Felpofozták Gyurcsányné Dobrev Klárát

Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, azt álmodtam vasárnap hajnaltájt, hogy két suhanc rátámadt Dobrev Klárára. Elsősorban Gyurcsány Ferenc államférfit – akit a továbbiakban csak Ferencnek fogok nevezni, ez régi szokásom – óhajtották felpofozni, de nem találták otthon, így kénytelenek voltak beérni a feleségével. Ferenc és Dobrev Klára a szülővárosomban lakott, 500 km-re Budapesttől, a Fürdő utcában. Igazából egy osztálytársam lakott abban a zöld vaskapus házban, a 80-as évek közepéig, akkor leérettségizett, Tallinnba utazott, elvégezte a főiskolát, megnősült, később észt állampolgár lett.

Amikor láttam álmomban, hogy mit művelnek a gazemberek Dobrev Klárával az osztálytársam házának kapujában, tüstént szegény asszony segítségére siettem, és az egyik suhancot hátba dobtam a kulcscsomómmal. Ezen annyira meghökkentek, hogy el is takarodtak gyorsan, de magukkal vitték a kulcsaimat. Muszáj lesz kicseréltetnem a zárakat, gondoltam szomorúan. Egyfelől örültem, hogy hősiesen megakadályoztam, hogy még jobban bántsák Dobrev Klárát, másfelől azonban mérges lettem, mert utálom az olyan elintézni valókat, mint egy zárcsere. Mindennek ára van, konstatáltam. Aztán felébredtem.

Azzal, hogy de jó, hogy megvannak a kulcsaim, és nem kell kicserélni a zárakat. Orbán Viktor vonja vissza a csapatait az álmaimból, tettem hozzá.

Azt ébren is megnyugtatónak találtam, hogy Dobrev Klárát nem pofozta fel senki, és Ferencet sem bántották tettlegesen. Igaz, kifütyülték a kékszalagon, de az benne van a pakliban. Annak idején Antall Józsefet is kifütyülték a Budapest Sportcsarnokban, a barcelonai olimpia után, ha jól emlékszem. Népszerűtlen politikus ne menjen sporteseményekre. Ne sütkérezzen mások sikereiben.

Érdekes ez: noha az utóbbi időben kevésbé foglalkoztat a politika, mint korábban – a gézázás foglalkoztat megfontolt döntés következtében –, mégis találtam alig tizenkét másodperc alatt két olyan hírt, amelyben a sport és Ferenc egyidejűleg szerepelt. Az egyik a fenti kifütyülős, a másik meg az, amelyik a magyar olimpikonok csapatgyűléséről szólt. Utóbbin semmilyen atrocitás nem történt, Ferenc békésen letudhatta beszédét, senki sem bántotta. A végén kidőlt egy zászlótartó, de őt fellocsolták.

Magyarország éhezik a sikerre, mondta Ferenc. Jó, hogy.

Magyarország ezenfelül izgul is, és reménykedik, hogy nem ismétlődik meg, ami négy évvel ezelőtt történt. Amikor nekünk sikerült lebukni a legdurvábban doppingilag. Nem nyafognék, ha nem lenne téma ez eleve is. Schmitt Pál MOB-elnök is mondta, aki csalni akar, most még kiszállhat. Nem jelentkezett senki.

Idegesítő ez az élsport. Vannak a fiatal emberek, akik rengeteget dolgoznak, hogy ott legyenek, hogy elsők legyenek, de nem lehetsz biztos semmiben. Nemcsak a sportolók dolgoznak, hanem a laboratóriumok és a gyógyszergyárak is. Közben persze a sportolók is. Az nem megy, hogy beveszed a pirulát, és üptre végigtekered a Tour de France-t. Az is lehet, hogy legalizálni kéne az egészet, akkor egyenlő esélyekkel mehetne neki mindenki.

De ez se stimmel. Akkor meg azok lennének előnyben, akiknek több lenne a pénzük vitaminra. Úgyhogy csak vicceltem.

Amúgy szomorú hét volt ez sportszempontból, ha a fiatal labdarúgókat nem számítjuk. Meghalt Kolonics György. Ereje teljében. Nem könnyű így olimpiára menni. Pláne, hogy előkerültek valami tapaszok is.

Történt ugyanakkor vidám, tanulságos és előremutató esemény is. Legalábbis velem. Pénteken meglátogattam Walter Gyula borászt Pécsváradon. Walter Gyula kitűnő borokat készít, különösen a 2007-es hárslevelűje és az olaszrizlingje remekbe szabott jelen állapotában – ezekről nemsokára írok egy újságcikket, vagy posztot, vagy mit, ide –, mindemellett igen érdekes ember. Felidézte többek között, hogy Erdélyben járva összebarátkozott egy családdal. A családfő nyolcéves gyermeke egy alkalommal elszavalta a Nemzeti dalt. Így tagolta az egyik részt: Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak. Ősapáink, kik szabadon éltek, haltak, szolgaföldben nem nyughatnak. Nem pedig így: Rabok voltunk mostanáig. Kárhozottak ősapáink. Logikus. Eddig én is azt hittem, hogy kárhozottak ősapáink. Ami komplett hülyeség. Most már tudom, mi a lényeg.

Petőfi egyébként kurva jó költő. Higgyék el.

Keretes szerkezet van, úgyhogy önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, hogy nemrégiben azt álmodtam, Orbán Viktor belelépett a libafosba. Ez is a szülővárosomban történt, a Kutyaszorító utcában, a Büdös-patak mellett. A Büdös-patak tényleg iszonyú büdös volt mindig, mivel beleengedték a tejcsarnok szennyvizét. Orbán Viktor a Finánc hídtól nem messze található sikátoron jött keresztül, volt ott egy kis gázló, átugrált a köveken, és placcs, bele a libafosba. Libafos akadt ott rengeteg, a libákat nem zavarta, hogy a patak büdös. Orbán Viktor káromkodott, mint a kondás. Pedig arrafelé azt tartják, szarba lépni szerencsét hoz. Orbán Viktoron sehogy sem tudtam segíteni álmomban.

(Ez a szöveg azért lett kissé szertelen, mert az imént fejeztem be Erlend Loe norvég író Doppler, az utak királya című könyvét. Kiváló szerző, kiváló alkotás. Olvassanak mindennap.)