszólalásai alapján rajongással szereti Vlagyimir Putyint. Annak ellenére, hogy az előzetes mérések alapján a dobogó közelébe sem kerülhetett volna, egy (nem tudjuk, ki által finanszírozott) erős TikTok-kampány után elért huszonhárom százalékkal mégis ő tépte át az első kör célszalagját. A második helyen – szintén némi meglepetésre – az az Elena Lasconi ért be, aki korábban tévés újságíróként, majd az utóbbi években Câmpulung polgármestereként vált ismertté, és vált a múlt vasárnap óta – az állva maradó elnökjelöltek között – a nyugatos Románia utolsó reményévé. Ahogy a szintén kétfordulós francia elnökválasztáson szokott rendre lenni (az illiberális magyar kormány bankhiteléből kampányoló) Marine LePennel, úgy várhatóan Georgerscuval szemben is egységfrontba tömörülnek majd a jogállamiságban, a demokráciában és a nyugatos európai életmódban gondolkodó politikai erők, aki így a második fordulóban vélhetően már elbukik majd. Teszem hozzá, annyi meglepetés volt a román politikában az elmúlt időszakban, hogy már szinte semmit nem lehet félszegen sem kimondani előre. 

A legtöbb elemző őt nevezte meg a legmeggyőzőbb versenyzőnek a viták során, ráadásul – nyilván a jelentős szétszavazásnak is köszönhetően, de akkor is – hat megyében konkrétan megnyerte a választást, amire azért bizony illik felkapni a fejeket. Az RMDSZ-nek és az erdélyi magyar politikai elitnek most váratlan dilemmája akadt azzal kapcsolatban, hogy kit kell határozottan támogatni a második fordulóban. Az egyik oldalon ugyanis egy szélsőségesen magyarellenes, oroszbarát fekete ló, a másikon viszont egy olyan nyugatos, liberális jelölt, aki politikai értelemben mindent megtestesít, amit a Fidesz illiberális irányvonala tagad, üldöz, kiátkoz, és ugyanezt várja el nyilvánvalóan a szövetségeseitől is. (Teszem hozzá, hogy Lasconi és a liberális „Mentsétek meg Romániát Szövetség”, azaz az USR a kampányban az RMDSZ-től is kapott kritikát rendesen, de remélhetően csak kampánytaktikai és nem világnézeti okokból.) Politikai szemtanúként azt állítom: sorsdöntő lesz a most vasárnapi romániai országgyűlési választás, ahogyan a jövő hét vasárnapi második elnökválasztási forduló is. Az erdélyi magyarok mellett Magyarország egésze lenne a legnagyobb nyertese annak, ha az RMDSZ most vasárnap jelentős eredményt érne el, és megkerülhetetlen cölöpje lenne az európai Romániának. Amihez automatikusan az is szükséges lesz, hogy ellentart a szélsőséges jobboldali, magyarellenes, oroszbarát törekvéseknek. Ez pedig nem fog menni egy apróbb ellépés nélkül a Fidesztől, már csak azért sem, mert a NER propagandáját befogadó erdélyi magyar választói közösség is képes az oroszbarát illiberális szólamoknak felülni, és ezzel – szándéka ellenére – egy magyarellenes erőt hatalomba segíteni. Ismét Markó Bélát idézve: „egyenlő közelségtartásra kell törekednünk a magyarországi mérvadó pártokkal és szervezetekkel, mert így tudjuk hatékonyan képviselni a magyar közösség érdekeit”. Szerintem nagyon igaza van. 

Őszintén drukkolok Kelemen Hunornak és az RMDSZ-nek, hogy sikerre vigyék ezt a mostani – egyre élesebbre váltó – kihívást. Az tökéletesen látszik, hogy a román társadalom sem kér a levitézlett pártokból, a pállott szagú establishmentből, és alternatíva nélkül kész akár belecsúszni valami sötét, fasisztoid elmebajba is. Kívánom, hogy legyen az RMDSZ a józan erő Erdélyben, amely menedéket és választható alternatívát képes kínálni minden olyan magyarnak, románnak, szásznak, urbánusnak és vidékinek egyaránt, akik nem kérnek a gyújtogató gyűlölködésből. Mi pedig egy simogatóan karcos pálinka mellett talán újracsomózzuk majd a még mindig tartó kötelékeket a „srácokkal”. Ideje lenne. Épp ideje lenne. Hiába tartunk kétfelé, az alapok még megvannak. 

A szerző az Európai Parlament volt képviselője, „politikai szemtanú”, az Esély Közösség alapítója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Kelemen Hunor 2024. november 8-án. Fotó:  Kiss Gábor / MTI)