Múltja, ha van, csak áruvédjegy – a NER emlékezetpolitikájáról

– Azt mondd meg, mit jelent az, hogy történelem?

– Valami tantárgy lesz, ha jól emlékezem.

Cseh Tamás – Bereményi Géza: Utóirat (1987)

Sokszor kapok felháborodott kommenteket („kormányellenes”) (neo)fasisztáktól, akik elküldenek az anyámba, hogy miért a hitlerájhoz és a Horthy-korhoz hasonlítom az Orbán-kort, hiszen az sokkal inkább hasonlít a sztálini Szovjetunióhoz, a Kádár- és a Rákosi-rendszerhez. Próbálom nekik elmagyarázni az analógiák természetét, miszerint két dolog sosem lehet azonos (különben egy dolog lenne), de a hasonlóságok és párhuzamok jól és érthetően illusztrálhatnak bizonyos jelenségeket és tendenciákat. „Rohadt komcsi!” – válaszolják, és ennyiben maradunk.

Sokszor kapok felháborodott kommenteket („kormányellenes”) (neo)sztálinistáktól, akik elküldenek az anyámba, hogy miért a sztálini Szovjetunióhoz, a Rákosi- és a Kádár-rendszerhez hasonlítom az Orbán-kort, hiszen az sokkal jobban hasonlít a hitlerájhoz és a Horthy-korhoz. Próbálom nekik elmagyarázni az analógiák természetét, miszerint két dolog sosem lehet azonos (különben egy dolog lenne), de a hasonlóságok és párhuzamok jól és érthetően illusztrálhatnak bizonyos jelenségeket és tendenciákat. „Mocskos fasiszta!” – válaszolják, és ennyiben maradunk.

Elnézem őket így egymás mellett, és kicsit megbillen a hitem az analógiák rendszerében, különösen abban, hogy két dolog sosem lehet azonos (különben egy dolog lenne). Persze, inkább mégis az a helyzet, hogy ezek egy dolog (vagy ez egy dolgok), még ha egymás ellentéteinek is képzelik magát (vagy képzeli magukat). De ez kevés és semmitmondó. 

Túl egyszerű lenne mindezt azzal elintézni, hogy „Ezek ugyanazok”, mert ez nem is helytálló (senki sem ugyanaz, hogy roppant közhelyes legyek), másrészt nem sokat árul el a történelem politikai hasznosításának (az „emlékezetpolitikának”, a csoportidentitások formálásának, a frusztrációk nagyipari gerjesztésének és kiaknázásának stb.) folyamatos, bővített újratermeléséről, a múlt uralásának csuklógyakorlatairól. 

A NER (ami nem egyenlő pusztán az éppen uralkodó frakciójával, lásd később) olyan koherens mítoszrendszert kíván kidolgozni, amely nem csupán visszamenőlegesen igazolja, hogy ő a hatalom egyetlen lehetséges letéteményese (és így Magyarország „utolsó esélye”, a történelem vége és/vagy egy új történelem kezdete, „a béke” letéteményese és Az Új Ember Kovácsa stb.), de egyben olyan szerves társadalmi alakulatként láttatja magát, amely felé a „nemzet” hosszú történelme és kultúrája mindvégig vezetett: beteljesülés, amely igazolja a millenáris várakozásokat, olyan nászéjszakával szentesített orgazmus, amihez a hosszú és fondorlatos (átmeneti kudarcoktól sem mentes) udvarlás vezetett.

Ebben a mítoszrendszerben nincs helye az árnyalatoknak – a moralitásjátékok örök szabálya szerint a drámának két szereplője van, a mindenkori Jó és a mindenkori Rossz. Márpedig a Rossz csupán kitérő, mellékvágány lehet abban a fejlődéssémában, ahol Vitéz László palacsintasütőjével végül mindig kupán vágja az Ördögöt. Ám ami egy vásári komédiában vicces, sőt egyfajta – bár kétségkívül egyszerű, de jóleső – katarzist biztosít, az „nemzeti ideológiaként” (eleve olyan nemzetet feltételezve, amelynek külön ideológiára van szüksége, és olyan államot, amely céljának tekinti, hogy ezt biztosítsa) már szánalmas és ijesztő is egyben. A NER által felkínált történelem- és kultúramodell a „nemzeti romantikus” és a sztálinista történetírás legrosszabb, legsematikusabb termékeit idézi; csupán a szereplők értékelése változik meg, a szereposztás változatlan marad (sőt a sztálinizmus sematikus kliséi, ha hazug módon is, de verbálisan egyfajta progresszivitásra törekedtek – szemben azzal a retrográd fideszi világképpel, amely, teszem azt, Dózsa helyére Werbőczyt állítaná a történelmi focistakártyák rangsorában). A történelmet mint olyat, megfosztja minden társadalmiságától, és mitikus egyediségek puszta sorozatára redukálja, ahol persze valamiféle vezérlő szellem – a Történelem Ura – rakosgatja a kirakóskockáit. 

Jó pár évvel ezelőtt kétes, de látványos világsikert aratott Heribert Illig nagy ívű elmélete, illetve az ebből született kötet, a Kitalált középkor. Illig lényegében azt mondta, hogy a 614 és 911 közötti évek, vagyis tulajdonképpen az egész Karoling-kor kitaláció, későbbi csinálmány. Nem részletezném ezt tovább, Illig könyve izgalmas szellemi kaland, kirándulás a történettudomány műhelytitkaiba, és valószínűleg (lépegessünk óvatosan, ha efféle ingoványos talajra tévedünk) teljes egészében kitaláció – a kitalációkról szóló kitalációk pompás menüettje. Umberto Eco alighanem a tíz ujját megnyalta, ha olvasta (és ha valaki, ő biztosan olvasta). Ha így használjuk, az illigi koncepció olyan gondolat, ami – ahogy Georges Duby mondja a történetírás lelkéről – „örömet okoz”. Ha azonban szilárd faktológiának tekintjük, olyan tudományos tényközlésnek, amelyre átfogó történetkoncepciót akarunk építeni, ugyanez a szöveg rémes áltudományos blablává válik. Történelemként – már amennyiben nem az igazság posztmodern dekonstrukciójának lehetséges módozatait szemléltetjük vele – egyenesen veszélyes lesz. Ahogy Kuroszava sem az igazságról (az igazság relativitásáról) mesél nekünk A vihar kapujában képsorain, hanem arról, hogy az emberek miként konstruálják saját igazságaikat, úgy a történelem relativitása sem azt jelenti, hogy az igazságok egylényegűek, hanem hogy nincs kizárólagosan kitüntetett igazság. A világ polifonikus, de ez nem jelenti azt, hogy tetszés – és politikai szándék – szerint valamelyik szólam kizárólagossá tehető. Ez tulajdonképpen a modern tudományosság (a megismerés-értelmezés-alkalmazás módszertana) valamennyi ágára-bogára áll a fizikától kezdve a nyelvtudományokon át egészen a virológiáig. Ahol az egyetlen kitüntetett igazság (eufemisztikus becenevén az „átfogó tudományos konszenzus”) illúziója megjelenik, ott immár nem tudományos diskurzusról beszélhetünk, csak „a tudományról”, vagyis primer ideológiáról. 

 Csakhogy míg a Horthy-korban a szellemi élet (nem elsődlegesen a történettudomány, de az is) komoly ellenállással és gúnykacajjal fogadta ezt a terméket (nem csupán a baloldalon és a liberálisok körében, gondoljunk pl. Szabó Dezsőre), addig a mai szellemi élet (természetesen ez általánosítás) leginkább csak egyes jelenségeket, ha úgy tetszik, túlkapásokat vesz rossz néven, a struktúrába már belenyugodni látszik, hiszen vagy abban hisz, hogy úgyis minden relativizálható (és monetarizálható), és így inkább máshol választja meg („mindig téves”) csatatereit, vagy az egész múlt körüli hercehurcát maga is pusztán hatalomtechnikai játszmának tekinti, ahol pillanatnyilag (és erre minden oka megvan) eszközhiányosnak látja magát, és amúgy sincs túl sok kedve az egészhez.  

Valójában persze a NER uralkodó frakciója sem dédelget olyan álmokat, hogy ez az egyszólamúság elérhető lenne. Realistaként a lehetetlent követelve kíván elmenni a falig. Történelem- és kultúraképe esetleges és dacos mazsolázás – egy olyan kvázivilág kialakítására törekszik, amely maga is egy kitalált középkor. Történelemtanárok és történészek mutattak rá, hogy mennyire hamis és tudománytalan a győztes csatáknak, a derék, dolgos jobbágyoknak (akiket csak néha tüzelnek lázadásra sanda idegen erők), a jó uraknak, makulátlan szenteknek és tiszta keresztes lovagoknak az a misztériumjátéka, amit a NAT szándékai szerint a köznevelés afféle honfiúi példatárként, erkölcsnemesítő szöveggyűjteményként kíván a tanulók torkán lenyomni. Ahol „a dolgok a helyükön vannak” – egy új hűbéri társadalom, nem a hűbériség gyakorlatával (bár vannak jókora átfedések), hanem annak elképzelt tudatával. Ahol a fent és lent nem csupán megkérdőjelezhetetlenek, hanem egymást kiegészítik, valamiféle organikus, szerves nemzeti egységbe forrnak, afféle árpádsávos jin-jangként. Hogy a nemzet 19. századi találmány? Így van, legalábbis a tényszerűség szintjén. De ez semmiképpen nincs, nem lehet hatással a nemzet mint virtuális létező visszavetítésére egészen az egyre ködösebb eredetmondákig. 

Ez a példatár-történelem valóban intakt marad minden külső kritikára (a belső értelemszerűen értelmetlen), hiszen nem a forráskritika, a komplex elemzés, a segédtudományok eredményei, az interdiszciplinaritás, a szociálpszichológia, a hipotézis és szintézis, és hasonló durván világi módszerek alakítják, hanem saját belső kohéziója, az a fordított teleológia, ahol a feltételezett végeredményből (az aktuális politikai hatalomból) fejtik vissza az, úgymond, odavezető múltat, ahol a történelem a jelen tolatómozdonya.

Morális traktátusok, romanticizált spektákulumok és hatalomtechnikai grimoárok virtuális könyvtárában járunk, ahol a nyelvezet nem a megismerésé, hanem a bevésésé, nem a kérdések, hanem a válaszok dominálnak, és az illő lelkiállapot nem a kételkedés, hanem az áhítat. Az efféle világhoz pedig valóban azok az ósdi pedagógiai módszerek illenek, amelyek kellően didaktikusak, tekintélyelvűek, magoltatók és számonkérők, hiszen a hangsúly nem a tudás megszerzésén és alkalmazásán, hanem bevésésén és elfogadásán van. Vagy éppen a parancs teljesítésén, a hazáért haláson, amint azt pl. a NAT lépten-nyomon hangsúlyozza. A magát ostromlott várnak (is) képzelgő rendszernek ágyúöntőkre, tüzértisztekre, lövegparancsnokokra és irányzókra van szüksége. És persze jó sok, rengeteg ágyútöltelékre.

Természetesen a NER-t történelmi cselekvőként (jelenségként és értelmezőként) nem lehet a Fideszre és gazdasági-politikai klientúrájára (vagy éppen megfordítva a hierarchiát: az oligarchákra és az általuk gründolt politika biztosítékra) leszűkíteni. Ennél sokkal összetetteb rendszer, és talán legfontosabb jellemzője éppen az, ahogy önmagába olvasztja, fenntartja és működteti a NER-rel szembeni kritikát, ami így minden körülmények között a kereteken belül marad, és legfeljebb a lózungok, egyes személyek, általánosságok szintjén bírálja azt, sosem válik rendszerkritikává, akár szűkebb értelmében (mint a világrendszer lokális formáinak kritikája), de még kevésbé tágabb értelében, mint globális rendszerkritika. Az „ellenzék” szerepe a kritika látszatának fenntartása, amely végső soron a NER-t legitimálja. Így az „ellenzéknek” sincs a szó modernista értelemben vett „történelme”, valójában nem is foglalkozik ilyen kérdésekkel. Bár az, amit most már „óellenzéknek” szokás nevezni, a fecsegő felszínen különféle ideológiák szerint határozta meg magát – liberalizmus, baloldaliság, sőt akár konzervativizmus, illetve szélsőjobboldaliság – ezeknek vajmi kevés tartalma volt az elmúlt évtizedek hatalomtechnikai játszmáiban, és ha akadt is valami nosztalgikus visszatekintés (a baloldalon az egykorvolt munkásmozgalom és/vagy „progresszivitás, a liberálisoknál leginkább saját rendszerváltáskori üdvtörténetük irányban), mára már az is szétfoszlott. 

ami talán nem is meglepő egy olyan politikai mémtől, aminek eredettörténete nem egész egy évre nyúlik vissza, és tőmondatos ideológiájának lényege az ideológiák, a szűken vett hatalomtechnikán túli bármiféle aspektus kifejezett elvetése. 

Ebben a konstellációban az a „nemzeti” narratíva marad az egyeduralkodó, amelyre amúgy a kormányzat meglehetős pénzeket költ, intézeteket, folyóiratokat, könyvkiadókat, múzeumokat, konferenciákat stb. gründol, színes, szélesvásznú filmekben és tévésorozatokban terjeszt, emlékéveket rendez, sírokat bont meg, hogy a temetőkben nyugvó csontokból kimutathassa nemzeti nagylétünk örök DNS-ét. Akár azt is mondhatjuk, hogy mindez lényegtelen, csupán a jelen kiaknázásának elfedésére szolgáló munkazaj (valamint stabil kifizetőhely lojális káderek új és új nemzedékeinek számára). Véleményem szerint azonban fontos szem előtt tartani, hogy mindez miként vezet egy olyan történelem nélküli társadalom kialakulásához, amely valamiyen formában (lelkesen, apátiával, vagy éppen a ius murmurandi jogának eksztatikus gyakorlásával) tulajdonképpen elfogadja, hogy a NER örökkévaló, legfeljebb a hozzá kötődő arcok válthatók és cserélhetők, és a történelem – Magyarországon legalábbis – egyszer s mindenkorra véget ért. 

Mint azt a történelemből is tudhatjuk, az efféle gondolatok mindig tévesek. 

A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Index)