Európainak lenni az öngondoskodásban is

Az Európa Parlamenti választások felkavaró meglepetése volt a jobbik három mandátuma. De ez nem magyar történet, az EP választás általában a szélsőségek, az euro-szkeptikusok megerősödését hozta. Könnyű mentség mindannyiunk számára, hogy hiába, a gazdasági válság felerősíti az elégedetlenséget, az meg a szélsőségeknek kedvez. A dolog nem ilyen egyszerű, mert már a válság előtt is válság volt, csak nem mertünk vele szembenézni.

Az egészségpolitika évek óta tudja és mondja, hogy egész Európa a szerzett jogok csapdájában vergődik, mert a jövő meghatározó kérdése, hogy hogyan lehet összeegyeztetni egy egyre inkább globalizálódó piacon a versenyképesség megőrzését az örökölt jóléti rendszerek fenntarthatóságával. A tét a mindannyiunk által elfogadott európai értékrend gazdasági fedezetének a biztosíthatósága, mely szükségszerűen mindenütt a jóléti rendszerek felülvizsgálatát eredményezi. Mindebből egyenesen következik, hogy ha a bankrendszer válságára épülő világválság el is múlik, Európában ott marad a szociális válság. Ez pedig a politikai stabilitás fellazulását eredményezi, hiszen a szükségszerű „reform" ma a gyakorlatban mindenütt a szerzett jogok megnyirbálása, ahonnan egyenes az út az elégedetlenségen, reformellenességen keresztül a szélsőségek erősödéséig, aminek meg velejárója a nacionalista populizmus. Igen, Európa ma a láthatatlan kéz helyett az erős kézre vágyik.

Ha valaki azt hiszi, hogy az erős kéznek lesz elég ereje (forrása) a problémák megoldásához, az téved, vagy marad az erő, ami majd elfojtja az általa gerjesztett elégedetlenséget. A társadalmi béke a pénzügyi válság elmúlásával a támogatások növelésével nem állítható helyre, aki ezt állítja, az megint tüneti terápiával fedi el a bajt, anélkül, hogy gyógyítaná.

A rendszerváltás eufóriájában elmaradt egy nagyon fontos mondat kimondása: a fenntartható fejlődés érdekében összhangba kell hozni a jóléti rendszerekkel kapcsolatos elvárásokat, és az ezért vállalt közösségi és egyéni áldozatokat. '89-ben a szocializmus tétnélküli biztonságát akartuk egyesíteni a „Máriahilfer" csillogásával. Ki kell végre mondani, hogy ez válság nélkül sem megy. Ahhoz, hogy ne tűzoltó jelleggel, és ne megint hitelből vásároljunk ármeneti társadalmi békét, szembe kell végre nézni mindezzel. Az európai értékrend megőrzendő, de nem szavad elfelejteni: a szolidaritás csak az egyik európai alapérték, a szubszidiaritás, az öngondoskodás ugyanilyen fontos, bár szeretnénk megfeledkezni róla. A demográfiai és technológiai tények nem politikai akaraton múlnak. Az elmúlt 25 évben meg nem született gyermekeket nem lehet hirtelen utólag felnőttként pótolni a munkaerőpiacon (vagy csak komoly etnikai feszültségek árán...), így egyre kevesebb ember vállán nyugszik a szolidaritás, és azzal is szembe kell nézni, hogy az orvostudomány fejlődésével nem képes mindez lépést tartani.

Ha az állam nem képes minderre, akkor nekünk magunknak is neki kell látni: mindez szükségszerűen az öngondoskodás kényszerét erősíti. A kérdés csak az, hogy behunyjuk-e a szemünket, a lovak közé dobjuk a gyeplőt és csodában reménykedve továbbrais az államtól várjuk a megoldást, vagy elfogadjuk ezt a kényszert, és nem hagyjuk magukra az embereket az öngondoskodásban. Csak ez utóbbi út járható, mert a központi rendszerek, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár semmilyen hatalom esetében nem fog tudni lépést tartani a növekvő igényekkel, de még a szükségletek után is csak szuszogva tud loholni.

Magyarországon annak az aránya, hogy az egészségügyi kiadások hogyan oszlanak meg az állami rendszerek (szolidaritás) és az egyének között, a maga kb. 70-30-as megoszlásával a fejlett világ átlagába beleillő az OECD statisztikája szerint. A baj az, hogy Magyarországon az egyének a magánkiadásaikkal magukra vannak hagyva, nincs mögötte biztonságot adó kiegészítő biztosítási rendszer. Ez a pénz ma sokszor zsebből zsebbe vándorol mindenféle pénzügyi kontroll és fogyasztóvédelem nélkül, de a magyar beteget általában nem védi semmilyen kockázatközösség a hirtelen jelentkező kiadások ellen, és az előtakarékosság, a megtakarítási hajlam is alacsony. Ezért aztán betegségünkben sokkal kiszolgáltatottabbak vagyunk európai társainknál. Valós kezdeményezésként az egészségpénztárak segítenek ma ezen a problémán, de egyrészt még ez a rendszer sem erősödött meg megfelelően, másrészt alapvetően a munkáltatói befizetések tartják életben, ami ugye adókedvezmény függő...

A mostani válság hosszútávú tanulsága tehát az, hogy az államnak a szociális biztonság és a társadalmi béke érdekében fokozottabban kell érvényesítenie a rászorultság elvét, hiszen a köz pénztárcája nem bírja el a „mindenkinek bárhol bármit" elvet, ezért a köz pénzét elsősorban a rászorultakra kell költeni. De ahhoz, hogy egy „működő" felelős országban éljünk, támogatni, erősíteni kell az arra képesek öngondoskodási hajlamát. Ehhez erősíteni, támogatni kell az egyének megtakarításaira, az öngondoskodásra épülő szervezeteket, mert az önkéntes pénztárak, a kiegészítő biztosítások nélkül bizonyosan magunkra maradunk. Hogy ne így legyen, ahhoz két dolog kell: működőképes pénztár-rendszer, és hogy éljünk is a lehetőséggel...

(A szerző az Egészségügyi Stratégiai Kutatóintézet főigazgatója.)