Make Europe great again! – de sikerült?

Egyszerre rendkívül kiemelt és egyszerre rendkívül súlytalan időszakban került sor (immáron a tavalyi év második felében) az uniós magyar elnökségre, de megvolt benne a lehetőség, hogy Magyarország – ha akarja – meg tudja mutatni a szebbik arcát is az európai közösségnek. Megvolt a lehetőség arra, hogy olyan témákat és ügyeket tegyünk a közös asztalra, ami számunkra nemzeti minimumot jelent. A 2024 végével hivatalosan is véget érő (történelmileg immár második) magyar uniós elnökség kétségkívül sok tekintetben eredményes volt – bizonyos ügyekben persze olyan tollakkal ékeskedik a NER-adminisztráció, amelyek valójában nemcsak a mieink, de erről lejjebb bővebben –, másfelől pedig sajnálatos módon az általam fentebb említett ziccert tudatosan kihagyta. Kár érte.

Annak idején kaptam hideget-meleget az ellenzéki oldaltól, amiért az elnökségi félév kezdete előtt egyedüli magyar szociáldemokrata EP-képviselőként elmentem Brüsszelben a Novák Katalin – nem sokkal később a kegyelmi botrányba belebukott – államfő által az uniós elnökségre való felkészülés jegyében szervezett kerekasztalra. Nem mondom, hogy baráti és nyitott volt a hangulat az állami eseményen az engem rendszerint lehazaárulózó fideszes politikusok között, de akkor is kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek, és elmondjam a saját, valamint akkori választóim véleményét, illetve elvárásait a magyar elnökséggel kapcsolatban. Nem voltak nagy reményeim annak idején sem arra vonatkozóan, hogy a Fidesz, illetve az állami gépezet bármennyire is nyitott lesz majd ellenzéki javaslatokra és témafelvetésekre (például az Európai Egészségügyi Unió és benne az általam szorgalmazott egészségügyi minimumszolgáltatás kapcsán), ahogyan végül be is bizonyosodott, hogy Orbánék ezt a hat hónapot sem elsősorban a nemzet és az európai közösség javára akarták felhasználni, hanem pusztán saját politikai céljaikra.

Tény, hogy a soros elnökségünkre sajátos időszakban került sor: épp egy európai választás után voltunk, új időszak kezdődött az Unió életében, most alakult meg az új Európai Parlament, és állt össze az uniós elnökség második felére az új Európai Bizottság is. Átmeneti időszak volt ez tehát az EU életében, ami egyszerre jelentett valamilyen szintű súlytalanságot a soros elnökség számára, és ezzel ellentétben épp, hogy érdemi figyelmet a politikai változások – hogy Trump megválasztását eközben már ne is említsük – turbulens időszaka miatt.

Az már az elnökség első napjaiban látszott, hogy Orbán és kormánya nem Magyarország szebbik arcát és az európai közösséghez való tartozásának megerősítését akarta megmutatni, hiszen máris politikai provokációval indított, amikor az EU soros elnökeként egyfajta „békemisszióra” indult, de annak részleteiről, céljairól érdemben senkivel nem egyeztetett az unióban. Hiába mondták, hogy nem ebben a minőségében ment, amikor ebben a minőségében érkezett. Amikor legutóbb az újonnan megválasztott, EU-ellenes grúz kormány vezetőihez ugrott ki első külföldi vendégként, már direkt kihangsúlyozták, hogy nem soros EU-elnökként utazott. A provokáció ettől még provokáció maradt. Ha tényszerűek akarunk maradni, akkor természetesen el kell ismerni, hogy a NER politikacsinálói ügyesen felismerték a kirakati lehetőséget ebben a helyzetben (az egy másik jegyzet témája, hogy mennyire vehető komolyan a magyar miniszterelnök a világ nagyhatalmai közötti mediátorként), vagyis a hazai, kormánypárti nyilvánosság felé ez valóban okos, jól kommunikálható húzás volt; az más kérdés, hogy ért-e Magyarországnak annyit a miniszterelnök politikai férfiasságának megviagrázása, hogy közben tovább ráncigáltuk az amúgy sem fényes megítélésünket az európai közösségen belül.

Olyanra sem nagyon volt még példa, hogy a soros elnökségi programot bemutató, hagyományos strasbourgi plenáris vita időpontját tologatják, majd az ott megjelenő, érintett kormányfőt az Európai Bizottság elnöke olyan kemény mondatokkal teszi helyre, ahogyan az Orbánnal történt. A magyar elnökség politikai színházának része volt a budapesti EU-csúcs is, amely Trump győzelmének másnapjára esett – Orbánék nem is kívánhattak volna ennél jobb helyzetet. Objektív elemzést készítve azt is le kell szögezni, hogy az esetben viszont a nagy mellény felhúzása és a délceg-kaján vonulgatások mellett most nem volt habzószájú szabadságharc, meg Brüsszel Chuck Norris-szerű földre vitele, hanem érdemi munka és egyeztetés, ahogyan annak egyébként is lennie kellene. Van itt visszafogottság, ha úgy hozza a helyzet, csak nem szeretik az urak.

Ha a konkrétumokba is belemélyedünk, akkor nyilvánvalóan a soros magyar uniós elnökség egyik fontos eredménye a „European Competitiveness Deal”, vagyis az Európai Versenyképességi Megállapodás aláírása, amit szerényen csak Budapesti Nyilatkozatnak szoktunk a novemberi aláírása óta mondani. Tény, hogy ez volt a magyar elnökség egyik fő vállalása és – nem akarok közéleti grincs lenni, akinek semmi nem jó – tény, hogy a magyar elnökség ideje alatt sikerült rá pecsétet tenni. Tény azonban az is, hogy ennek létrehozása már Ursula von der Leyen munkaprogramjában is szerepelt – tehát okosan meglovagolták az ügyet –, ráadásul a szövegezés és a dokumentum „kitárgyalása” az Európai Tanács elnökének feladata és érdeme, valójában magyar szerep korlátozottan volt csak benne. Olyan ez kicsit, mint amikor egy kormányváltás után az új miniszterek mosolyognak az előző kabinet által megépített gyorsforgalmi út átadásán.

Nem leszek ünneprontó, de legyünk tényszerűek: ezt a dokumentumot a magyar elnökség egy sokoldalas, átfogó és konkrét szakpolitikai vállalások sorát tartalmazó anyagnak remélte, ehelyett olyan kétoldalas alapvetés-gyűjtemény lett valójában, amely a tagállamok álláspontjának legkisebb közös többszörösét tartalmazza csupán.

Hasonlóképp fontos eredmény – sőt valóban történelmi – az általam is korábban számtalan alkalommal szorgalmazott bolgár és román schengeni tagság bevezetése a szárazföldi határokon. A fideszes nyilvánosság által oly nagyon gyűlölt Európai Unió egyik legfontosabb vívmánya a határnélküliség, amely számunkra Románia felé különösen nagy jelentőséggel bír. El kell ismerni azt is, hogy a magyar elnökség újabb lendületet adott a nyugat-balkáni bővítésnek (a korrektség jegyében itt el kell ismerni a korábbi bővítési biztos Várhelyi Olivér elmúlt évekbeli szakmai munkáját is), egyes országokkal, például Albániával, Montenegróval, de még Szerbiával is – látszólag – jóval közelebb került a tárgyalások lezárása, mint korábban remélt volt.

Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy Orbánék hiába favorizálták Észak-Macedóniát, a tervekkel ellentétben nem sikerült az uniós elnökség ideje alatt kormányközi konferenciát összehozni, ahogyan Bosznia-Hercegovinában is belassult a célok teljesítése. A bővítés kapcsán ugyanakkor Georgia a legnagyobb politikai kudarc a Fidesz számára, ugyanis hiába követtek el mindent, hogy segítsék a pozicionálásukat, a legutóbbi – kétes körülmények között és kétes eredményt hozó – választáson Tbilisziben konkrétan hátat fordítottak az európai közösségnek. Orbánék tehát most olyan EU-ellenes grúz hatalommal haverkodnak (szinte egyedüliként), amely mindennel szembe megy, amiért Orbánék eddig dolgozni igyekeztek.

De ha már külpolitika, akkor azt is tegyük hozzá: még az uniós döntéshozók körében is nem kis meglepetést okozott a tény, hogy épp a magyar elnökség idején fogadták el a tizenötödik orosz szankciós csomagot, pedig a Fidesz-kormány minden alkalommal elmondja, sőt közpénzből hirdeti, hogy a szankciók nem működnek, hanem ártanak, ezért ők tűzzel-vassal harcolnak ellenük. Hát, nem.

Sőt a magyar elnökség több politikai szöveg kapcsán is sikeresen tudott konszenzust kialakítani, így például az agrárminiszterekkel a „Közös Agrárpolitika” (KAP) jövőjéről, illetve a 2027 utáni kohéziós politika fő irányairól. Ezeket is a korrekt elszámolás kapcsán illik az eredmény rubrikában feltüntetni, azt pedig csak halkan megjegyezni, hogy a magyar kormány most büszkén és értékként hivatkozik a teljes konszenzus elérésére, miközben uniós pártpolitikája valójában nem szól másról, mint a konszenzusok megakasztásáról és zsarolásáról. Ha pedig továbbra is objektíven nézzük az elnökség értékelését, akkor azt is hozzá kell tenni, hogy közel jutottak ugyan az elmúlt félévben az európai védelmi ipari kezdeményezés kapcsán kialakítandó közös állásponthoz, de hiába volt ez egy kiemelt cél a magyar programban, már csak a január elsejével hivatalba lépett lengyel elnökség fogja tudni ezt lezárni – és saját eredményként ünnepelni.

Hasonlóan a lengyelekre marad majd a szabadalmi és a gyógyszercsomag véglegesítése, de a gyermekek online térben történő szexuális kizsákmányolása kapcsán napirenden lévő jogalkotás is, pedig ez utóbbi elvben kiemelt jelentőségű a Fidesz aktuális politikai kommunikációjában.

A sok tucat esemény és rendezvény, a számos szakmai program mind vitán felül értékesek voltak – ezek kapcsán ugyanakkor itt mindenképpen ki kell emelni a politikusi kirakat mögött a gyárban dolgozó, csendes szakemberek sokaságát, akik függetlenül a „nagy emberek” politikai ámokfutásaitól, tisztességesen és szorgalmasan végzik a szakmai kulimunkát, aminek egyébként minden olyan eredmény köszönhető, amit a kormányzati propaganda pusztán a Karmelitának tulajdonít. Európa-párti közéleti emberként, büszke magyarként nekem ezzel együtt mégis csalódás, hogy a magyar kormány nem élt teljességében a számára adott lehetőséggel. Ahogy a kétharmados, kontroll nélküli, alkotmányozó felhatalmazást sem a nemzet valódi egységének megteremtésére, hanem csak egy szűk elit urizálására és kivagyiságára használta, úgy a soros elnökség kapcsán sem mutatta meg Magyarország szebbik, európai arcát.

Orbán a trumpi szlogen átformálásával azt adta az elmúlt félév jelszavának, hogy „Make Europe great again!”, vagyis „Tegyük újra naggyá Európát”. Kovács Zoltán államtitkár legendássá vált szavaival lehet csak erre reagálni: „de sikerült?!” Kevesebb provokáció, több konszenzuskeresés, több Európa, kevesebb Moszkva. Szerintem ez közelebb vitt volna minket ehhez. Már ha valaha is egy percig tényleg komolyan gondolták.

A szerző az Európai Parlament volt képviselője, az Esély Közösség alapítója, „politikai szemtanú”.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök a magyar uniós elnökség ülésén Strasbourgban 2024. október 9-én. MTI / Miniszterelnöki Sajtóiroda / Benko Vivien Cher)