Szónokok, poloskák, ígéretek

A hétvégén ünnepeltük az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc évfordulóját. Talán ez az az ünnepünk, ahol a legtöbb egyetértés mutatkozik az értelmezésében a politikai oldalak között. A másik forradalmunk, az 1956-os történelmi távlatból nézve még mindig túl közeli, ezért több az indulat, a vita körülötte. Március 15. már a Kádár-rendszerben is a szabadság és a függetlenség megkerülhetetlensége miatt a rendszerkritikusságot jelenítette meg, ezért is börtönözték be a hetvenes években a nem hivatalos formában megemlékezőket. 

A kommunista/szocialista rendszer félt az ünneptől, hiszen az ’56-os forradalom kitörésekor is ’48-as jelszavakat használtak a tüntetők, ráadásul Petőfi Kör, Bem-szobor stb. Bár ünnepnek számított, azért a biztonság kedvéért nem tették munkaszüneti nappá, és próbálták elrejteni a népszerűtlen pártállami évfordulók közt – március 21., április 4. – „forradalmi ifjúsági napok” fedőnév alatt. A 80-as években a demokratikus ellenzék demonstrációival, az 1986-os „lánchídi csatával”, majd 1989-ben az első, százezres nagyságrendű tömeget megmozgató rendszerellenes demonstrációval kapcsolódott össze. (Aznap hajnalban, már szinte megszokásból letartóztatták Demszky Gábort és Hodosán Rózát, később Cserhalmi György a Televízió épülete előtt felolvasta az ellenzék 12 pontját, Csengey Dénes, Kis János és Orbán Viktor pedig beszédeket mondtak.)

A rendszerváltás után, 2002-ben sajnos sokak részéről keserű élmény kapcsolódott ehhez a naphoz, illetve a forradalom jelképéhez, a kokárdához. Ekkor hirdette meg ugyanis a Fidesz azt az akciót, amely arra biztatta a híveit, hogy a választásokig viseljék magukon ’48 szimbólumát, ezzel is demonstrálva, hogy igaz magyarok és a párt támogatói. A nemzetet politikai nézetektől függetlenül egyesítő jelképből megosztó viseletté vált a kokárda hosszú évekre. A közös keresése helyett az egyik legfontosabb értékünkre, a szabadságra emlékeztető ünnepünk kellemetlen mellékízt kapott.

Pedig a szabadság iránti vágy a legfontosabb üzenete mindkét forradalmunknak, ’48-nak és ’56-nak is, amely közös platformot teremthetne vitáink közepette is. Természetes tehát, hogy ezt hangsúlyozták az idei megemlékezés legfontosabb szónokai, Orbán Viktor és Magyar Péter is.

Magyar Péter fellépésével részletesen most nem szeretnék foglalkozni, hiszen mondandója továbbra is megalapozatlan ígéretekre épül, viszont egy ellenzéki vezetőtől más az ilyennek a súlya, mint egy miniszterelnök esetében. Elindult a személyijövedelemadó-csökkentési verseny, ő már 9 százalékos kulcsot ígér, mellé élelmiszeráfa-csökkentést. Természetesen az adóbevételek ilyen megvágása esetén fenntarthatatlan az állam működése, és erre nem válasz, hogy majd a visszavett vagyonokból finanszírozzuk az oktatást, egészségügyet stb. Az „elszámoltatás” hangsúlyozása szintén hiba: eddig sem vált be, ezután sem fog. Elég lenne csak a törvények betartását komolyan venni… De minden kritika mellett megállapítható, hogy a szónok fejlődik retorikailag, egyre jobban szervezettek a megjelenések, jó ötlet az aláírásgyűjtés, hiszen komoly adatbázist lehet így kiépíteni, és úgy tűnik a külsőségek használatából is, hogy most már a Fidesz-szavazókat kezdi célba venni.

A miniszterelnök, akinek viszont a szavai közvetlenül befolyásolják az életünket, beszédében értelmezte a maga szabadságfelfogását, azonban inkább a szónoklat fenyegető jellege maradt meg a hallgatóságban. Arra a hagyományra igyekezett építeni, amely a külső elnyomással szemben a „birodalmakkal” kapcsolatos kurucos ellenállás történelmi tradícióit hívja életre. Szerinte a kormánya által irányított Magyarország a jövő, a jelenlegi Európa pedig a múlt. De Európából nem kifelé kell mennünk, hanem befelé, tehát a mi képünkre szükséges azt formálni. Patrióta nemzetgazdaságot építünk, a világon egyedülálló adócsökkentéssel, családi központú gazdasággal. Most is szabadságharcot vívunk egy birodalom – Brüsszel – ellen, amelynek feneketlen a bendője és gyarmatosító a hajlama. Ráadásul itt vannak köztünk a labancok, az árulók, a Soros-ügynökök, a Weber-fiókák, a poloskák, akiket külföldről pénzelnek, de jön a „tavaszi nagytakarítás” (1990-es MDF-jelszó), ami majd elsöpri őket.

Rosszul hangzik az árulózás ezen a tájékon. Nekünk itt, Közép-Európában tragikus tapasztalataink vannak azzal kapcsolatban, amikor előjönnek a sötétben bujkáló ellenforradalmárok, a nép ellenségei, a nemzetközi összeesküvés résztvevői, az imperialisták bérencei, az árdrágítók, a feketézők, a CIA ügynökei és most a poloskák. Ezeket már hallottuk, átéltük, és harcoltunk érte, hogy soha ne térjen vissza ez a világ. Szerintem hiba ezt a retorikát elővenni.

Persze politikailag világos a helyzet: a kormányfő nem akarja kiengedni a kezéből a kezdeményezést, amit már egy-két hónapja átvett Magyar Pétertől. Ez egy fontos szempont a közéleti küzdelmekben, és sajnos a modern kor kommunikációja, a hagyományos sajtó eltűnése felerősíti azt az elvárást, hogy a mindig éhes közönséget folyamatosan etetni kell valamilyen borzongató szenzációval. De tudomásul véve a változó elvárásokat, mindig fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon szabad-e feláldoznunk a tartós értékeinket a rövid távú sikereink elérése érdekében? Mit is jelent az a szabadság, amelyért küzdöttek elődeink, és amit mi vívtunk ki magunknak 1988–90 között a rendszerváltással?

A magyar kormány vezetője szerint ma a szabadság egyrészt azt jelenti, hogy a birodalmi jelleget öltött Brüsszellel szemben védjük az önállóságunkat, másrészt pedig nincs ellentétben jogaink szabad gyakorlatával az, ha nem engedélyezzük a Pride-ot, ha korlátozzuk a jogaikat és kiutasíthatóak lesznek a kettős állampolgárok ezután, és rendben van az is, ha nemet mondunk a szabadságukért, a nemzeti szuverenitásukért küzdő ukránoknak arra a kérésére, hogy az EU tagjai legyenek.

Biztos vagyok ugyanis benne, hogy nem csak én gondolom azt, hogy az Európai Unió nem gyarmatosító és elnyomó birodalom. Ugyanis a meghódítottak és a gyarmati sorba kényszerítettek nem szoktak szabad akaratukból népszavazáson dönteni arról, hogy egy nagyobb szervezeti egységhez szeretnének tartozni. Az Európai Unió azoknak a nemzeteknek a kulturális és politikai közössége, amely népek közé egyenrangú félként Kossuth és Széchenyi óta igyekszünk. Természetesen akkor még nem létezett ez a fogalom, de Szent István óta egyértelmű, hogy otthonnak a Nyugatot választottuk. (Ha már a kurucokat és a labancokat emlegette a kormányfő, érdemes akkor emlékeznünk, hogy a török kiűzésének és Buda visszafoglalásának idején a kuruc vezért, Thököly Imrét a törökök oldalán találjuk. Nem lenne érdemes újra ezt a hibát elkövetni.)

Nemzeti érdekünk, hogy jól gazdálkodjunk azzal a hatalmas segítséggel és lehetőséggel, amit az unió nyújt nekünk. Fel sem merül bennem, hogy szolgaian el kellene mindent fogadnunk, ami Brüsszelből érkezik – korábban már utaltam rá, hogy környezetvédelmi miniszterként elsőként vállaltam konfliktust EU-tag szomszédunkkal –, de abban is biztos vagyok, hogy a tartós szembenállás nem szolgálja hazánk javát. Ráadásul a magyarok többsége, hiába minden folyamatos szidalmazás, most is egyértelműen az uniós tagságunk mellett áll. Az EU mellett, ami nem hódító birodalom. Nem kényszerített rabságba sem minket, sem másokat, hiszen a saját döntésünk által váltunk a tagjává. Számtalan ország évek, sőt évtizedek óta sorban áll, hogy hozzánk hasonlóan taggá válhasson.

Nem tartom helyénvalónak az Ukrajna elleni fellépést sem. Természetesen hosszan lehetne sorolni a problémák végeláthatatlan sorát, amelyekkel keleti szomszédunk küzd, és amelyek nem teszik vonzóvá őket, de a legfontosabb, mindent felülíró tény az az, hogy a szabadságáért és függetlenségéért küzd ez az állam a hódítani akaró oroszokkal szemben. A Vlagyimir Putyin által vezetett jogszegő, szerződésszegő és szószegő birodalom hatalmas túlerejével sem tudta térdre kényszeríteni harmadik éve őket. Ha valakinek, akkor nekünk, magyaroknak, a saját történelmünk okán, a Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és Nagy Imre által fémjelzett szabadságharcaink kapcsán kellene a legjobban megértenünk őket. Az ukránok NATO-tagsága – amit 2008-ban az akkor még ellenzéki Orbán Viktor sürgetett – a béke miatt nincs napirenden. De a magyar kormány által 2022-ben még támogatott EU-tagság – természetesen nem azonnal, hanem egy 10-15 éves távlatban, amikor már jó néhány csatlakozási feltételt teljesíteni tudnak – fontos és üdvözlendő cél, hiszen a kárpátaljai magyaroknak is ez az érdeke, ahogy nekünk és az uniónak is. A mindent elárasztó ukrán mezőgazdasággal és gabonával való riogatás pedig erősen emlékeztet a „23 millió román munkavállaló elárasztja hazánkat” című szégyenteljes szövegre. A szűkkeblűség eleve antipatikus pozícióján túl az ukrán piac integrálása és az ország háború utáni újjáépítése a kontinens legnagyobb gazdasági programja lesz a közeljövőben, ezért nem lenne jó – szembemenve nemzeti érdekeinkkel – kimaradni belőle.

A kettős állampolgárokkal szembeni fellépésben már visszakozott a kormánypárt, ami jó hír, mert ez a javaslat társadalomromboló hatásán túl lényegében megegyezik azzal, amit annak idején Gyöngyösi Márton a szélsőséges Jobbik nevében a parlamentben elmondott. Igaz, az az elképzelés antiszemita felhanggal kiegészítve kifejezetten az izraeli–magyar kettős állampolgárokat vette célba. Ugyancsak a rendszerváltáskor kivívott szabadságjogaink csorbítását jelentené a Pride betiltásával történő próbálkozás is.

Nem fogunk tehát előre jutni, ha a gazdasági és társadalmi bajaink megoldása helyett árulókat és poloskákat keresünk. Ahogy már egy korábbi írásomban utaltam rá, 1990 és 2004 között azért is tudott kiemelkedően sikeres lenni hazánk az egykori kommunista, az orosz birodalom (Szovjetunió) által megszállt országok között, mert öt nagy cél egyesítette a politikai erők többségét, ezáltal a nemzetet. Demokráciát, piacgazdaságot, nemzeti szuverenitást (a megszálló csapatok kivonását), NATO-tagságot és az Európai Unióhoz történő csatlakozást akartunk.

A jelenünk hatalmas problémája, hogy leginkább megosztó célokat tűznek ki a politikai erők, kevés az egyesítő és jelentős törekvés. (Lehetne pedig ilyeneket találni, például a demográfiai problémák hosszú távú kezelése körül.) Szabadságjogaink tervezett szűkítése a rendszerváltáskor megteremtett közös alkotmányos alap korlátozása lenne, aminek jogcsorbító jellegén túl a társadalomra gyakorolt negatív hatásával is szembe kellene néznünk. Hiszen a nemzetet alkotó közösségi tudat egyik fontos elemét veszítenénk el ezzel. Illyés Gyulát továbbgondolva mi saját sorsunkon megtanulhattuk, hogy ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van, ahol pedig szabadság van, ott szabadság van.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Március tizenötödikei rendezvény Budapesten. Fotó:  Tövissi Bence / Index)