Kabul Bt.

Már jócskán szivárgott a levegő a dotkom-lufiból, de mi ezt akkor még nem tudhattuk. Fiatalok voltunk és lelkesek.

A név a legfontosabb, mondta a Jani, és ezzel mindannyian egyetértettünk. Úgy hallottuk, hogy minden magára valamit is adó dotkom amúgy ad hoc, a térképről választ magának nevet: nyit és bök. Végül csak azér nem lettünk Gdansk vagy Poznan szerintem, mer a Jani atlaszából, amit az alakuló mítingre elhozott, hiányzott egész Európa. Maradt a Kabul Bt. Akkor még nem tudhattuk. Az Ernő felvetette ugyan, hogy e-Kabul, illetve i-Kabul, meg netKabul, hogy dotkomosítsuk a dolgot, de ledumáltuk azzal, hogy egy név ne jelentsen semmit.

Akkor még nem tudhattuk.

A vállalati forma, mármint a bété, adódott magától. - De ez nem kényszerbété lesz, értitek, nem kényszerbété! - üvöltötte fisztulás hangon az Ernő, aki akkor már évek óta a saját anyósának volt a kültagja, és ez látható módon ráment az agyára. Az Ernő elméletben be se tudott menni a bétéje 37 négyzetméteres csepeli telephelyére, ahol a plafonig értek a nyakra-főre összevásárolt irodaszerek, tisztítóeszközök, illetve az egyéb, sehova máshova be nem sorolható szellemi szolgáltatások. Az ilyenről egyből tudni, hogy májer, akinek ennyi szellemi szolgáltatása van a telephelyén. Ami egy szobakonyha Csepelen.

Megegyeztünk tehát, én a Jani meg az Ernő, hogy bété leszünk, de szigorúan nem kényszer. Irodaszert, tisztítószert és egyéb sehova máshova be nem sorolható szellemi szolgáltatást csak adócsalási okokból vásárolunk. Kül- és beltag családtag nem lehet, csak ha jó nő.

Kurvasok dolgunk volt még. Le kellett például osztani a pozíciókat. Jani lett a President-CEO; Ernőre osztottuk a fejlesztést, a stratégiát, a sales és marketinget, a beszerzést, a karbantartást, a tech supportot, a könyvelést, a jogi ügyeket, a PR-t és a HR-t. Megesküdött, hogy ezekhez ért. Mint katonaviselt emberre, rám jutott a legkényesebb feladat: az ellenséges kivásárlási kísérletek meghiúsításáért felelős egzekjutív hálátlan posztja. Ennek megfelelően egy-egy brénsztorming során gondterhelten felemeltem a mutatóujjamat, és azt mondtam:
- Feltéve, hogy mindez igaz, vajon hogyan hiúsítunk meg egy potenciális ellenséges kivásárlási kísérletet?

Az ilyen alkalmakkor ránk telepedő súlyos csöndet a küszöbön toporgó pénzügyi befektető felemlegetésével törtem meg, amire persze mindenkinek felcsillant a szeme, jól.

Olyankor mindig gyorsan rá is tértünk a járműflottára. Minden rendes dotkommer Ferrarival jár - jelentette ki a Jani lakonikusan, és tudtuk, hogy a Carmackre meg a Romeróra gondol, akik a Quake-et csinálták. Én azzal érveltem, hogy a Porschéknak egy lehelettel jobb a nyomatékeloszlási görbéje, de lehurrogtak, mint árulót. Najó, legyen Ferrari, sóhajtottam lemondóan, ezen ne múljon. Becsületünkre legyen mondva, ezen nem múlt.

Aztán megállapodtunk a dresszkódban: céges T-shirt, zsebes gatya, NDK szandál, no zokni. A Jani nagybátyjának a hitelkártyájával rendeltünk gatyákat egyenesen Amerikából, az Abercrombie & Fitch-től. 50 dolcsi darabja, plusz a szállítás, de a hülyének is megéri. A céges pólóra a név és a jelmondat került, tehát hogy Kabul Bt. - The Future of the Information Age. Azér is nem magyarul, mert az Ernő ismerőse, aki a feliratot dizájnolta és szitáztatta, szoftverproblémák miatt csak kalapos ő betűvel tudta volna írni a jövőt, az meg rohadt snassz. Egy dotkom esetében különösen, ezzel mindannyian egyet értettünk. NDK szandáljaink akadtak maguktól.

Hátra volt még a vállalati információs stratégia kidolgozása. Default operációs rendszernek a Quake-et választottuk, egyrészt mert Microsoft sux, másrészt mert a Quake stabil, megbízható, alapból támogatja a multilúzer üzemmódot, viszonylag modern szerver-kliens kommunikációt biztosít, ablakban futtatható, tehát multitaszkingos, és mindig hozzáférhetők a legújabb frissítések is. Ráadásul nyílt forráskódú, és jól lehet rá fejleszteni. Tulajdonképpen arra a célra, amire nekünk kellett, tökéletesen megfelelt. A hardvereszközöket a már meghatározott információs stratégiának rendeltük alá. Ez a gyakorlatban úgy történt, hogy én meg a Jani fogtuk az otthoni gépeinket, teletömve dzsíforszos kártyákkal, fél giga ramokkal meg vízhűtéses procikkal, és hátizsákban elcipeltük az Ernőékhez Csepelre. Kikúrtuk a szobából az összes sehova máshova be nem sorolható szellemi szolgáltatást, oda kerültek a gépek. A dedikált szervert a spájzba tettük, jó hidegre, a konyha lett a logisztikai központ, a zsebkendőnyi erkély pedig a parancsnoki híd, ahova az Ernő járt hányni, ha másnapos volt.

Aztán beütött a krach.

Nem sokkal a sajnálatos eseményeket követően az Egyesült Államok légiereje elkezdte bombázni Kabult, s céges tarkónkat meglegyintette az információs kor jövőjének jeges lehellete. Vállalatunk sorsának alakulása érzékeny barométerként tükrözte a nyugati hemiszférában a sajnálatos események hatására végbemenő makroökonómiai folyamatokat - a Jani teniszkönyökre hivatkozva egyre többet campelt a Quake-ben, az Ernő pedig, aki állítása szerint a kezdetektől rajta tartotta a kezét a dotkom-lufi minden szivárgó lyukán, suttyomban elkezdett Counterstrike-ozni.

Mi a Janival abban a pillanatban értettük meg, hogy igazán nagy a baj. Akkor értettük meg, hogy a dotkom-lufi kipukkant.