A rendőrség bevetette a csodafegyvert

Megvan a magyar rendőrség legújabb csodafegyvere, a nyilvánosság. A rendszerváltás előtt rendőreinket nem illett törvénytelenséggel vádolni, utána is csak módjával. Ha valakit mégis feljelentettek, akkor elzárták őt a közvélemény elől - hányszor hallottuk rendőrségi szóvivőktől azt a mondatot, hogy az ügy lezárásáig az érintett nem nyilatkozik -, majd az ügy a feledés jótékony homályába veszett.

Csak egy példa: 2002-ben feljelentést tett egy prostituált, mert állítása szerint egy rendőr százados a Váci úton igazoltatta, majd autójába ültette, és elhagyott területen megerőszakolta. Az ügynek nem lett folytatása, legalábbis a nyilvánosság előtt.

A rendőr nem jelent meg a nyilvánosság előtt, nem derült ki, hogy példás családapa lenne, esetleg esküvőt tervez kedvesével, és az alaptalan vád miatt lecsúszott a jegyesoktatásról.

A bűncselekményekkel vádolt rendőrök és a nyilvánosság viszonyában a Zsanett-ügy hozott fordulatot. Amikor őrizetbe vették a néhány napra rá nemi erőszakkal és bűnsegédlettel meggyanúsított rendőröket, akkor még arcukat eltakarták az ügyészség előtt várakozó fotóriporterek és operatőrök elől, egy hónap múlva viszont már diadalmasan álltak az újságírók elé, és szeplőtlen magánéletük elmesélésével igyekeztek bizonyítani: ők nem tennének olyat, ami Zsanettal történt.

Mintha a közvélemény megnyerése egyenlő lenne ügyük megnyerésével is. A Napló, amúgy ízléstelen szavazása szerint az emberek elsöprő többsége a meggyanúsított rendőröknek hisz. A bíróság az ítéletét nem ilyen szavazások alapján hozza ugyan, de mivel a bírák nem a külvilágtól elzárva élnek, a közvélemény hatása alól nem vonhatják ki magukat. (Hogy az emberek, úgymond, elfordultak Zsanettől, az sem meglepő: a természetes biztonságérzetük diktálja ezt. "Ha vele megtörtént, akkor velem, barátnőmmel, feleségemmel, lányommal is megtörténhet" - gondolják. Nem véletlen, hogy a második világháborúban a zsidók jó része is sokáig legendának tartotta a haláltáborokról szóló híreket.)

A Zsanett-ügy rendőreinek példája ragadós. A múlt héten egy mohácsi roma tett feljelentést az ügyészségen, mert állítása szerint szolgálaton kívüli rendőrök megverték.

Válaszul az történt, ami eddig még soha: a rendőrök végigjárták a médiát, és arcukkal, nevükkel vállalva elmondták, nem történt semmi. A roma férfi lökdösni és szidalmazni kezdte egyiküket egy benzinkútnál, mire az állampolgári erőszakra immunis rendőr azt mondta a többieknek: "Menjünk innen, nem akarok semmit."

(A rendőrök médiaszereplését különben további elemekkel lehetett volna erősíteni, úgy mint vannak cigány barátaik, barátnőik, Bangó Margit zenéjére veszik fel a szolgálatot, és a száztagú cigányzenekaréra adják le, sőt ha cigányt ér sérelem, akkor ők cigányoknak vallják magukat, ha zsidót, akkor zsidónak, elítélik a cigánygyalázó fórumokba író rendőrtársaikat, satöbbi.)

Most abba ne menjünk bele, hogy mit várhatunk a magyar rendőrségtől, ha tagjai még magukat sem tudják megvédeni. Ha az átlagembert elkezdené lökdösni egy tagbaszakadt cigány ember (vagy magyar, rutén, hanti, manysi) a benzinkúton, akkor minimum rendőrt hív. A mi rendőreink viszont inkább otthagyták a dulakodót, élje ki máson alantas ösztöneit, a rendőrök szerint az ilyen embert jobb messzire elkerülni. (Valószínűleg hasonló megfontolásból nem vett fel jegyzőkönyvet a Vadász Jánossal konfliktusba keveredett biciklisfutár kérése ellenére a VI. kerületi rendőrkapitányság ügyeletese; jobb az ilyen ügyekbe nem beavatkozni, végül is nem halt meg senki.)

A mohácsi roma férfi szerint az eset nem egészen úgy történt, ahogy a rendőrök előadták. A rendőrök szerinte "büdös cigány, meghalsz!" felkiáltásokkal tarkítva ütlegelték őt, a verekedés végén pedig azzal fenyegették meg, hogy minden nap tízezer forintra bírságolják meg, ha feljelentést tesz a rendőrségen.

Hogy ki mondott igazat, nem tudni, csak azt - akármennyi nyilatkozatot is adnak a rendőrök a tévék reggeli műsorában -, hogy melyik verzió az életszerűbb.