Szabadságharcosok

Meg vagyunk lőve, szerencsére csak átvitt - átcipelt - értelemben. Ellentétben. Nem úgy, mint. Értetlenül állunk. Egy emberként. Emberként.

Az a szokás, pontosabban az üzletileg is igazolt eljárási trend, hogy a világ amúgy sótlanul előadott eseményeit könnyed humorral boncolgatjuk itt, lecsapva egyrészt az aktuálisan pattogó labdákat, másrészt vidám olvasmányt biztosítva a fejfájósan munkakezdő drága olvasónak.

Több száz halott gyerekből viszont sehogy sem lesz poén. Az aktuálisan pattogó labdák sajnos acélmagvas lövedékek.

A gyerek még nem kifejlett orosz vagy német vagy arab.

A mozgástér megvan persze. Lehetne például mintegy eltávolodva a humán vonatkozásoktól morfondírozni a terrortámadások és a központi hatalom erősítésének virgonc kölcsönhatásáról. Putyin - heves amerikai bólingatás mellett - már be is jelentette a szigort, nyilván ott is azonnal előkerült a gondolat, hogy bezzeg Sztálin alatt nem volt ilyen, hanem a terror is államosítva volt, de még Brezsnyev idején sem kellett ilyesmitől tartani, legfeljebb az atomháborútól. A háború mindig alkalom a szabadság korlátozására, ami viszont érdeke minden uralkodónak, elnyomó állam kiépítéséhez tehát az alacsony intenzitású háború biztosítja a megfelelő klímát, a továbbiakat lásd Orwellnél.

Lehetne relativizálni is, hogyne; ha háborúban állunk a terrorizmussal, akkor ott feltétlenül lesznek ártatlan áldozatok. Ártatlan áldozatokat nem csak a terroristák szednek, viszont a nem terroristák úgy hívják őket, hogy collateral damage, vagyis elnézést, véletlen volt, bocsánat, vigyáztam, téves indítás. Vagy még az se: a civilek bombázása, ágyúzása, sanyargatása eddig minden háborúban előfordult, sőt főfogás volt: Drezda, Hirosima, My Lai, Abu-Gréb - de az orosz tüzérség és légierő Groznijban sem úgy szerepelt éppenséggel, mint aki tövig rágja a mancsát az ártatlanokért.

De hát ez csak sápadt okoskodás néhány nappal a végkifejlet után. Valahogy közelebb történt az egész, mint a WTC, és nem földrajzilag, hanem pszichésen. Megszokja az ember a borzalmakat, egy szerkesztőségben ide-oda cikáznak a hírek nap mint nap, földrengések, árvizek, háborúk, apró indiaiak, kínaiak, örmények szaladgálnak a képernyőn, és mindez biztonságosan messze van, különben is az ő dolguk, egy jól körülrajzolható csoport belügye, amit a körvonalon kívülről szemlélünk, a nyelvüket nem értjük, a klímájuk nem érdekel, a politikájukat meg maguknak csinálták.

Hogy Beszlan ilyen közel történt, annak valószínűleg az az egy oka van, hogy az áldozatok gyerekek, akiknek nincs nemzetiségük, illetve sokkal kevésbé van, mint szakállas-kalasnyikovos gyilkosaiknak, szüleiknek, rendőreiknek. A gyerek, az nemcsak nem tehet semmiről, de még szimbolikusan sem lehet rajta bosszút állni, mert még nem kifejlett orosz vagy német vagy arab.

Súlyos stratégiai hiba volt ez a vérengzés. Egy szög miatt az ország elveszett. Most már a nyugati kávéházi értelmiség is áldását fogja adni az orosz manőverekre, amelyeket természetesen nem megszállásnak, hanem antiterror-intézkedésnek fognak nevezni, csak még több tank, még több katona és szerencsés esetben még több titkosügynök vesz majd benne részt, akik az efféle barbárokat idejekorán megsemmisítik. És pillanatnyilag ez a fontos.

Különben meg tegye fel a kezét, aki szerint országot kell adni az ilyen szabadságharcosoknak.