Mi a csuda az a startuppárt?

Bizonyára nem csak nekem tűnt fel, hogy a Tisza Párt felemelkedése kapcsán többen megjegyezték, hogy az egész sokkal jobban hasonlít egy startupra, mint egy politikai pártra. Szóba került ez a Vogel Evelin-féle 444-interjúban, a Tisza körüli háttéremberekkel foglalkozó cikkükben, és a párt körül megjelenő diskurzus is sokkal ismerősebb egy combos, negyedéves kickoff meeting közhelyeiből, mint a politikatudomány szakszótárából.

Emlékezetes, hogy már a Momentum is ebből a rétegből keveredett ki, kezdeti népszerűségüket abból nyerték, hogy a fehérgalléros középosztály végre felfedezhette önmagát néhány képviselőben, a Tisza pedig ezt a választói réteget és imidzst viszi tovább, sőt, úgy vitte magával a liberális értelmiséget, hogy nem próbált meg nekik tövig benyalni (sőt). 

De itthon ezzel együtt is kevés embernek mond bármit a startup kifejezés. Ez a vállalkozásforma ugyanis a techszektor sajátja, az elmúlt évtizedek alacsony kamatkörnyezetének egy sajátos terméke, a kaliforniai típusú turbókapitalizmus felforgató ereje. Magyarországra „csak” a vihar széle jutott el. Mert bár van hazai startupszíntér és tágabban vett techszektor, a válság előtt programozó-gyorstalpalóval át is gyúrtak jobb sorsra érdemes embereket kódhányókká, azért a mindennapi életet közvetve „csak” a nagyvárosokban érintették az olyan termékek, mint az Airbnb, az Uber, a Bolt, a Foodora vagy az e-rollereket biztosító Lime.

Ezekben a szolgáltatásokban az a közös, hogy a középosztályi nyilvánosság kitörő örömmel hangoskodott mellettük, így az, hogy a Tisza Párt úgy működik, mint egy startup, amolyan magától értetődően jó dologként lett prezentálva – pedig, ha azt mondanánk, hogy ez a párt egy gazdasági társaság, akkor az emberek mindjárt felhúznák a szemöldöküket. Nekem szerencsére (vagy szerencsétlenségemre) az egész profi karrierem különböző startupok szolgálatában telt, így szeretnék kicsit elmélázni a startuppárt fogalmán.

Először is, nézzük a nyilvánvaló különbségeket!

Egy politikai párt – hagyományosan – rendelkezik tagsággal, helyi alapszervezetekkel, küldöttséggel meg választmánnyal, akik megválasztják a vezetőket, majd kialakítanak egy programot, amit képviselnek. Ezen belül a párt létrehoz munkacsoportokat (vagy bizottságokat), ahol megadott részfeladatokkal foglalkoznak a külföldi kapcsolatok ápolásától kezdve a kampányanyagok előállításáig. Az elvük a demokratikus reprezentáció elve, miszerint van ugyan vezetőség, de azokat a többség akarata erősíti meg pozíciójában már a párton belül is, mert az általuk kínált program tükrözi a párt többségének akaratát.

Hát ennek a definíciónak azért alig-alig felel meg itthon bármelyik párt, tessék-lássék módon a jobboldalon található meg még ez a hagyomány. 

Na de egy startup vállaltan nem egy demokratikus, sokkal inkább egy feudális szerveződés. Vannak az alapítók, akiknek van valami ötletük, mely ötlettel aztán befektetőknél házalnak, a befektetők pedig attól függően, hogy mennyi fantáziát látnak az ötletben, megfinanszírozzák az ötletet befektetés formájában, amiért kemény tulajdonrészt követelnek. Ha az ötlet beválik, akkor az alapítók további embereket vesznek fel és további tulajdonrészüket passzolják át még több befektetésért, a ciklus pedig addig ismétlődik, ameddig a cég vagy ki nem megy a tőzsdére, vagy fel nem vásároltatja magát egy nagyobb céggel.

Természetesen a startupok nem csak „pőre” termékek, hanem világmegváltó misszióval bíró forradalmi élcsapatok: ez a sztori az ideológia, ami a belső kohéziót és a nyilvánossággal való kommunikációt egyben tartja. Erre pedig szükség van, ugyanis egy startup üzleti modellje arról szól, hogy ne legyen jövedelmező az első X évben, hanem legyen minél több felhasználója. Aki beszáll, az kvázi nyomott áron vállal munkát egy későbbi nagyobb kifizetés reményében, és a befektetők is az alapján adnak pénzt, hogy a befektetésük értéke a tízszeresét, százszorosát vagy ezerszeresét (!) éri majd pár éven belül. Ez tízből kilenc brigádnak egyébként nem jön be, földbe állnak egy-két befektetési kör után, így a startup-ökoszisztéma sokkal jobban hasonlít egy lóversenyhez, mint egy hagyományosan felépített gazdasági vállalkozáshoz vagy befektetéshez. Az alapítók a zsokék, az atyaúristenek, akik megpróbálnak olyan csapatot és olyan terméket gründolni maguk alá, ami elviszi őket a következő körig – évről évre, amíg mindenki ki nem szállhat jó sok zsetonnal.

Ebben az értelemben Vogel Evelin harmincmilliós kifizetési követelése nem is annyira kirívó, ha a Tisza egy startup, ő pedig egy alapító, aki el akarta adni a tulajdonrészét, amikor kiszállt. Tisztán bérben, fél év munkára ez a Google vagy Microsoft középmenedzsereinek és programozóinak a bérsávja, ami a Tisza félmilliárdos éves bevételéhez úgy aránylana, mintha Vogel lett volna a legjobban teljesítő értékesítési menedzser, és jutalék járna neki.

Mert hát, ha a Tisza egy startup, akkor elemezzük startupként: tudjuk, hogy vannak korai befektetőik, és Magyar Péter személyében van egy brutális brandjük, akivel a rendszerváltókártyától kezdve a fotóalbumon át az illatgyertyáig mindent el lehet adni. Az ígért termék természetesen a rendszerváltás, de ez vagy kézzelfogható lesz 2026-ban, vagy nem. Mindenesetre egy éves félmilliárdos bevételre egy befektetői cégértékelés 2,5 milliárd forintot saccolna, ha nem többet, mert nem tudjuk, mekkora ezen a marzs, azaz mennyi zászlót, kitűzőt, hangosítást és liter benzint kellett ehhez a bevételhez vásárolni.

Ugyanis a Tisza Párt támogatói gyakorlatilag bucira adják a pénzt, nem lesznek tőle tagdíjat fizető párttagok, legfeljebb brandelt merchöt vehetnek. Talán a befektetőknek több beleszólásuk van a párt irányába, de erről semmit se tudunk, sőt: Magyar okos PR-osként (vagy Magyar okos PR-osa) gondosan ügyel arra, hogy a brand arcán és hangján kívül semmi más, pláne semmi véleményes ne hangozzék el. (A hangfelvételeket meg úgyis Rogán hegesztette otthon valami AI-előfizetéssel, sőt, nekem megígérte, hogy befizeti a gázszámlámat.)

Startupos megoldás a képviselőcasting is: a Tisza kvázi álláslehetőségeket hirdet meg, majd a jelentkezőket profi HR-esekkel fogja megszűrni. Ennél tényleg csak az lenne szórakoztatóbb, ha mondjuk a Partizánon menne erről egy műsor a Cápák között stílusában. Esetleg még emelt díjas SMS-es szavazásokat lehetne alkalmazni, hogy területileg kiderüljön, ki a legalkalmasabb a Tisza-szimpatizánsok képviseletére a következő választáson.

A témában jártasabb olvasók persze számonkérhetik ezen a ponton, hogy no de hát a startupok világsikerét mégis az adja, hogy a zseniális alapítók kitaláltak egy zseniális terméket, ha úgy tetszik, a sikerességük igazolja őket: s valóban, a Tisza legitimitását is páratlannak tűnő sikere adja. Ha viszont demokratikus követelményű politikai szemmel nézem, akkor ezt az érvet úgy hívják, hogy Führerprinzip, és ennek a Fidesz által bevezetett koffeinmentes verziójától is egész sok ember iszonyodik ebben az országban. 

Ha startupos szemmel nézem, akkor meg sajnos nevetnem kell, ugyanis jó termékek is álltak már a földbe, és rossz termékek is lehettek sikeresek csak azért, mert kellő súlyú tőkeérdekek gurultak be mögéjük. Ebben a világban a termék sikerességét nem a termékben rejlő zsenialitás garantálja, hanem a piac megdolgozása, mások által nem látott (vagy nem elérhető) előnyök kihasználása, háttéralkuk, stratégiai szövetségek és egyéb olyan intrikák, amelyekkel könyveket lehetne megtölteni.

A lovi manapság érzésre azért tisztább, de a lovi lényegén ez nem változtat.

A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Tövissi Bence / Index)