Merre a csalánosból? II.

Írásunk első részében megállapítottuk, hogy a válság teremtette helyzetben a kormánynak jelentős mozgástere nyílik, de nem pénzosztó, hanem ösztönző, a várakozásokat javító intézkedésekkel. Négy fontos területen lehet és kell is előrelépéseket tenni. Konkrét intézkedéseket ugyan nem tudunk részleteiben felelősen kifejteni, de mind a négy kategóriában utalunk egy-egy olyan intézkedésre, amelynek megalapozására már születtek komolyan vehető, tényadatokon alapuló döntés-előkészítő dokumentumok.

1. A vállalkozásokat és a lakosságot érintő adminisztratív terhek érdemi csökkentése

Az európai közösség ún. lisszaboni stratégiájának 2005. évi felülvizsgálatában kiemelt prioritást kapott az üzleti környezet javítása. Ez egyrészről a vállalkozásokat terhelő adminisztratív terhek csökkentésére, másrészről az üzleti szabályozási környezet egyszerűsítésére és versenyösztönző felülvizsgálatára irányul.

Az Európai Unió vezetői és szakértő bürokratái 2007 januárjában meghirdették, hogy 2012-ig az EU-s átlag-GDP 3,5 százalékára becsült, számszerűsített adminisztratív terheket 25 százalékkal csökkenteni kellene. Ebben a vállalkozásban Brüsszel a közösségi kezdeményezések (Akcióprogram, Éves jelentések, közösségi módszertani útmutatók) mellett a tagállamoktól is konkrét lépéseket vár el.

Egy holland szakértői becslés alapján Magyarországon a vállalkozásokat terhelő adminisztratív terhek a hazai GDP 6,8 százalékára rúgnak. Ez sokkal rosszabb, mint a többi, újonnan csatlakozott tagország mutatója: legalacsonyabb a 3,3 százalékos cseh arány, és 5 százalék a becsült lengyel teher.

Egy merész (bár módszertanilag nem teljesen helytálló) kijelentés: ha a magyarországi céges alkalmazottaknak feleannyi energiáját vinnék el az ÁNTSZ-nek, a Földhivatalnak, az APEH-nek, az ONYF-nek vagy éppen a KSH-nak kötelezően leadandó jelentések, és fele annyi percbe kerülne az ügyfélszolgálatokon való sorban állás, akkor járnánk valahol az európai átlag közelében. A 2008. évi hazai nemzeti össztermék alapján mért megtakarítás pedig több lenne, mint amennyit ma a magyar állam bíróságokra és rendfenntartásra összesen költ – 891 milliárd forint.

Bár az utóbbi két évben történt némi előrelépés e területen (lásd: cégbejegyzés és -eljárás egyszerűsítése, gyorsítása és elektronizálása, vállakozásalapítás költségeinek csökkentése,  elektronikus eljárások és ügyintézések körének kiterjesztése – pl. adóadminisztráció, vámkezelés adó- és járulékbevallások, stb. – pályázati és közbeszerzései rendszer egyszerűsítése), gyakorlatilag azonban ezen intézkedések hatásai csekélyek.

Habár számos kormányzati program, akcióterv és csomag fókuszál erre a területre, összességében nincs egy átfogó terv, kormányzati menetrend a „jobb kormányzás” kereteinek kialakítására – a forintösszegekben kimutatható, elérni kívánt hatásokról pedig végképp nem találunk bennük semmit. Pedig ezzel úgy tehetne többet a kisvállalkozásokért a kormány, hogy azt nem másoktól veszi el.

Az EU tagállamok között 24.-ként 2008 decemberében tűzte ki a magyar kormányzat azt a nemzeti célkitűzést, hogy 2012-re 25 százalékkal csökkennek ezek a terhek. A kérdés már csak az, hogy mitől.

2. A központi kormányzat hatékonyságának javítása

Az 1990-es évek közepe óta a közpolitikai napirend része a kormányzati működés felülvizsgálata. Az akadémiai körökből kiinduló diskurzus a modern kormányzati politika, a szakszerű szakpolitika-alkotás és -végrehajtás eszközeinek, mechanizmusainak és módszereinek átalakulására fókuszált, előtérbe helyezve olyan vezérelveket, mint az átláthatóság, az elszámoltathatóság, a hatékonyság, a partnerség. (Lásd: az európai közösség Fehér Könyvét a Kormányzásról vagy a brit és az ír kormányzati reformokat megalapozó jelentéseket).

Amiről beszélünk, azt a szakzsargonban az ún. stratégiai menedzsmentszemlélet államigazgatásban való meghonosításának hívják. Más uniós tagországok tapasztalatai szerint ezek a kísérletek – jóllehet, nem máról holnapra jelentkező – komoly sikerekkel kecsegtetnek. Egyrészről számokban mérhető működésiköltség-megtakarítást hoznak (lásd: a brit kormányzati reform 2005-ben elkezdett, működési hatékonyságot növelő intézkedései 20 százalékos megtakarítást eredményeztek az igazgatási ráfordításokban 2008-ra), másrészről a kormányzati intézményekbe vetett bizalom erősödését, a kormányzati intézmények jó hírnevének javítását szolgálhatják.

A közszféra intézményeinek teljesítményorientált működését célzó eddigi, hazai kezdeményezések egyrészről igen esetlegesek, másrészről igen vegyes tapasztalatokat mutatnak, holott más országok mintája alapján a szükséges összehangolt kormányzati lépések majdhogynem triviálisak:

• döntsd el, hova akarsz eljutni (világos jövőkép, jól mérhető célok);
• döntsd el, hogyan akarsz oda eljutni (kidolgozott stratégia);
• válaszd ki, milyen eszközöket használsz majd (a szakpolitikai eszköztár megfelelő mixét);
• mérlegeld, milyen erőforrásaid állnak rendelkezésre (a költségvetési és egyéb finanszírozási források számbavétele, a szakértői-végrehajtói állomány és az intézmények kapacitásainak feltárása és tervezése);
• találd meg a megfelelő partnereket az elképzeléseid megvalósításához (érdemi partnerség és konzultáció a szakmai és civil érintettekkel);
• kövesd nyomon és nézd meg, hogy egy-két-három év múlva hogyan áll a végrehajtás (következetes monitoring); és végül
• nézd meg, hova jutottál (rendszeres értékelés)!

Az a szomorú, hogy a hazai kormányzati működésben ennek a lépéssorozatnak minden egyes eleme valahol, valahogyan felfedezhető – csak éppen nem látszik a fentebbi, logikusnak tűnő kapcsolat az egyes kezdeményezések között, és nem látszik, hogy ezek az egyes intézmények szintjén megtett lépések egy egységes, átfogó működési reform elemei lennének.

Jó jelnek tűnik, amikor például az Európai Unió által társfinanszírozott intézkedések értékeléseivel, vagy amikor egyes minisztériumok célkitűzéseiről, működéséről és eredményeiről nyilvános, tájékoztató anyagokkal találkozunk szembe. Ezek azonban még mindig csak szórványos jelenségek, miközben a kormányzati stratégiai tervezés támogatására a Miniszterelnöki Hivatal már 2004-ben módszertani kézikönyvet dolgozott ki.

A siker-, félsiker- és kudarctörténetek legfőbb tanulsága, hogy a közintézmények mindennapi működésének átalakítása egyrészt azok vezetőinek elkötelezettségén és kitartásán múlik, másrészt, hogy az ilyen fejlesztések halálra vannak ítélve, ha a politikai ciklusok határán mindig megakad az ilyen fajta munka.

3. A szociális támogatások rendszerének átalakítása

Sokan és sok helyen írtak már erről a témáról. Sokakkal, köztük Bajnai Gordonnal ellentétben megítélésünk szerint a fő kérdés nem az, hogy kisebb vagy nagyobb legyen Magyarországon a szociális célú támogatások tortája, hanem az, hogy az elköltött források azokhoz jutnak-e el, aki valóban rászorulnak, hatékonyan segítik-e őket ezek a támogatások. A a jelen kilátások között fenntartható-e a szociális támogatások rendszere.

A Budapest Intézet elemzése szerint a szociális rendszer rendbetételét három fő cél kell, hogy vezérelje: 1) a munkára ösztönzés erősítése, 2) a támogatások célzásának pontosítása, 3) a végrehajtó intézményrendszer fejlesztése a támogatások fenntarthatóságának növelése érdekében. Az Intézet szakértőinek ajánlásai e célok megvalósítása érdekében a következő lépésekre koncentrálnak:

• a munkavállalás ellen ösztönző támogatásban (lásd: korai nyugdíj, rokkantsági ellátások, gyes) részesülők arányának csökkentése;
• a munkanélküli segély és álláskeresési járadék együttműködési feltételeinek szigorítása, az együttműködési feltételek kiterjesztése a legtöbb munkvállalási korban igényelhető támogatásra;
• a bölcsődei és óvodai férőhelyek bővítése a pénzbeli anyasági ellátások szűkítésének forrásaiból;
• a 370 féle támogatás összevonása öt alapvető támogatástípusba, ezáltal az áttekinthetőség növelése és az adminisztráció csökkentése;
• a családtámogatások célzottságának javítása;
• az utazási kedvezmények forrásainak csökkentése, átterelése az otthoni szakápolás, az egészség-megőrzési szolgáltatások bővítésének vagy az időskorúak járadékának támogatására;
• a gázártámogatásra jogosultság szűkítése a háztartások legszegényebb tizedére, és beépítése a lakásfenntartási támogatásba;
• az öregségi nyugdíj 13. havi juttatásának teljes megszüntetése;
• a lakásépítési támogatások (szocpol) kivezetése és átcsoportosítása más támogatásokra.

Ezek az ajánlott lépések elsősorban a költségvetési források méltányossági és hatékonysági szempontok alapján is indokolható átcsoportosítását, és csak részben kurtítását jelentik. E lépések meghozatalakor és következetes végrehajtásákor nem is annyira politikai bátorságra, mint inkább kormányzati ésszerűségre és kitartó aprómunkára van szükség.

4. Az állami tulajdonú vállalatok közérdekű tulajdonosi kontrolljának erősítése, ezen vállalatok hatékonyabb ügyfélorientált működtetése

Az állami szerepvállalás el nem hanyagolható és még a tankönyvi piacgazdaságokban is igazolható terepe bizonyos közjavak (pl. tiszta élővizek, tiszta levegő, közlekedési alaphálózat) és közszolgáltatások (pl. alapfokú oktatás, gyermekvédelem, honvédelem), vagy az utóbbi szolgáltatások keretfeltételeinek biztosítása.

Az állami tulajdonban működő vállalatok nyújthatnak olyan szolgáltatásokat, és termelhetnek olyan jószágokat, amelyeket a piac vagy nem, vagy éppen nem megfelelő áron, mennyiségben nyújtana (lásd: alapfokú oktatás vagy közlekedési szolgáltatás elhagyott, alacsony fizetőképességű kistérségekben).

Ugyanakkor, az állam rendelkezhet olyan vagyontárgyak felett, amelyek más okokból maradtak közkézen. Az állami vagyontárgyakhoz fűződő tulajdonosi jogok és kötelezettségek, valamint a közjavak és közszolgáltatások iránti közösségi szükséglet egymástól világosan és egyértelműen elválasztható feladatokkal jár.

Hagyjuk most a privatizációt! Ugyan fontos, de a jelen helyzetben nem tartjuk elsőrendű feladatnak a még rendelkezésre álló magyar állami vagyon közösségi érdekeket szolgáló értékesítését, jórészt azért nem, mert most aligha van, aki jó pénzért megvenné. Ezzel szemben, több okból is a többségi állami tulajdonban lévő vállalatok (továbbiakban egyszerűen csak vállalataink) hatékonyságának javítására érdemes koncentrálni.

Vállalataink működésének, az általuk nyújtott (köz)szolgáltatások minőségének javítása kézzelfoghatóan üzenné a magángazdaságnak, hogy a magyar állam tud jó gazda lenni, és a konkrét költségvetési megtakarításokon túl, ha az állam jobb vállalattulajdonos, az gazdasági előnyökkel is jár az üzleti szektor számára.

A könnyebben elérhető, gyorsabb, megbízhatóbb, olcsóbb vasúti szolgáltatások konkrét költségmegtakarítást jelentenének az üzleti szektorban például alacsonyabb szállítási költségek vagy az alacsonyabb bérkiegészítő, közlekedési juttatások révén. A kiszámítható, tervezhető és olcsóbb áramellátás jelentős (krízismenedzsment-) ráfordításoktól mentesítené a hazai vállalkozásokat, ugyanakkor jobban is segítene a magáncégeken, mint megannyi kétséges-költséges vállalkozásfejlesztési pályázat.

Ezzel szemben néhány adat a legeklatánsabb vállalatkonglomerátumról, a MÁV-csoportról:

• A MÁV Zrt. és leányvállalatai 1993–2007 között éves átlagban 98 százalékkal lépték túl az Országgyűlés által jóváhagyott közfinanszírozási keretüket. (A közfinanszírozás átlagos mértéke – 2007. évi árakon számolva – 174 milliárd forint volt, 2007-ben a MÁV Zrt. 105 Mrd forint összegű költségtérítésben, illetve fogyasztói árkiegészítésben részesült.
• Jóllehet a magyar vasúti rendszer hatékonysága a MÁV csoport átláthatatlan szerkezete miatt nehezen vizsgálható, egy szakértői becslés szerint a MÁV-csoport működése 2008-ban mintegy 71 milliárd forint összegű üzemihatékonyság-tartalékot és további 15 milliárd forint összegű potenciális vállalatfinanszírozási megtakarítást rejtett. Az első tétel két részre bomlik: 51 milliárdra becsülhető az üzemi ráfordításokban rejlő megtakarítás, és 20 milliárd forint elmaradt bevétel azonosítható. A második tétel az olcsóbb vállalatfinanszírozási technikák felé való elmozdulás lehetőségét takarja.

Egyszerű megfogalmazásban: egy átláthatóbb, eredmény- és ügyfélorientált MÁV-menedzsment 86 milliárd forintot hagyhatna meg az adófizetők zsebében vagy az államkasszában. Ez az összeg több, mint amennyit a költségvetés a tavaly ilyenkor meghirdetett, mára a költségvetési bárd csapásai alatt szinte teljesen elvérzett „Új Iskola” programra szánt. Esetleg érdemes lenne népszavazást kiírni arról, mire költsünk el 86 milliárd adóforintot, ha nem a MÁV Zrt. támogatására.