Minek csinál pártpolitikát, aki nem beszél a választóihoz?

Szíriában megbukik a diktatúra. Összeomlik az a politikai rendszer, amely az európai bevándorlási probléma egyik okozója. Romániában, egy demokratikus államban, az orosz titkosszolgálatok hekkelik meg a választásokat. Moldáviában élet-halál harcot vív egymással a nyugati és keleti politikai uralom. Ugyanez a folyamat zajlik a Balkánon is. Az Európai Unióban kiéleződik a politikai helyzet, a bevándorlás és a pocsék gazdasági teljesítmény miatt folyamatosan politikai manőverek, és nem a választási eredmények alapján alakulnak meg a kormányok. A hétköznapi emberek számára is érdekes helyzetek sora alakult ki az utóbbi időben.

A külpolitikában egyetlen mondanivalójuk van: nyugati szövetségi rendszer, Európai Unió és NATO. Ez a három fogalom minden további kommunikációt le is zár. Úgy érzik, hogy ezzel a három fogalommal mindent elmondtak, ami elmondásra érdemes.

Van persze egy negyedik fogalom is, amely mindenekfelett és helyett áll: Orbán. Mint ahogy a belpolitikában, úgy a külpolitikában is van egy mindent magyarázó szó: Orbán Viktor. E szó használatával minden kommunikációs probléma megoldódik. Ami Orbán, az elutasítandó. Amikor kimondjuk, „Orbán Viktor”, akkor már nem is kell többet mondani. Ezzel a névvel, ami egy fogalom, minden szükséges információt, magyarázatot megadtak a világ menetéről. Az ellenzéki választók pedig maguk is tudják, hogy ami „Orbán”, annak pont az ellenkezője az igaz, a helyes.

1998-ban az MSZP képviselői az ellenzéki padsorokba szorultak. Amikor kérdeztem tőlük, hogyan érzik magukat, néhányan azt mondták: nagyon is jól. Meglepődtem. Mosolyogva tették hozzá a magyarázatot: most legalább lesz négy évünk kipihenni az előző négy év kormányzási nyűgjét.

Akkor még úgy volt, hogy a választási kampány fél évvel korábban kezdődik. Addig elég volt szunyókálni is. Orbán Viktor írta felül ezt a táncrendet, amikor a folyamatos tematizálással a kormány tevékenységét állandó választási üzemmódba helyezte. Az ellenzék ezt már évtizednyi ideje óta észleli, de az ellenzéki politizálás módját mégsem változtatják meg.

Egy spanyol művészfilm címe magyarul úgy szólt: „Beszélj hozzá!”. Az ellenzék ezt nem érti meg. Azt hiszik, hogy egy ellenzéki párt dolga az, hogy sikeres legyen. Ha nem tud sikeres lenni, akkor inkább kussoljon, bújjon el a világ elől, ne exponálja magát.

Folyamatosan beszélt hozzájuk. Akkor is, amikor úgy tűnt, hogy kevesen hallgatnak rá. Én még emlékszem arra, amikor Orbán a munkaalapú társadalomról kezdett beszélni. Hogy a baloldali, liberális értelmiség röhögött rajta, és gúnyolták, az persze természetes. De a jobboldali értelmiségiek, politikusok egy része is csak elnéző mosollyal fogadta a pártvezető akkor legújabbnak számító szlogenjét. Orbán is tudta, hogy a megszokott keretrendszerből kibeszél, amikor a munkaalapú társadalmat emelte központi fogalommá, de azt is tudta, hogy a közönségéhez kell szólnia. Úgy, amivel biztosítani tudja, hogy odafigyeljenek a szavaira. Ha lehet, saját fogalmakat és saját mondanivalót érdemes összeállítani, a választókat pedig hozzászoktatni az új fogalmakhoz. Ehhez pedig beszélni kell hozzájuk, mégpedig folyamatosan.

Orbán Viktor kisebbségi helyzetből, ellenzéki pozícióból azt értette meg, amit a magyar politikában addig senki nem ismert fel. A választók – a meglévők és a potenciális választók – gondolkodási, életvezetési egységet alkotnak, vagy összerendezhetők egy ilyen közösséggé, ha a politikus folyamatosan, következetesen beszél hozzájuk, és olyan módon, ahogyan a téma a választókat érdekli, megfogja.

Ha az ellenzéki politikusokkal beszélget az ember, és számonkéri, hogy miért nem alkalmazzák ezt a megközelítést, akkor a válaszuk újra és újra az, hogy csak olyasmit érdemes mondani, és csak akkor, amikor a választók visszaigazolják, hogy befogadták a mondanivalót. Magyarul: nő a párt vagy a politikusai népszerűsége. Ha nem nő, akkor nem kell, nem szabad beszélni. Mert hiábavaló.

Coachként is rájöttem, hogy vannak kontextusfüggő emberek. Azokra alkalmazom ezt a kifejezést, akik csak egy adott összefüggésrendszerben tudnak sikeresek lenni. Ha a megszokott vagy komfortos összefüggések elmozdulnak, megváltoznak, akkor az addig életképes, sikeres, helyesen gondolkodó emberek hirtelen összetöppednek, elveszítenek mindent, ami addig a sikerüket vagy a helytállásukat táplálta. A magyar ellenzéket is olyan politikusok, politikai vezetők, háttéremberek alkotják, akik valójában addig várnak, amíg a megfelelő kontextus ki nem alakul az aktivitásukhoz. Addig csak tengenek-lengenek. Az a nem normális, aki erre az állapotra rákérdez, s nem az, aki csak teng-leng.

Van Magyarországon 1,5-2 millió ellenzéki választó. Lehetne több is, de ennyi biztosan van. Ezek az emberek,

Átéljék, hogy a politikus is velük érez, velük gondolkodik. A politikus nem attól politikus, hogy felveszi a politikusi fizetést, hanem attól, hogy foglalkozik azzal a közönséggel, amely egyben egy közösséget is alkot, mert több embernek ugyanarra dobban a szíve, ugyanazok a dolgok fájnak nekik, ugyanolyan típusú megoldásokban gondolkodnak.

Ez a 1,5-2 millió ember ugyanúgy tájékozódik a világról, mint a politikus. Mindenki más mennyiségben, de fogyaszt és feldolgoz információkat. Átlagos emberek, azaz ugyanannyira vágynak világmagyarázatra, mint a jobboldali választók. Ugyanúgy vágynak reményt keltő üzenetekre, kilábalást felrajzoló megoldási javaslatokra, mint a Fidesz szavazói.

Aszad bukásáról ők is tudnak. De ha nem, akkor a migránsokról mindannyian hallottak. Sokuknak van erről véleménye. A fűtés mindenkit érint, s azt minden felnőtt tudja, hogy nem a levegőből szerezzük az energiát, amivel fűtünk. Az inflációt már nem mindenki tudja, de hogy drágulnak a dolgok, azt mindenki érzékeli. A háborúról mindenki tudja, hogy szörnyű. Ha felmérnénk, azt hiszem, csak egy kis százalék nem tudna arról, hogy a szomszédban zajlik egy orosz–ukrán háború.

Egy politikai szerveződés sikere nem csak azon múlik, hogy a végén mennyire sikeres. Az ellenzék ma úgy gondolja, hogy egyszer csak – egy maguk számára is ismeretlen módon – a választók megunják, megutálják Orbán Viktort és a Fideszt, aztán rájuk szavaznak. Magyar Péter azt értette meg, hogy nem ilyen egyszerűen működik a politikai klímaváltás. Tenni is kell azért, hogy a baloldalra szavazni hajlandó emberek el is menjenek szavazni.

Senkit nem érdekel a külpolitika – mondják az ellenzéki politikusok. Szakmailag igazuk van, a külpolitika önmagában kevés embert izgat, de a lényeget illetően tévednek. A felmérések szerint a fideszes választók azonosulnak Orbán Viktor külpolitikai mondanivalójával. Náluk tehát nem találnak süket fülekre Orbán Viktor külpolitikai üzenetei. Van viszont egy másik tábor, aki nyugatos. Hozzájuk senki nem beszél a Tisza Párton kívül.

A tematizálás érdekében zajló folyamatos háttérmunka eredménye nem csak abban mérhető, hogy már másnap népszerűbb lesz a párt. Egy később sikeresnek bizonyuló szlogenen, egy mögötte kialakított felfogáson a reklámcégek rutinos munkatársai is hetekig dolgoznak. Jár a szájuk a megbeszéléseken, intenzíven gondolkodnak, ötleteket osztanak meg egymással, amelyek újabb ötleteket szülnek, a végén pedig kialakul a jó megoldás. Pontosabban: e tevékenységek nélkül sosem alakul ki a jó megoldás.

A csodálkozásomat és kritikámat kiváltó kérdés másképp is feltehető: ha valaki nem beszél a választóihoz, akkor minek csinál pártot? Ha Orbán Viktor és a Fidesz vezetése úgy gondolkodott volna, ahogyan az ellenzéki pártok ma, akkor 1994-ben, a hétszázalékos parlamenti eredmény láttán csendben meghúzódtak volna, és szerényen vártak volna a sorukra.

A szerző volt újságíró, ma üzleti coach.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Gyurcsány Ferenc 2020. május 18-án. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)