Sötétkék, majdnem fekete

Miután a magyar rendőrségtől az általa felügyelt nyáj már csak kicsit félt kevésbé, mint nagyszüleik a lányokat és asszonyokat kereső Vörös Hadseregtől, kivételesen valami értelmes történt. A rendőri vezetőket és Petrétei József rendészeti minisztert elküldték oda, ahova valók, és bár mindegyikük helyettese ugyan még nincs meg, az elszántság nagy, hogy most, amikor már az egészségügyet és az oktatást oly szépen rendbe raktuk, nekiálljunk a kékeknek is. Innen tényleg szép nyerni, de sajnos a világ és Magyarország menete nem sok jót ígér.

1991. március 3-án négy Los Angeles-i rendőr hülyére verte Rodney King feltételes szabadlábon lévő fekete fiatalembert. A rendőrök pechére egy közeli lakóházból lefilmezték az igen alapos ütlegelést, a felvételt pedig még abban a távoli, Youtube-mentes korban sem volt nehéz pillanatok alatt az egész országnak bemutatni. 1992 tavaszán az egyetlen feketét sem tartalmazó esküdtszék felmentette a négy bunyóst, az ítéleten felháborodó kaliforniai feketék válaszul gyakorlatilag lebontották és kifosztották Los Angelest, a négy napig tartó zavargásokban 55 ember meghalt, 2383 megsérült az okozott kár megközelítette az egymilliárd dollárt.

Rodney King bántalmazása nagyjából hasonlóan hatott Los Angelesre, mint a rebiszes rendőröket nemi erőszakkal vádló Zsanett ügye Magyarországra. A társadalmi felháborodás hatására Tom Bradley polgármester felkérte Warren Cristopher későbbi külügyminisztert, hogy egy bizottság élén teljesen világítsa át a Los Angeles-i rendőrséget (LAPD, ahogy azt legalább az Utolsó cserkészből tudni illik). A Cristopher-bizottság munkájának eredménye cseppet sem volt hízelgő a kaliforniai rendőrökre nézve, a megállapítások közt volt például, hogy rasszisták, a súlyos szabálysértéseket elkövetőket sem dobják ki a cégtől, rendszeresen túl erőszakosak, valamint hogy mindezt civil kontroll nélkül teszik, ráadásul túlkapásaik ellen gyakorlatilag nincs is hol tiltakozni.

A magyar ember attól egy kicsit jól érezheti magát, hogy tizenöt évvel ezelőtt a Los Angeles-i zsaruknak számos közös vonásuk volt a mai magyarországiakkal. Attól viszont már nem, hogy mivé lett ugyanez a rendőrség az azóta eltelt időszakban. És nem azért, mert olyan nagyon megjavultak, hanem épp ellenkezőleg, hiába volt rajtuk Amerika szeme, és kaptak egy rakás pénzt a jó útra téréshez, a holtpontról alig sikerült elmozdulni. A Cristopher-bizottság javaslatainak implementálását öt évvel később vizsgáló újabb bizottság például arra jutott, hogy bár a kirívóan súlyos esetek határozottan csökkentek, az LAPD alapjaiban nem változott meg, csupán néhány jó rendőr folytat magányos harcot a rohadás ellen. Későbbi felmérések is nagyjából erre a következtetésre jutottak. Nagyon úgy tűnik, hogy ha a Világ Közepén nem sikerült, ahol Kolbászból a Kerítés és Aranyból az Utcakő, a most országos rendőrfőkapitánnyá kinevezett Bencze Józsefnek sincs sok esélye "visszaszerezni az egyenruha becsületét", ahogy oly szépen fogalmazott

A vállalati kultúra

Amit a kelet-európai erőszakszervezetek természetéről, különösen pedig vezetőik viselt dolgairól tudni kell, az nagyjából mind benne van Jaroslav Hasek alapművében, a Svejkben. A mai magyar egyenruhás testületeknél lényegesen jobban szervezett osztrák-magyar hadsereg tisztjei közt néhány jóindulatú marha mellett csak a saját zsebükre figyelő bűnözők, agresszív pszichopaták, stréber talpnyalók és szenilis vénemberek kaptak helyet. Természetesen nem ez adja az apropót, de azt sikerült már valakinek megfejteni, hogy Garamvölgyi Lászlót, a szabályos parkolás apostolát mi tartja a helyén olyan hosszú ideje, hogy az magyar rendőri években mérve már évezredeknek számít?

Ami most az újonnan kinevezett és kinevezendő vezetőkre vár, az a rendőrség vállalati kultúrájának alapvető megreformálásra. Az ilyesmit komoly cégeknél erre specializált szakemberekre bízzák, külön szakma ez, amelyet jellemzően nem évtizedek óta a szervezeten belül tengődő, annak minden baját már rég lenyelő munkatársakra bíznak. Egyszerre radikális, ugyanakkor a szervezettől folyamatos tanulási vágyat és képességet is igénylő folyamat, eredményeinek azonnal érződnie kell, ugyanakkor nyilvánvalóan csak hosszú évek alatt bonyolítható le teljesen.

Sajnos minden jel arra mutat, hogy akárcsak Los Angelesben, a maximum, amire a magyar rendőrség képes lehet, az az állomány által elkövetett nagyon kirívó bűncselekmények visszaszorítása. Ebbe a körbe természetesen nem tartoznak bele a cigányok sérelmére elkövetett pofonok és kósza útszéli szopatások, hiszen ezek úgysem ütik meg a magyar társadalom ingerküszöbét, így az elkövetőknek nem kell majd olyan felhördüléstől tartaniuk, mint ha pechükre a Hooligans együttes egyik rajongónőjét térdepeltetik le a Múzeum-körút közelében. És egyébként is: minden létező felmérés szerint a magyar rendőrök közt a cigányellenesség olyan erős, hogy az ellen már valószínűleg csak az állomány jelentős részének elbocsátásával lehetne hatékonyan küzdeni.

Egy mezei nagyvállalat belső kultúráján sem könnyű változtatni, egy begyepesedett erőszakszervezetén pedig gyakorlatilag lehetetlen. A szigorú hierarchia és a merev szabályok csak nehezítenek minden újító törekvést. Klasszikus megfigyelés, hogy a kakastoll mindenkiből a benne lévő legrosszabbat hozza ki. Számos tanulmány foglalkozik azzal, hogy eleve milyen silány az az emberanyag, amelyik ma rendőrnek áll Magyarországon, és ezekből a motiválatlan, sokszor csak a balhét vagy valami kidobói mellékállást kereső, sok esetben frusztrált és műveletlen (többnyire) fiatal férfiakból körülbelül olyan nehéz a közt szolgáló, hatékony szervezetet létrehozni, mint a Fradival nekiindulni a Bajnokok Ligájának. Sehol sem az ország legjobb elméi választják a rendőri karriert, de akikre Magyarországon bízzuk a rend védelmét, azok jelentős része számára az emberi jog szókapcsolat szemmel láthatóan teljesen érthetetlen, és azért ez Los Angelesben nincs feltétlenül így. Az őszi zavargásokban a magyar rendőrök azért egy dolgot világosan megmutattak, függetlenül attól, hogy mekkora hibákat követettek el a vezetőik: egyszerűen szeretnek ütni.

Mindig kell egy barát

Van azonban itt még valami. A magyar rendőrség az nem valami elvont entitás, mindannyiunknak vannak konkrét tapasztalataink az egyenruhásokkal. És a legmeglepőbb az utóbbi hetek rendőrbotrányait követő, kocsmákban, irodaházak dohányzóhelységeiben és a vasárnapi ebédnél folytatott társadalmi párbeszédben, hogy bár az emberek többsége alávaló bunkóknak tartja a rendőröket, akik minden egyes róluk szóló viccet teljesen megérdemelnek, a konkrét rendőrsztorik sohasem igazán negatívak. "Be voltam rúgva, de végül egy tízesért cserébe nem vették el a jogsim." "Nem akartam megállni a motorral több kerületen át üldöztek, mégis simán elengedtek a végén." "Tök jó fejek voltak, mondtam, hogy nincs nálam pénz csak bankkártya, erre simán elvittek a legközelebbi automatához, hogy le tudjak venni elegendő kenőpénzt."

Nagyon úgy tűnik, hogy ugyan a bankrablás után egy kis pénzmagot zsebre vágó, és természetesen a Zsanett által erőszakkal vádolt rendőrök már egy kicsit többet akartak annál, mint amit Magyarország hajlandó lenyelni, a pitiáner bűnözésben partner rendőrségre ennek a társadalomnak igénye van. Akárcsak a hálapénzre hajtó orvosra vagy a jókor szemet hunyó adóellenőrre, az erőszakos, kekeckedő, ám végső soron haver rendőrre szükségünk van ahhoz, hogy ne boruljon fel a megszokott ügymenet.

Akar Magyarország olyan rendőröket, akik nemcsak szondáztatnak, hanem ha a sofőr ittas és vesztegetni próbál, azonnal fel is jelentik? Olyanokat, akik ha balhé van a faluban, nem egyből a cigányokat viszik be? Olyanokat, akik unalmas óráikban nem szeretnek csak úgy igazoltatgatni fűt-fát valami aluljáróban? Akik szerint a román utcagyerekeket, a szipusokat és a Jászain hangoskodva görkorcsolyázókat nem két pofonnal kell üdvözölni? Dehogy akar. Tiszta szerencse, mert ha akarna, akkor sem kapna.