Bármi lehetséges - Kína most

A helyzet azonban nem egyértelmű. Ahogy sok szól Kína mellett, úgy bőven elég szól ellene is ahhoz, hogy azért annyira mégse kelljen félnünk. Felsorolnék néhányat ezek az ellenérvek közül is.

Kezdjük a talán legkiszámíthatatlanabbal. Van ám annak is esélye, hogy ez a Kína úgy omlik össze, mint ahogy az örökkévalónak hitt császárság is össze tudott omlani. Ennek biztos nem nagy az esélye, de hogy olyan kicsi, hogy számolni sem kell vele, vagy akkora azért van, hogy észben kelljen tartani a lehetséges végkifejletek közt, azt lehetetlen megmondani. Az egészen biztos, hogy van annyi vesztes a mai Kínában, vagy ha nem is nettó vesztes, de az igazi nyertesekhez képest reménytelenül lemaradt szerencsétlen, amennyi elég lenne egy Mao karizmájával rendelkező forradalmárnak egy alapos balhéhoz. A kínai parasztság még ma is sok százmillió embert jelent, és sokan közülük egy mobiltelefonon és esetleg még egy vacak mopeden kívül nem sok hasznát látják ennek a fene nagy fejlődésnek. Nem Mao volt az első, aki ezzel a tömeggel a háta mögött irtózatosat tudott pusztítani (csak a 19. század közepén a Taiping-felkelés több, mint húszmillió halottat eredményezett, és a kínai történelemben van még pár hasonlóan véres incidens), és nincs arra garancia, hogy ő volt utolsó. Talán nem véletlen, hogy a Kínai Kommunista Párt 2007 októberében zajló XVII. Kongresszusának egyik slágertémája éppen a fejlődő Kína javainak egyenlőtlen elosztása volt. Egyik felszólaló licitált rá a másikra azügyben, hogy az ország motorja, a keleti partvidék köteles segíteni a lemaradó nyugati végeket. A párt vezetésének nyilván nincs kedve kipróbálni, milyen, amikor a mezőgazdaságból élő hátország elveszíti a türelmét az ezredik sanghaji felhőkarcoló ünnepélyes átadása után.

A kínai földműveseknél csak egy valami lehet rémisztőbb, ha odacsap, és ez maga a természet. A második, és talán a legnagyobb veszély, amellyel a sikerre éhező Kínának szembe kell néznie - és ezzel tényleg muszáj lesz szembenézni, mert biztosan nem lehet lekenyerezni egy polifónikus mobillal és egy robogóval -, az a végletekig beszennyezett környezet kiszámíthatatlansága. Az, hogy az ország villámgyors fejlődése milyen környezeti károkkal járt, az megint csak a helyszínen fogható fel. Vannak kínai nagyvárosok, nem egy, nem kettő, hanem inkább ezer, amelyekben már évek óta szinte soha nincs napfelkelte és naplemente, mert a szmogon a fény csak a déli órákban tud teljesen áttörni. 2007 októberében a közép-kínai Lanzhou egyik nyílegyenes sugárútján csak néhány saroknyira láttam el, mert a szürke nyálkán keresztül tovább egyszerűen nem lehetett. Még ha végül nem is mer senki beleköpni a pekingi olimpia örömünnepébe, reális esélye van annak, hogy a főváros levegőjének elviselhetetlen szennyezettsége miatt sok sportoló nem tudja majd a tőle elvárhatót nyújtani. Minden idők egyik legnagyobb hosszútávfutója, az etióp Haile Gebreselassie már kilátásba is helyezte, hogy ha marad a szmog, neki nem lesz kedve 42 kilométert futni a pekingi aszfalton. A levegő mellett a föld és a vizek is irtózatos nyomás alatt vannak, és senki sem tudja, hogy mennyit képesek még elviselni. Kína keleti partvidékén pedig a népsűrűség is kezd olyan méreteket ölteni, hogy kétséges, ennyi embert a természet még vajon a lehető legjobban óvva is képes lenne-e hosszú távon elviselni.

A kínaiak szerint - és itt a tényleg nagyon jól olajozott kínai propagandagépezet angol nyelvű szócsöveire, például a CNN-t arcátlanul nyúló CCTV9-re vagyok kénytelen hagyatkozni - egyáltalán nem olyan nagy a baj, és egyébként is, ez az egész környezetvédelmesdi, akárcsak a szerzői jogok körüli nyavalygás, csupán a haldokló Nyugat kétségbeesett próbálkozása hegemóniájának megőrzésére. Ha Angliában működhettek széntüzelésű gyárak az ipari forradalom idején, akkor miért ne lenne a maga ipari forradalmát most véghezvivő Kínának joga hetente nyitni egy újabb széntüzelésű gyárat? És egyébként is, ha az angolok ki tudták úgy pucolni az egykor menthetetlennek hitt Temzét, hogy ma már vígan lehet benne horgászni, akkor miért ne lennének majd a kínaiak is képesek alpesi levegőt varázsolni Lanzhou fölé, ha már tényleg tarthatatlan lesz a helyzet?

Reménykedjünk, hogy miközben a kínaiak a mindennél értékesebb arc kedvéért ezeket a költői kérdéseket teszik fel nagy szájjal, a színfalak mögött azért nem veszik ennyire félvállról az őket fenyegető ökológiai katasztrófát. Sajnos azonban a kínai vezetés ellenállása szinte minden globális környezetvédelmi kezdeményezéssel szemben inkább azt sugallja, hogy készek tizenkilencre lapot húzni (és ami Lanzhouban van, az legalább tizenkilenc, ha nem egyenesen húsz), és vállalni a beláthatatlan következményeket, csak ne kelljen egy pillanatig sem lassítaniuk a tempón. És szemben a szerzői jogok ügyével, itt még partnerre is találnak a Bibliát és olajérdekeket különös, globálisfelmelegedés-relativizáló katyvaszba összekeverő jelenlegi amerikai rezsimben. A Temzét valóban meg lehetett menteni, de a szovjetek környezeti pusztítását az utódállamok valószínűleg soha nem fogják tudni helyreállítani a szemipalatyinszki atomhulladéktól a félig kiszáradt Aral-tóig. Pedig hát ők is csak fejlődni akartak meg gyapotot termeszteni a sivatagban.

Harmadszor is, ha már előkerült a demográfia, ott van a lassan másfélmilliárd lakosú Kína különösen torz népszaporulatának problémája. Az elvileg kötelező egyke-politikából kifolyólag aránytalanul sok a középkorú, akik ha kiöregednek a munkaképes korból, olyan űrt hagynak maguk után, amelyet a fiatalabbak nem fognak tudni betölteni, és ez súlyos gondokhoz, például gazdasági recesszióhoz vezethet. Szintén az egyke-probléma része, hogy egy ideje Kínában sokkal több fiúgyermek születik, mint lány, mivel sok szülő folyamodik mindenféle illegális terhesség-megszakítási módszerhez, csak hogy biztosítsa, a kis trónörökös mindenképpen hím legyen. Lassan felnő az első ilyen, túlságosan fiús generáció, és közülük sokan soha nem fognak maguknak párt találni. Ők többnyire az alacsony iskolázottságú, szegényebb fiatal férfiak lesznek, és hogy nagy mennyiségű tanulatlan, csóró és szexuálisan frusztrált huszonéves mekkora veszélyt jelenthet egy stabilitásra és fejlődésre vágyó ország számára, azügyben elég megnézni az iszlám világot és az azt hátráltató fundamentalista tömegeket.

A negyedik, Kína és a világ leigázása között tornyosuló akadály a kínai termékek silány minősége. Hamburgerek és akciófilmek kapcsán szokás azon siránkozni, hogy a világot elárasztja az amerikai gagyi, amiben speciel van is valami, de hogy nem árasztja el annyira és nem is annyira gagyi, mint amit a kínaiak termelnek, az egészen biztos. Bár számtalan kínai iparágnak nincs mit szégyellnie a globális mezőny előtt, az a helyzet - és félre most a politikailag korrektséggel -, hogy a kínai termékek a világon mindenhol, Magyarországtól Mianmarig az olcsó vacak szinonimái. A világon mindenhol, magában Kínában is, kínai fogyasztási cikkeket (ez alatt nem a Made in China, hanem a tényleg kínai termékeket értve) a széldzsekitől a DVD-lejátszóig általában a szegényebbek vesznek. Az új kínai elit nem a hazai gyártású, Nyugaton ismeretlen márkájú autókból könyököl ki, hanem ugyanazokból a Mercedesekből, Ferrarikból és Hummerekből, mint európai és amerikai sorstársaik. Bár a kapitalizmus farkastörvényeitől egyáltalán nem idegen a sok vacakból meggazdagodás ötlete, azért az is világos, hogy hulladék-feldolgozásból nehéz milliárdossá válni (de persze nem teljesen lehetetlen).

Azt is el kell ugyanakkor ismerni, hogy tőlünk sem áll távol a minőség feláldozása a gyorsaságért, a hirtelen pénzért és a pillanatnyi kényelemért cserébe. A csináltatott cipők tovább bírták, mint a mai, olcsóbb konfekciótermékek. Régen bakelitlemezt hallgattunk, aztán a silányabb cédét, ma pedig a még rosszabb minőségű (és a szerzői jogok semmibevételével letöltött) mp3-fájlokat, mert így kényelmesebb és olcsóbb, és cserébe inkább lemondunk a minőségről. Kínában azonban ennél nagyobb áldozatokról van szó. A buszon az utasok megsülnek, mert rossz a légkondi, és unatkoznak, mert a lejátszóban akad az ezerszer másolt DVD-lemez. Viszont legalább szemben a környezetvédelmi problémákkal, a minőség hiányát a kínai vezetés sem akarja (vagy tudja) teljesen letagadni. A CCTV9-ből ömlenek a nemzet új minőségbiztosítási vívmányai, amihez az apropót nyilván a nagy nyugati gyártók morgása szolgáltatja a selejtes kínai gyártmányok miatt, amelyek kényszerű visszahívása sok-sok millió dollárnyi veszteséget hozott nekik.

A vacak gyártásának van még egy rendkívül előnytelen hozadéka Kína számára, bár ez nehezebben megfogható. Arról van szó, hogy egy nagyhatalom csak úgy tud igazi globális játékossá válni, ha olyasmit gyárt, amire az egész világon vágynak. Nem megvesznek muszájból vagy szükségből, hanem vágynak rá. Erről speciel Kínában is elég sokat kellene tudniuk, hiszen kétezer évvel ezelőtt éppen abból gazdagodtak meg és lettek a világ gazdasági, kulturális és tudományos központja, hogy Rómától Perzsiáig mindenki az ő selymükre vágyott. Annyira triviális, hogy talán meg sem kellene említeni, de Amerika sem csak azzal lett a világ ura, hogy eljutott a Holdra, hanem hogy Pekingtől Prágáig mindenki egyformán vágyott a Coca Cola-mámorra. Ennek a globális vágynak a megteremtéséhez természetesen marketingre is szükség van (nehéz is lenne arra várni, hogy a világ magától kezdjen el szirupos-szénsavas fekete löttyöt inni), de működésképtelen selejtet a legjobb reklámszakemberek sem biztos, hogy el fognak tudni adni.

A kínaiak ötödik problémája a kreativitás és az innováció hiánya. Ennek a hiánynak precízen megfogható gazdasági és kissé ezoterikusabb kulturális okai egyaránt vannak. A gazdasági okok éppen a mai Kína törvényen kívüli, például a nemzetközi szerzői jogi szabályozást semmibe vevő állapotából fakadnak. Ahol nincs biztosítva, hogy egy dollármilliárdok árán kifejlesztett termék vagy felépített márka élete során védettséget élvezzen a kalózoktól, koppintóktól és hamisítóktól, ott senki nem is fog ilyesmibe dollármilliárdokat fektetni. A kínai szabályozatlanság és a törvényi kiskapuk bár segítik a gagyigyárakat, hosszútávon éppen azt akadályozzák, hogy megszülessenek az olyan, az Egyesült Államok felemelkedéséhez szervesen kapcsolódó sikertermékek, mint a Ford, a Coca-Cola vagy éppen a Microsoft.

Az innováció hiányának gazdasági akadályai a jogi környezet szabályozásával elháríthatóak lehetnek, a kulturális okokat viszont már nehezebb kezelni. A kínaiak számos, az előzőekben már felsorolt, a most folyó versenyben mellettük szóló tulajdonságuk mellett rendelkeznek egy kifejezetten hátrányossal is, a felelősség és a kezdeményezés kerülésével. A népszerű, általam sajnos nem ellenőrzött legenda szerint a kínai közszolgák képzésére szolgáló tankönyvben feketén-fehéren szerepel a „ne hozz döntéseket, mert abból csak bajod lehet - inkább mindent hagyj a főnöködre" utasítás. Ha nem is igaz, az tény, hogy ötven év központi tervutasítás és egypártrendszer, valamint az azt megelőző évezredes feudalizmus nem az a kimondott önbizalom-erősítő. A jelenlegi kínai oktatási rendszer ismerői szerint az sem nevel kifejezetten önálló gondolkodásra, hogy a tanórák jelentős része karakterek másolásából és minden hangosan megismétléséből áll.

A kínai vezetés vért fog izzadni, ha át akarja nevelni népét a merész kezdeményezésre és új utak önkéntes keresésére. Pedig ezek a tulajdonságok nélkül egy szintnél nehezebb lesz továbblépni, már csak azért is, mert senki nem fog majd lépni merni. A Nyugat felemelkedése a sötét középkor után éppen annak volt köszönhető, hogy olyan területekre merészkedett (először fizikailag a földrajzi felfedezésekkel, majd képletesen a tudományos, kulturális és gazdasági fejlődéssel), ahol korábban senki sem járt. Kína azt már bebizonyította, hogy utánozni és jó példát követni nagyon jól tud. De mi lesz, amikor már nekik kellene mutatni az irányt? Hárítják a döntést a főnökre?

Amikor a hatvanas években a japánoknak hirtelen nagyon jól kezdett menni, komoly gondot jelentett, hogy a lakosság jelentős része konzervatív neveltetéséből kifolyólag egyszerűen nem tudta, hogyan kell fogyasztani. Meg kellett őket tanítani rá, különben a japán gazdaság kellő hazai kereslet hiányában nem tudott volna tovább fejlődni, és mindenki csak ült volna a bankbetétjén. Arra még viszonylag könnyen rá lehet embereket venni, hogy menjenek el a boltba és költsék el a pénzüket, arra viszont már sokkal nehezebb lesz, hogy menjenek, legyenek jó ötleteik, és merjék is azokat megvalósítani.

--

Nem csak arról van szó, hogy nem igazán tudjuk, meddig fog jutni Kína, hanem azt sem tudjuk pontosan, most valójában hol tart. Azt gondolom - és ezzel sok, khm-khm, kényszervállalkozó olvasó egyet fog érteni, miközben a számlakönyvét lapozgatja -, hogy a posztkommunista piacgazdaságok szürke és zavaros vizét nem nehéz a közgazdaság-tudomány precíz mutatóival leírni, hanem egyenesen lehetetlen. A kínai nemzetgazdaság különböző mérőszámai valamit ugyan mondanak az országról, azonban nem lehet ezek alapján teljes képet kapni arról, hogy pontosan mi a helyzet.

Én ebben a két hónapban úgy láttam, hogy sok szempontból sokkal hátrább, megint sok szempontból pedig sokkal előrébb, mint azt az elénk tolt grafikonok alapján hajlamosak vagyunk gondolni. Hátrább elsősorban a kínai parasztság elképesztő méretei miatt (a lakosság 45 százaléka ma is mezőgazdaságból él, ha esetleg mégis hiszünk a statisztika erejében). Kevés lehangolóbb látvány van, mint a kínai nagyvárosokban egyik kezükben a minden ingóságukat tartalmazó krumpliszsákot, a másikban pedig az asszonyt és a gyereket szorongató, reménytelenül szakadt földművesek. Millióik igyekeznek a könnyebb élet reményének irányába, és bár még mesze vannak a másik nagy ázsiai trónkövetelő, India bádogvárosai, az biztos, hogy ezek az emberek akár megmaradnak a falvaikban, akár szedik a sátorfájukat, sehogy sem illenek bele a Kínai Álomba. Annak megvalósulásához előbb kezdeni kell velük valamit.

Van viszont már valamije Kínának, ami mégis egy igazi nagyhatalmat sejtet: jó nagy középosztálya, amelyik már azt képzeli magáról, hogy övé a világ. Aki már járt Kína bármelyik turista-látványosságánál, az biztosan ezerszámra látott kínai belföldi turistát. Én még a százezrediket is érdeklődéssel kevert rémülettel figyeltem, és a mindenen átcsörtető hordákat nézve folyamatosan az amerikai turisták karikatúráira gondoltam, akik a második világháború után cowboy-kalapban megszállták Európát, ketchupot öntöttek a pizzára Nápolyban és megpróbálták megvenni a Big Bent (ajánlott néznivaló ezügyben a Waczak szálló Waldorf-saláta című epizódja).

A mai kínai turisták, akik saját országukon kívül csak nagyon kevés helyre utazhatnak szabadon, egészen úgy viselkednek, ahogy azok a bunkó amerikaiak tették az erős dollárjukkal és Elvis-szel a hátuk mögött. Mindent lefényképeznek és minden szuvenírt megvásárolnak, és a legkisebb tekintettel sincsenek a felkeresett helyszínre vagy az ott lakókra. Mobilba ordítanak a tibeti kolostorban és videókamerát dugnak a bazárban vásárló ujgur öregember orra alá, esetleg ujjal mutogatnak rá és hangosan vihognak. Másfajta törtetés ez, mint a pekingi metróban zajló, hiszen itt nem egyenlő felek küzdenek egymással, és mindig ugyanaz a vesztes is. Ez szomorú - az ugyanott tartózkodó, magukat a kulturált idegenforgalom letétményeseinek képzelő nyugati turisták számára pedig idegesítő -, viszont, akárcsak a kínaiakból hiányzó szervilizmus, ismét azt bizonyítja, hogy jó úton járnak a végső győzelem felé. Szuperhatalommá váláshoz az arrogancia és a más emberen könyörtelenül áttaposás, sőt, a más ember észre sem vétele, nem előnytelen vonások.

--

Negyven évvel ezelőtt, a kulturális forradalom alatt, a totalitariánus rezsimekkel kapcsolatos legpesszimistább utópiákat is felülírva, Dél-Kína Guizhou nevű tartományának néhány városában a teljesen megőrült Vörösgárdisták még a végét járó római birodalom legsötétebb éveit is megszégyenítő banketteken ették meg az osztályellenségeket. Az akkor már évszázadok óta hanyatló, az Ópiumháborúk és a japán megszállás után ezer sebből vérző Kína valamikor Mao ostoba utolsó kísérlete alatt érte el azt a mélypontot, ahonnét már csak felfelé vezethetett az út. És tényleg felfelé vezetett, a meglepő csak az, hogy milyen gyorsan. Jobb félni, mint megijedni.