Hedvig
8 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

Elnézték

2009.09.14. 09:40 Módosítva: 2009.09.14. 17:16

A múlt héten kiderült, hogy ha az NBH nem hibázik, akkor a rendszerváltás óta elkövetett legszörnyűbb bűncselekmény-sorozatnak talán meg sem kellett volna történnie. Családokat öltek meg ok nélkül. Lehet, hogy nem kellett volna egy kisfiúnak sem meghalnia, lehet, hogy nem kellett volna egy vérző kislánynak órákat halott anyja mellett töltenie, lehet, hogy egy apát ma is hazavárhatna a családja munka után. Hatan haltak értelmetlen halált, ezrek gyászolnak.

A rettenetet tovább fokozza egy szörnyű gyanú, amiről csak remélni lehet, hogy teljesen megalapozatlan. Mi van, ha a titkosszolgálatok tudatosan körülményeskedtek, tudatosan lassították a gyilkosságok felderítését? Az egyik gyanúsított megfigyelését a támadások előtt leállították, egy másik gyanúsított pedig a katonai elhárítás titkos kapcsolata volt.

Két hete mutatták be Magyarországon az Il Divo című nagyszerű olasz filmet, Giulio Andreotti olasz politikus életéről szól. Van benne egy jelenet, amikor Andreotti, a sokszoros olasz miniszterelnök magában moralizál. A kereszténydemokrata politikus azon mereng, hogy muszáj volt a kommunista terroristákat kormányának megerősítenie (vagy legalábbis hagyni vérengzeni őket, nem derül ki kormánya pontos szerepe az aljas leszámolásokban). Muszáj volt, mert Andreotti rettegett egy szélsőbaloldali politikai fordulattól, és a szélsőségesek megerősítésével a közvéleményt a mérsékelt jobbközép pártjai felé lehetett fordítani. A meggyilkoltak ezen okoskodás szerint vértanúk voltak, a rend és a konszolidáció mártírjai, akkor is, ha erről halvány fogalmuk sem volt, és így az áldozatot sem önként vállalták.

E szörnyű morális tanulságot mutatja be Arthur Koestler is Sötétség délben című mesterművében, szintén a politikai terrorra vonatkoztatva. Azt a pillanatot, amikor egy ügy elkötelezettje elhiszi, hogy létezhet objektív és szubjektív igazság, és ha a kettő között feszültség támad, akkor érvényes döntés lehet az objektív igazságot választani. Vagyis az ártatlanul meghurcolt ismerje be sosem volt bűneit, menjen vérpadra, mert a pártnak most belső ellenségre van szüksége, hogy a következő generáció már boldog életet élhessen.

Ez a logika embertelen, ostoba, és innen ered minden diktatúra és terror ideológiai alapja. Ezt hirdetik az öngyilkos és gyilkos merénylők is.

Amennyiben létezett tudatos célja az NBH akkori urainak (Szilvásy György miniszternek, Laborc Sándor főigazgatónak vagy másoknak) a gyilkosságok felderítésének elodázásával, akkor e kommunista-dzsihádista logikával cselekedtek. Ennél mélyebbre ember nem süllyedhet.

A borzalmas és remélhetően alaptalan gyanúnak táptalajt ad az országos rendőrfőkapitány kifakadása, miszerint a titkosszolgálatok még akkor sem működtek együtt a rendőrséggel, amikor már elfogták a gyanúsítottakat. Táptalajt adhat e félelmetes gyanúnak, hogy a titkosszolgálatok jellegükből fakadóan rejtőzködnek, és csak akkor kerülnek nyilvánosságra a hibáik, ha annak nagyon súlyos oka van. A presztízsveszteséget e szervezetek nem viselhetik, az veszélyezteti identitásukat és munkájukat is Ha szivárogtatnak saját bűneikről, ha vezetőik rendszerszerű, komoly hibákról beszélnek, akkor félő, hogy tényleg nagyon nagy baj történt. Nem nehéz azt gondolni, hogy a mostani beismeréshez talán a megismerteknél is botrányosabb balgaságok vezettek. Táptalajt ad e riasztó gyanúnak a közelmúlt története, a 2006-os tévéostrom egyik nagy talánya, hogy miért hagyták magukra az épületet védő rendőröket. Akkor is felmerült, hogy a botrány jól jött a hatalomnak.

Már az is ijesztő, hogy szerencsétlenkedtek. Jó lenne bizonyosan tudni, hogy nem vérrel akarták igazolni vélt vagy valós félelmeiket, mint például a közelmúltban minden büntetőperében felmentett Andreotti.