Kokainháború Amazóniában

A Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) marxista-kokainista gerillái a parlamenti választásokra való készülődés jegyében a múlt héten két Fekete Sólyom típusú amerikai rambóhelikoptert lőttek. A betiltott kommunista párt fegyveres szárnya az ország területének negyven százalékát és az ott tenyésző százötvenezer hektár kokaültetvényt tartja ellenőrzése alatt.

A hivatalos "narkogerilla-elmélet" viszonylag egyszerű, hírmagyarázatként könnyen tálalható: a gerillák (FARC - Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia; ELN - Ejercito de Liberacion Nacional) kokaintermesztésből és kereskedelemből, valamint emberrablásból élnek, sarcolják a lakosságot, és válogatás nélkül gyilkolják a térségbe merészkedő külföldieket és hatósági embereket. Ez nagyjából stimmel is, de elgondolkodtató, hogy a kialakult helyzeten az amerikai drogháborús program dollármilliárdos fegyverszállítmánya sem változtatott. Sőt, a gerillák erősebbek mint valaha - szükség is van rájuk, az USA nem tejelne, ha nem mutatnának fel látványos eredményeket. Mióta Kolumbiában is beütött a globalizáció, az egész ország kokainon pörög: a termesztése és az irtása is jövedelmező, az Egyesült Államok piszkos és tiszta pénze egyaránt keni az ország velejéig korrupt, polgárháborús gépezetét.

A kolumbiai gerillamozgalom történetének kezdetei az 1920-as évekre nyúlnak vissza, amikor a kávéültetvényeken napszámosként rabszolgasorban tengődő parasztok és bennszülöttek fellázadtak a földbirtokosok ellen, majd a menetrendszerűen érkező fegyveres megtorlás és a parasztvezér Jorge Gaitán meggyilkolása után "fegyveres kolonializációba" kezdtek az ország korábban lakatlan, őserdővel borított, barátságtalan éghajlatú déli vidékein, az Amazonas és az Orinoco dzsungeleiben (részletesebben lásd Garcia Márquez műveit). Bár a két, korábban egymással is rivalizáló nagy párt kiegyezésével 1950-ben a polgárháború hivatalosan véget ért, az elit uralmának megszilárdulása és a fegyveres paraszt önvédelmi csoportokat megszervező kommunista párt betiltása csupán a parlamenten, és törvényen kívüli érdekérvényesítés lehetőségét kínálta a földfoglalóknak.

A campesinók hamar rájöttek, hogy a dzsungel leginkább a kokacserje termesztésének kedvez, gyakorlatilag ez az egyetlen termék, amely nyereséget hoz, és könnyen eladható. Ez a lehetőség szabályos népvándorlást indított ebbe a törvényen kívüli régióba, ami az esőerdők kiirtásához és túlnépesedéshez vezetett. Ekkor költöztek ide a kokainklánok is, akik ipari módszerekkel, hatalmas területeken termesztenek. Az ország jelenlegi törvényei nem tesznek különbséget az ipari és háztáji koka-, illetve máktermesztés között, a kolumbiai hadsereg lángszórós brigádjai azonban szinte kizárólag a kistermelők asztalterítőnyi ültetvényeit találják meg, és a szokásos gyakorlat szerint lerombolják a házakat is: a gazdálkodónak - ha túléli - marad a gerillamozgalom.

A hatvanas-hetvenes években létrejött számos gerillaszervezet egyesülésével létrejött baloldali tömb kezdetben pártpolitikával is próbálkozott, a Hazafias Unió névre keresztelt politikai szárny tagjai azonban a jobboldali paramilitáris egységek (például: AUC - Autodefensas Unidas de Colombia) célpontjává váltak, így a párt tagság hiányában gyakorlatilag megszűnt létezni. A kilencvenes években beütött a globalizáció: a banántermesztésre és szarvasmarhatenyésztésre specializálódott mezőgazdasági szektor gyors hanyatlásnak indult, amit az olajipar fellendülése sem ellensúlyozhatott, tekintve, hogy a gerillák egyik kedvenc időtöltése az olajvezeték-robbantgatás. Az egyre növekvő számú munkanélkülit a gyorsan eszkalálódó műbalhé szívja fel: a hadsereg, a jobboldali paramilitárisok, a baloldali gerillák, valamint a kokabiznisz egyaránt gyors karrierlehetőséget kínál a vidéki fiatalságnak.

Napjainkban minden korábbinál nagyobb, 150 ezer hektáros területen folyik a termesztés, az Államokból pedig dől a lé. A dzsungelben a kokának nincs alternatívája: kukoricát termesszenek az iowai farmerek.