Táborokba gyűlt bitangok, szevasztok!

„A könyörtelen – a kor divatszavával: kőkemény – piaci verseny majd kiválogatja a tehetségeket, színes vetélkedés, szórakoztató bukásokkal teli derbi lesz itt, gondoltuk, fene tudja, miért, hisz olvastuk a releváns szakirodalomban, hogy ez legenda, szóval: vége a népfrontos-SZOT-os-nőtanácsi unalomnak, fölrobbantjuk a munkásőrszürke betonbudit.”

(Tamás Gáspár Miklós: A balközép cikkírás csődje) 

Elég nagy biztonsággal megtippelhető, hogy egy random magyar véleményformálónak a nap tetszőleges szakaszában éppen mi tölti ki elméjét. Orbán Viktor segge. Valaki belemászni szeretne, valaki meg rüszttel telibe találni, csak míg az előbbi tevékenységet hébe-hóba siker koronázza, addig az utóbbi vágyakat és kísérleteket nem. Ez kétségtelenül kölcsönöz valamiféle aszimmetriát a honi közéletnek és közgondolkodásnak, de ettől még a fejekben – itt is, ott is – ugyanaz található. Mondtam már, mi.

A rendszerváltó nemzedékeket áthatotta az illúzió (ld. a fenti TGM-idézetet), hogy a keleti blokkból való kiszabadulással, a pártapparátusi uralom és a kötelező ideológiai blabla kimúlásával majd beköszönt az izgalmas, tabudöntögető viták, a merész kulturális kísérletezések, a pezsgő és öntudatos civil szféra kora. Ha létezett is ilyesmi néhány évig, hamar kimúlt. 

A közéleti egyesületek és alapítványok – elvben színes és kusza – világában az ügybuzgalmat, a jogvédelmet, a polgári engedetlenség különböző formáit és provokatív akciókat szinte teljesen kiszorította a pályázatírás és a konferenciaturizmus. Kulturális életünk bizonyára a fölkavaró és inspiráló, letaglózó és lélekemelő produktumok sorát vonultatja föl – csak én nem találkozom velük. Amivel viszont sok millió magyarhoz hasonlóan minden órában és minden helyen találkozom, az a szüntelen orbánozás. Ennyit az izgalmas és tabudöntögető vitákról.

Természetesen egy alkotónak, elemzőnek, vátesznek és tudósítónak is lehet – sőt, legyen is – világnézete, még politikai rokonszenve is, továbbá az sem mellékes, hogy milyen rendszerben élünk, meg hogy ki a miniszterelnök. Ám, hogy minden diskurzus végül arra szűkül le, hogy menjen vagy maradjon, és hogy amíg ez el nem dől, addig tegyünk félre mindent, és hogy majd utána megbeszéljük, és hogy te tulajdonképpen melyiket is akarod, és hogyha nincs jobb ötleted a menésre/maradásra, akkor legalább ne akadályozd azzal, hogy másról fecsegsz, szóval ez a lebutított és végtelenített mantra mindent elpusztít. 

Megöli a kíváncsiságot, amely mégiscsak alapja volna a tudománynak és a művészetnek is. Elfojtja az eredetiséget, hiszen igazodást vár el, annak demonstrálását, hogy hová tartozol. Lerontja a teljesítményeket, mert nincsenek kihívások, csak az eleve meglévő közönség előtti tetszelgés. Fölszámolja a morális tartást, az elvszerűséget, mivel visszatérően fölmenti sajátjait mindaz alól, amit a másiknál elfogadhatatlannak tart. Legfrissebb példa: érthető, ha Nyugaton sokak számára megkönnyebbülést okozott, hogy Romániában nem engedik az oroszokat hozzáférni egy amerikai rakétaelhárító-támaszponthoz meg az épülő NATO-bázishoz, de azért az esetben rejlő visszásságot legalább érzékelni kéne. A román alkotmánybíróság mégiscsak egy demokratikus választás eredményét semmisítette meg, arra való hivatkozással, hogy befolyásolták a kampányt, mely tevékenység per definitionem arra szolgál, hogy befolyásolja a választást. Így azért nehéz lesz bármit is számonkérni, teszem azt, Erdoganon. Azonban a nagyon demokratáknál az ítélet fönnakadást sem okozott, sőt, akad olyan magyar orgánum, amelyik még propagálja is a román szolgálatok álláspontját. Agyrém.

A lebutított táborlogika végül igénytelenné teszi azt is, ami állítólag mozgatja, amit szolgálni kíván: a politikát. A leegyszerűsítés a politikai döntéshozatal módszere. Amíg van mit leegyszerűsíteni. Amíg vannak a társadalomban olyan funkciók, amelyek ellentartanak. Amíg vannak, akik a maguk komplexitásában igyekeznek a jelenségeket megragadni, elméláznak részleteken, újabb és újabb árnyalatokat fedeznek föl. Az ilyen típusokat természetesen nem könnyű elviselni, ahogy Michael Lind amerikai jobboldali liberális szerző fogalmaz (aki egyenesen azt állítja, hogy napjaink progresszív áramlatában lehetetlen az értelmiségi szerep): a „public intellectual”-ek hajlamosak saját oldalukat bosszantani azzal, hogy feltárják annak belső gyengeségeit, miközben megpróbálják a másik társaság tagjait megtéríteni, ahelyett, hogy egyszerűen elítélnék őket. Valóban, ám ennek hiányában a politika öncélú, tartalmatlan foglalatossággá válik, amely pusztán a hatalmon maradás/hatalomra kerülés körül forog magáért hatalmon maradásért, illetve hatalomra kerülésért. 

A helyzetet nehezíti, hogy a polarizációnak és az egymás mellett elbeszélésnek van ugyan egy sajátosan magyar bukéja, de – ahogy az előbbi idézetből is kitűnik – valójában globális jelenség. A progresszív világvallás hívei sem érvelni akarnak, hanem nevelni. Meggyőződésük, hogy egy másik ember nem az övéktől eltérő következtetésre jut, hanem csak nem ismerte föl az igazságot. Mert buta. Mert elmaradott. Mert elszigeteltségben él, mivel Ohióban is csak az M1-et lehet fogni. Vagy manipulálták a TikTokon. Ugyanakkor a jobboldali populista reakció sem érvel, hanem szemberöhög és trollkodik. 

A nehézségek ellenére, ha nem próbálunk meg itt és most kitörni a primitív kétosztatúságból, akkor semmiről sem tudunk majd eszmét cserélni. Sem a folyóiratokban, sem a közösségi médiában, sem a kocsmapultnál. A kitöréshez négy dolgot kéne belátni. 

Először is: a világ és a magyar társadalom nem csupán két oldalból áll. A valóság sokszínűbb, az emberek sokfélébbek. Nem az határozza meg egyedül életünket, hogy kormánypártiak vagy ellenzékiek vagyunk.

Másodszor: a fentiek ellenére a részben történelmi előzményekre visszavezethető, részben mesterségesen konstruált (még jogalkotásilag is megtámogatott) politikai két részre szakadás a valóságunk. Harminc év szisztematikus hiszterizálása után a többség oldalt választott, és eléggé következetesen, választásról választásra kitart a döntése mellett.

Ebből következik harmadikként az, hogy nem létezik olyan, hogy centrum. Halva született ötlet, hogy a jelenlegi táborokon kívül megképezhető harmadik pólus. A címben használt strófa így hangzik: „s hol táborokba gyűlt bitangok / verseim rendjét üldözik, / fölindulnak testvéri tankok / szertedübögni rímeit”, de ahogy József Attila is kénytelen volt szembesülni vele: nincsenek testvéri tankok. Nincs harmadik garnitúra a döntéshozatalban, közigazgatásban, szellemi életben. Kérdés, hogy kettő van-e. Az új ellenzéki, se nem bal, se nem jobb jegyében indított médiában Kéri László vezet műsort. Kár, hogy a törzsi szembenállás meghaladása érdekében Kun Bélát már nem lehet reaktiválni. Nemhogy egy harmadik pólushoz nincs elegendő ember, de a hagyományos ballib világ utánpótlása is elsorvadt. Ettől még a politikai oldalakra tagozódás, a támogatás/ellenzés dichotómiája fönnmarad, legföljebb a NER-ből kell kölcsönözni az alternatívának hozzá címerállatot. 

Végül a negyedik: amennyiben a politikai bipolaritás fönnmarad, akkor az oldalválasztást tilos morális alapon megítélni. Ami nem azt jelenti, hogy a politikának nincs erkölcsi dimenziója, hanem csak annyit, hogy tiszteletben tartjuk egymás döntéseit. Különbözőek vagyunk, más érdekekkel és értékpreferenciával rendelkezünk, másra vagyunk érzékenyek; el kell tudnunk fogadni, hogyha a kérdést élére állítják – márpedig a magyar politika és értelmiség élére állította –, a polgárok saját fontossági sorrendjük szerint választanak egyik vagy másik oldal között. Világosan kéne látni, hogy valaki nem azért tart ki választása mellett, mert nincs tisztában választottjai gyengeségeivel vagy vétkeivel, hanem annak ellenére. Amikor úgy próbálnak egy „túloldalit” meggyőzni, hogy csak hosszan sorolják politikai közössége bűneit, akkor nem tesznek mást, mint negligálják azt, ami a másiknak igazán fontos. 

Az a pozíció, amelyből újra el lehet kezdeni vitázni vagy csak beszélgetni, nem a megtagadás, a „sem-sem” póza, hanem az „is-is” alapú megközelítés. Ehhez persze le kéne számolni azzal, hogy folyton Jókra és Rosszakra (továbbá megvezetettekre) osszuk föl a társadalmat, meg azzal az idegesítő naivitással is, hogy a jó kormányzás csak jószándék dolga. Az ilyen gyerekes nézeteket a legkönnyebb manipulálni, ravasz emberek szilárd uralmat tudnak rá építeni, mások meg több évtizedes értelmiségi alibizést. Ez a szemlélet ugyanis nem a NER-ből következik, hanem az egyik okozója a NER-nek. 

A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Németh Emília / Index)