Trump nem a politika lényege, hanem az identitáspolitika csődjének tünete

A közösségi média trumpista kommentelői szerint a demokraták vereségének fő oka a túlzásba vitt, radikális kulturális és közéleti politikai korrektség, melynek alapgondolata egyébként az emberek közötti „minőségi” különbség eltörlését tűzte ki céljául. Ez valóban nemes, jóindulatú cél, csakhogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték – ugyanis nem minden különbség eltörlendő. Az olasz nem azt eszi, amit az amerikai, az angol nem úgy öltözködik, ahogy az amerikai, és a magyar sem ünnepli töklámpással a halloweent.

A kortárs politikai gyakorlatot vizsgálva érdemes megkülönböztetni a „bullshitelést” a konkrét döntések folyamatától. Előbbi a cukormáz, a felszín, a csomagolás, ami szándék szerint a tömegek meggyőzésének eszköze, és ami a legtöbb esetben elég is a nagy tömegek meggyőzéséhez. Utóbbi pedig maga a történelem. A Trump első elnöki ciklusát övező hisztéria értelmetlenségéről például bőven meggyőződhet bárki, aki elolvassa Bob Woodward vonatkozó könyveit, melyekből kiderül, hogy Trump valójában még annál is vakmerőbb és tájékozatlanabb, mint gondoljuk, ugyanakkor az is, hogy a körülötte lévők tudása, demokrácia iránti tisztelete és józan esze képes felfogni a vakon tüzelő elnök ad hoc döntéseit.

A választók kegyeiért és a hatalmi pozícióért a „bullshit” szintjén folyik a harc, és a felek azért a kulturális hegemóniáért küzdenek, mely az olasz marxista filozófus, Gramsci szerint meghatározza a valódi politikai hatalmat. A jobboldal szerint a kulturális hegemónia a mainstream balliberális média kezében van, ezen keresztül igyekszik meghatározni az emberek tudatát, és ez ellen vív a jobboldal világszerte – ahogy ők fogalmaznak – szabadságharcot. Magyarországon éppúgy, mint az Egyesült Államokban.

A baloldal eredendően a tolerancia, a gyengék és szegények felkarolása, az igazságosság, az elit feletti kontroll, az identitások és kulturális különbségek háttérbe szorítása és a világnézeti szabadság egyfajta utópisztikus elgondolása mentén a humanizmus elvét helyezné előtérbe. A világról alkotott elképzelésének mércéje az ember (és a kortárs zöldpolitika nézeteivel kiegészülve: az állat) mint autonóm lény. Hagyományosan jobboldali értékek a történelem- és hagyománytisztelet, a kultúrpolitikai érdekképviselet, az identitások és kulturális különbségek hangsúlyozása és fenntartása, a nemzetség és a törzs szuverenitásának elve, a vallásos alapon nyugvó erkölcs, az érték- és állagmegőrző gondolkodás, a szabadpiaci verseny. A jobboldal ebben a tekintetben – és ez Trump híveinek gondolkodásában csúcsosodik ki leginkább – kulturális reálpolitikát folytat.

A baloldal, míg arra törekedett, hogy minden marginalizált, „buliból kihagyott” közösséget felemeljen, jogokkal lásson el, jóindulatúan fogalmazva: képviseljen, addig elfeledkezett a társadalmat alkotó, „maradék” kilencven százalékról. Valódi válaszokat nem adott a szegénységre, a társadalmi igazságtalanságokra, a gyengéknek és hatalommal nem rendelkezőknek az erősebbek, azaz a hatalommal rendelkezők általi elnyomására. Vagy csak itt-ott, ekkor-akkor tette ezt meg. A valódi baloldali válasz – a totális, általános egyenlőségen alapuló, utópisztikus kommunizmus – jelen világunkban megvalósíthatatlannak látszik. A kipróbált verziók csődjét egyfelől a rendszer nem totális jellege (míg a keleti blokkban szocializmus volt, addig a vele érintkező nyugaton nem), másfelől a mindenkori vezetők hatalmi, anyagi, mentális korrumpálódása okozta.

Baloldali pártpolitika a gyakorlatban ugyan létezik, azonban a pártpolitikával együtt járó elitpolitika már ellentmondásba keveredik a baloldaliság eszméjével. A pártpolitika szükségszerűen elitpolitikává válik – akár anyagi, akár hatalmi, akár életviteli értelemben –, és megszűnik érintkezni a hétköznapokkal. Így aztán – a baloldalon – hiteltelenné válik. Az olyan áttétek, rugók és kallantyúk, melyek közreműködésével négyévente eljut a hangunk az úgynevezett döntéshozó elithez, csapágyasan működnek, és szüntelen olajozásra, szervizelésre szorulnak.

De ha feltesszük, hogy van valóságos baloldali képviselet, az akkor sem volt képes az elmúlt években választ adni valódi problémákra: a rendszer jellegéből fakadó környezeti pusztításra, a folyamatos és szükségszerű áremelkedésekre, az inflációkra, az igazságtalan elszegényedésekre és meggazdagodásokra. Csak az identitáspolitika maradt, mint valamiféle elv.

A jobboldal politikája logikájában nem különbözik a baloldali identitáspolitikától. Kultúrája a szókimondás és a virtus kultúrája. Az állandó és visszatarthatatlan őszinteség hétköznapi gyakorlatára buzdít, melybe nem fér bele az óvatoskodás, a másik szempontjainak mérlegelése, a másik igazságtól való megóvása. Ez lehetne egyébként a vitahelyzet definíciója, de a fürdővíz–gyerek-probléma náluk is fennáll. Ugyanis azzal, hogy minden kimondhatóvá válik, jön az újjáéledő gyűlöletáradat, amit egyesek a szólásszabadsággal kevernek össze. A valósággal elvben jobban rezonáló reálpolitika így sajnos szomorú állapotokról jelent: a szókimondás szabadsága nem kevésszer az emberekben rejlő gyűlöletet engedi szabadjára.

Makai Máté író, újságíró, az ÖT szerzője.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Donald Trump 2024. december 16-án Floridában. Fotó:  Andrew Harnik / Getty Images)