Orbán, Putyin, Trump: ideje elhinni

Húsz éve vonultam először a Pride-on. Amikor csak tudtam, azóta is kimentem, idén pedig nemcsak ott leszek, de kifejezetten biztatok is mindenkit, hogy legyen jelen és legyen feltűnő. Ugyanakkor az orbáni évértékelő kapcsán, a teendők előtt mondanék valamit arról is, ahonnan érkeztünk és amiben élünk.

Az egyik „kedvenc” jelenetem volt a koronahiszti idején, mikor föl-fölpattant az ellenzéki portál valamely munkatársa a Kormányinfón, és drámai hangon belekérdezett Gulyás Gergelybe, hogy a borzalmasan exponenciális vírusszámokat látván ugyan miért nem teszik ismét kötelezővé a maszkviselést – és Gulyás Gergely sajnos soha nem azt válaszolta, hogy de hiszen rajtad sincs maszk, te nyomorult. Most is ezt látom. Hiába témája a jogállamiság és a demokrácia állapota tizenöt éve a közéleti vitáknak, hiába szórtak válogatott átkokat ezt illetően Orbán fejére az ellenzéki nyilvánosságból, mintha mégis meglepődnének, amikor a NER-vezér olyasminek tűnik, amilyennek lefestették. Mondják, de nem mindig hiszik.

De tényleg nézzük a történeti fölvezetést!

2022. június 16-án délelőtt cicomás, rojtos-bojtos, egyszersmind szuperbiztonságos különvonat gördült be Kijevbe. Három fontos európai vezető utazott rajta: Emmanuel Macron francia elnök, Olaf Scholz német kancellár és Mario Draghi olasz kormányfő. Tudott szándékuk volt a friss orosz agresszió kapcsán valamilyen diplomáciai, tárgyalásos megoldásra rábeszélni Zelenszkij ukrán elnököt – és mint minden ilyen javaslat, ez sem szép, sem büszkeségre okot adó nem lehetett. A deal nyilván egyes ukrán területek átadását célozta volna, valamiféle biztonsági garanciákkal a másik oldalon, tudva, hogy Krím után ezzel ismét megerősítik a precedenst, miszerint Putyin erőszakos birodalmi törekvéseinek van foganatja. Eleve azért jutottunk ide, mert az előző biztonsági garanciák sem bizonyultak elég erősnek. Tavasztól zajlott a tárgyalássorozat, mely közeledett egy fegyverszüneti megállapodáshoz, de e három európai kormányfő látogatását követően a brit Boris Johnson is Ukrajnába sietett, ellenkező mandátummal, és vele eldőlt, hogy nem ezt az utat választják.

Hanem azt, amin azóta is járunk. Nem elvitatva-kisebbítve egyetlen honvédő ukrán hősiességét sem, a sok halál és pusztulás után ma az orosz–ukrán háború lehetséges lezárása sem Ukrajnára, sem Európára nézve nem tűnik kedvezőbbnek, mint 2022 nyarán. Tény: itt nem volt jó megoldás, ez nem rabszolga-felszabadítás vagy tanyavillamosítás. Kárenyhítés és megelőzés a folytatódó háború helyett, ennyi lett volna a mozgásterünk. De, mint a kötelező maszkért kiáltó maszktalan bohócnál, itt is egyszerre futott két narratíva, hogy egyfelől borzalmakkal fenyeget a putyini halálbirodalom terjeszkedése, másfelől meg kifogyott a tankból a félheréjű pocokarcú lúzer, csak a második legerősebb a hadserege Oroszországban, itt is egy videó a brit védelmi minisztériumtól, előző nevén Silly Walks.

Ezt választottuk, drága barátaim. Háborúba mentünk, és épp nem állunk jól. Az is tudható volt, hogy Trump ebben sem fogja folytatni a demokrata előd stratégiáját. Honnan? Szólt előre. De itt is ment a rihi-röhi, hogy höhö, 24 óra alatt nem teremt békét, hát azt nem lehet. De, csak sajnos úgy, hogy például Musk majd nem ad technikai segítséget, az amerikai költségvetés pedig fegyvert és pénzt Ukrajnának. 

Fentiek okán is fordult igazán méltatlan „győzelmi” beszédbe Orbán Viktor évértékelője. A hideg futkosott tőle a hátamon. Orbán amolyan kárörvendő Dr. House képében lépett fel, aki korábban közölte a beteggel, hogy ez a végtag menthetetlen, le kell vágni. Eleinte „csak” a végét kellett volna, de addig próbálkoztak a kollégák a ráolvasással meg ecetes borogatással, hogy már tőből kell amputálni. És most Orbán meglehetősen ízléstelenül triumfál. Azért is hozom ezt a párhuzamot, mert ott, a sorozatban is a bevált diagnózist ünnepelve mintha elfelejtené a néző (itt: fideszes szavazó, politikus, beszélő fej), hogy azzal kezdődött az epizód, hogy valaki összeesett, vért köpött, baj történt, ami nélkül sokkal jobb lett volna az életünk. Itt: Putyin rárontott Ukrajnára.

– de erről kicsit később. 

Előbb arról, hogy bejött Orbánnak a durchmars is az amerikai elnökválasztással – és a tömegek haláláért felelős Putyin után végre higgyük el Trumpot is. Neki Amerika az első, nem mi, és üzletet akar kötni, nem barátságkarkötőt. Egyébként a demokrata kurzus sem szívjóságot, hanem cseppfolyós gázt küldött Európába, drágán, meg a saját narratívája finanszírozását – most ugyane birodalmi érdekek republikánus verziójával találkozunk. Sajnálva minden egzisztenciát, melyet a USAID-pénzek kivonása ellehetetlenít, tehát nem tud átpattanni a brüsszeli verzióra, őszintén kérdem az érintetteket: meglepődtetek? Akár azon, hogy a két jelölt közül nyerhet az is, akinek egyszer már sikerült (Trump), nem csak az, aki előválasztást se tudott (Harris)? Akár azon, hogy Trump nem folytatja a demokrata pénzosztást maga (MAGA) ellen? Azt meg tényleg csak az abszurdban tapicskolás kedvéért jegyzem meg, hogy volt itt egy vállaltan homoszexuális, büszkén zsidó nagykövet, akinek a tanácsadók olyan névsort tudtak leadni, melyen én liberálisként vonal alatt maradtam, míg Gyöngyösi Márton széderdíszvendégként ragyogott (sajnos a Pride-ra nem vitte ki Pressman, talán idén jön velünk, felírjuk a listára). Itt jobban is értem, mit ünnepel Orbán, de itt se tartok vele.

No, eddig az évértékelő beszéd azon elemei, amelyek a közvetett külpolitikai sikereket hivatottak bemutatni. Tett bele munkát a magyar miniszterelnök, de ezek egy részére nem igazán lehet büszke, lásd Putyinhoz dörgölőzés, a másik fele, az amerikai elnökválasztás meg lutri volt, ha be is jött. Amivel közvetlen dolga lenne, azaz a hazai kormányzás, na, az ijesztő.

Ijesztő a gazdaságpolitika. Nem tudjuk elhinni Nagy Mártont. Hiába van előttünk a tizenévvel korábbi Matolcsy-példa, aki bár néha zakkantnak tűnt, japán és magyar gyermekek fenekén lévő piros pöttyökről értekezve, de mégis összekapta a gazdaságot. Egyszerűen nem látszik az újnak mondott gazdaságpolitika felívelésének útja. Mondjuk, nem tudom, ennek mennyiben okai az említett Matolcsy-alapok, például a forint tudatos és alig fékezhető szétrúgása. Ijesztő, hogy minderre Orbán ráígért olyan költségvetési öntökönszúrásokat, mint az édesanyák adóeltörlése meg a nyugdíjasok áfa-visszatérítése, amelyekre nem látszik fedezet. A „száz gyár” sem az, ugyanis rövid távon ez legfeljebb száz alapkő, sőt száz adókedvezmény külföldi multiknak. Nem hoz, jobb esetben nem is visz.

Ijesztő, de nem meglepő: Orbán Viktor (is) minden választás előtt osztogat. Ha van rá pénz, ha nincs. Jó ideje szirénázok amiatt, hogy ne a csúcsra pörgetett Tisza-kampányt hasonlítsuk az Indiában nyaraló Orbán tempójához, hanem majd azt, amikor már jó ideje osztogatnak, és megy az ellenzékiek levadászása, fullon pöfög a kormánypropaganda. 

A másik ijesztő dolog az, hogy ki és mi nem lesz a kampányban, avagy mennyire. Például ellenzéki sajtó, ellenzéki NGO-k és influenszerek? Az évértékelő beszéd tartalma ezt illetően sem tartalmazott újdonságot, Orbán másfél évtizede lóbálja a pallost, mégis meglepődünk, mikor néha tényleg lecsap vele. Mire gondolok?

Még 2017-ben döntött úgy a parlament fideszes többsége, hogy regisztrációra kötelezi a „külföldről támogatott szervezeteket”, 2018-ban pedig 25 százalékos különadóval rendelte terhelni „a bevándorlást segítő tevékenység támogatását”. A célkeresztbe vett civilek zöme helyesen és sikeresen ellenállt ennek, a hatalom pedig nem alkalmazott szankciót emiatt. De az orbáni kinyilvánított szándék az volt, ami. Megint a maszktalan maszkkövetelő köszön vissza, aki bár a veszélyről cikkez folyvást, de mégsem úgy él, mintha hinne saját magának. Tavaly a Partizán Rendszerkritikus Tartalom-előállításért Alapítvány az szja 1 százalékok felajánlásából bő 416 millió forintot kapott. Egy szervezet, aminek már a neve is ellenzéki, és a tevékenysége központjában is a kormányváltás segítése áll, na, ez kap konkrét adóbevételekből százmilliókat. Ha elhisszük, amit Orbán és kritikusai is mondanak a Fidesz és a politizáló civilek viszonyáról, akkor ez az opció hiba a mátrixban, átmeneti jelenség, ezt veszi majd el elsőként a miniszterelnök.

És teker le vagy görbít el mindent, ami a 2026-os választás során veszélyt jelenthet. Ne csapjuk be magunkat azzal, hogy a közéleti témákkal foglalkozó civil szféra és az ellenzéki sajtó láthatósága ma is kimagasló. A relevanciáról beszélek. 2010 előtt ezek a civilek, jogvédők és szakszervezetek a minisztériumokban és parlamenti bizottságokban mondták el a véleményüket, nem ezek épületei előtt. Számított az álláspontjuk a hatalom döntéseinek kialakítása során. A sajtó pedig jóval könnyebben jóval fontosabb információkhoz jutott, melyek közlése jóval nagyobb hatással bírt. Deutsch Tamás a parlamentben azért tudott beszámolni az 1998-as választást érdemben befolyásoló Tocsik-botrányról, mert az ehhez szükséges információkat megkapta és megírta a sajtó. A 2006 utáni politikát alapjaiban meghatározó őszödi beszédet a Kossuth rádió adta le. A NER beköszöntével folyamatosan szűkítették ezeket a csatornákat.

Azt fontos megérteni, hogy Orbán Viktor nem érzelmi alapon dönt ilyenkor. Nem a sértő, ordenáré óbégatás lehetőségét veszi el az ellenzéktől. Sőt, tán még morális sámfa is neki a tudat, hogy az ellenzék egyik ünnepelt közszereplője épp most, e sorok írásakor putrisozza őt dühödten a Facebookon, a közeg egy részének ünneplése mellett. Orbán nem ezt fojtja meg, hanem ami rongálja a választási esélyeit. Versenyképes mozgósító infrastruktúrákat, szerethetőbb és konszenzusos jelöltek toborzását, valamint a saját eszközkészletére veszélyes szereplőket. Például azokat, akik segítenek elvenni az uniós pénzt. De a nyilvános kritika lehetősége, az marad, míg jótékonyan polarizál.

És itt érkezünk el a kirakós utolsó darabjához, amivel kezdtem, és amit mindenki elsőként kiemelt. Nem tudom, mit jelent majd a gyakorlatban a miniszterelnöki sugalmazás a Pride-ot illetően, betiltást vagy korlátozást, és miként akarja megvalósítani. Azt tudom, hogy a hatalom aranytartaléka az átcsábítható Mi Hazánk-szavazó (miként korábban a „derék MIÉP-esek”, majd a Jobbikról lehasadók), akit ezzel a homofób gesztussal igyekeznének megfogni. És pláne tudom, hogy Orbán olyan törésvonalakat keres, amelyek egyik oldalán ott az ő intakt relatív többsége, a másik felén meg valami szétesett, identitászavaros ellenzéktrutyi. És itt nem szeretnék finomkodni:

Orbán Viktor pontosan azt szeretné, hogy az ő álláspontját lehessen büszkén hangoztatni és közkeletűnek titulálni, mondván, még a „rendes-csendes melegek” is beleférnek, csak ne nappal vonuljanak az Andrássyn, hanem éjjel csússzanak le a brüsszeli ereszen. Azt szeretné, hogy mindeközben a kihívói arról győzködjék saját nyilvánosságukat, hogy „ezt most ne erőltessük”, meg „nincs itt ennek az ideje”. Pont azzal nem tudna mit kezdeni a miniszterelnök, ha egységes erőt látna az idei Pride mögött. Pláne, hogy a nyugati szélsőjobboldal zöme is úgy vetette le mára magáról a homofóbiát, mint az antiszemitizmust (nem most nyitom ki az iszlámproblémát).

Oké, a herbálellenes szándék újdonság és üdvözlendő. A beszéd tartalma szinte semmi kontrasztot nem hozott a korábbiakhoz képest, csak a hang lett erősebb, a szándék közvetlenebb.

Higgyük hát el végre, hogy Orbán politikája ez, és ehhez képest mondjunk mást. Például azt, hogy mi olyan Magyarországot szeretnénk, ahol a miniszterelnök nem akarja és nem is tudja megtiltani, hogy legyen évente egyszer egy ilyen színes, szivárványos utcabál. Ott találkozunk.

A szerző politikai elemző, publicista, jogász és humorista, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszédét tartja a Várkert Bazárban 2025. február 22-én. Fotó: Fischer Zoltán / MTI)