Digitális vudu

A nyáron szürreális élményben volt részem: békésen kártyázunk a családdal vidéken, a háttérben megy a tévé, a YouTube-ról szól a zene, ahogy az lenni szokott. Azt már megszoktuk, hogy ilyenkor belerondít az idillbe egy-egy reklám, de azon én is megrökönyödtem, amint egy AI-generált Magyar Péter egy csónakban evezve magyaráz. Nem bírom már, állandóan ezt a szart adják – mondta keresztanyám, ami a lakossági leképződése annak, hogy mégis hány száz millió forintot szórt el az Apáti Bence-féle Nemzeti Ellenállás Mozgalom az AI-generált „műveik” terjesztésére.

Ugyanott később a délutáni csendespihenőnél a tévéből már egy AI-generált hang olvas fel egy nyomasztó, AI-generált true crime történetet. A sztorinak se füle, se farka, nem különösebben érdekes, a robothang pedig nem bír a magyar nyelvvel, furcsán töri vagy rosszul ejti a szavakat. Hazafelé a metrón, a busz- és villamosmegállókban pedig egyre több AI-generált plakátot látok, hogy aztán a nyár vége abba torkolljon, hogy az ARC kiállítás AI-képein szörnyülködjek, majd a Jóvanezígy megvádolja a győztes Gézamalacot azzal, hogy az AI-generáltnak tűnő képe AI-generált, amit az alkotó kikér magának.

Ezen a ponton elszégyellem magam, hogy a techszektorban dolgozom, és hogy miért nem léptem valami becsületesebb pályára, mint mondjuk a kasszafúrás.

Aztán eszembe jut, hogy azért nem, mert már digitalizáltuk azt is, a képernyő előtt görnyedve ennek is odaveszett már a romantikája.

– pedig amit látunk, az csak amolyan természetes betetőzése a kommentekben terjedő suttogó propagandának meg a címlapokon süvítő rágalmaknak. A silányság nem melléktermék, hanem a lényeg maga, a helyességet számonkérni rajta pedig eléggé blőd, ha deklaráltan az a verseny, hogy ki tud mélyebbre menni és mélyebbre ütni.

Az AI deepfake mint politikai termék tulajdonképpen hosszú evolúciót tudhat maga mögött. Kezdetben vala a karikatúra, ami metaforikus volt és absztrakt, mégis oda tudott szúrni. Szidjuk, de egykor milliók olvasták a Ludas Matyit, és a mából visszanézve látszik, hogy a pártállami kötelezőkön túl volt benne valami nívó, ami azóta elveszett.

Aztán jött a jó népi internet, szélessáv, olcsó tárhely, mindenki kezébe okoseszköz: megszületett a mém nevű népi sport. Bárki beletanulhat, egyszerű, mint a bot, csupán csak össze kell mixelni készen fellelhető elemeket, újrarendezni őket, kollázs olló helyett copy+paste-tel, és már lehet is mémeket gyártani és röhögni.

mely mindig is otthonosabban mozgott a reklám világában, mint a karikatúráéban: a fotorealisztikusság valahogy túl közelivé tette ahhoz, hogy karikatúraként még mindig működjön. A deepfake tehát ebben az értelemben egy szörnyszülött: karikatúra mint reklám, reklám mint karikatúra. Ezért igazán zavarba ejtő a jelenség: a korábbi termékeknél nem igazán állt fenn az a veszély, hogy valaki annyira komolyan veszi a látottakat, hogy szó szerint el is higgye. A korábbi esztétikai rendszer azért virágozhatott és védekezhetett a szólásszabadsággal, mert pusztán „olyan, mintha”. Az AI-generált dolog viszont túlságosan olyan is: csupán az önnön lehetetlen blődsége árulja el, hogy nem igazi, amit még szoknia kell az emberi kognitív rendszernek.

De van itt még egy probléma, ez pedig az alkotás maga. 

Ezen túl azonban minden mű mögött ott van a társadalom: az alkotói folyamat társas dolog, még abban az esetben is (sőt, abban különösen), ahol kívülről nézve az alkotó egyedül írogat vagy festeget. Nekem minden leírt szavam mögött sok beszélgetés áll sokfajta emberrel: minden jó vicc mögött ott van annak ötvenféle, faragatlanabb változata, a festmény mögött a vázlatok százai, a dalok mögött annak elpróbált és elvetett más verziói, és így tovább.

A mai digitális korban ez a csoportos foglalkozás persze már más, terepe inkább a csoportos chat, de a lényegen nem változtat: az ötlet és a késztermék között azért ott van még sok-sok impulzus, nem csak az alkotó neuronjai ütköznek egymással a koponyája magányában.

Az AI viszont ezt a részt tökéletesen átugorja: a végterméke pont az, ahogy azt Pistike elképzeli. Az össznépi megrökönyödés a kép- és dalgenerátorokra nem is csak a technológiának szól, hanem annak, hogy miféle, szellemileg sivár emberek képesek nyáladzva örülni neki. Hogy aki soha nem verejtékezett, mire egy kósza ötletből valami értékelhetőt faragott, az most nagy hangon adja elő, hogy íme, eljött a jövő, a megváltás: nincsen szükség többé ezekre a mihaszna kreatívokra! Nincs többé akadály a zabolázatlan egyéni géniusz előtt, aki Istennek képzelheti magát, hisz pár sor szöveggel megelevenedik a képzelete!

Hogy minőségileg hitvány, azt sajnos nem tudja megítélni, lévén a megítéléshez szükséges készséget nem sajátította el: ahhoz ugyanis az alkotás kudarcainak rögös útja vezet. Most pedig a maratonfutók elé befurakodnak a verseny legvégén azok, akik még életükben a fotelből sem álltak fel, és megkövetelik, hogy nekik is kijárjon a hozsánna.

Mióta AI-lázban élünk, sok ígéret született, hogy mi mindent fog kiváltani az új csodatechnológia. Szöveget írsz? Neked meszeltek, haver. Zenélgetünk, zenélgetünk? Többé már sosem. Fotózol, forgatsz? El az útból, itt a jövő! Még a prostituáltakat sem kímélik, hisz a deepfake pornó után Sam Altman is belengette, hogy mostantól a ChatGPT erotikus szolgáltatást is nyújt majd felnőtteknek, amitől minden bizonnyal térdre borultak a virágkorukat élő romantikus könyvek szerzői is.

Ezekből aztán igazság szerint nem sok minden valósult meg.

 ezen a téren pedig az emberi kreativitás többet ér, mint a gépi papagáj.

Az AI-propaganda viszont, úgy tűnik, velünk marad, mert ez nem művészet – hanem vudu. Arra van, hogy elképzeljük a gyűlölt ellenséget, majd összefirkáljuk-szurkáljuk, elképzeljük a szenvedését, majd kigúnyoljuk és megalázzuk. Régen ehhez mindenféle rituálék kellettek, meg művészi eszközök, és ki tudja, talán pont ennek a digitális verzióját látjuk most. A megvetett ellenség képe alatti kommentfolyam, mint valami törzsi tánc, a kövezés kéjes öröme: úgy kell neki, dögöljék meg az ebadta!

Hát ehhez tényleg nem kell hús-vér ember meg művészi szándék. Ehhez elég tudni azt, hogy mi pörgeti az adrenalint, a propagandista csupán a torreádor, aki vörös posztó helyett AI-generált moslékot használ a tömeg indulatainak felkorbácsolására. Szép össznépi révület, háborgás és örömtánc: nagy fless annak, aki benne van.

Csak hát amikor eljő a reggel, a nap első sugarainál döbben rá az ember, mint Ádám a fa alatt, hogy egyedül maradt a szégyenében: kikkel-mikkel is van körülvéve?

A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Németh Emília / Index)