Elveszett magyarikumok

1991. A szovjet csapatok épp csak elhagyták az országot, a Híradóban öreg parasztember nyilatkozik. "Meg vannak ezek őrülve. Hazaküldeni az oroszokat... Ki fogja megvásárolni ezután az öreg teheneket meg a letojt tyúkokat?"

1994. Horn Gyula a szakértelemmel és az orosz piaccal kampányol. A lassan újrainduló mezőgazdasági export ellenértékét nem nagyon fizetik ki az eredeti tőkefelhalmozást Magyarországon gyakorló orosz vevők. A kivitel újra leáll, a kinnlévőségeket töredékáron vásárolják meg a szakértők.

2002. Medgyessy Péter megígéri, hogy visszaszerzi az orosz piacot. Első moszkvai fogadásán, a magyar nagykövetségen közepes minőségű francia tájborokkal látja vendégül az orosz üzletembereket. Itthon régóta Szepsyk, Gerék, Tiffánok vannak a palackokban. Eltelik négy esztendő, az orosz piacon nem történik semmi. 2006. Gyurcsány Ferenc az orosz piac visszaszerzésének ígéretével kampányol.

Tizenhat-tizenhét esztendővel a rendszerváltás után itt az ideje, hogy kimondjuk: a KGST és a legendás szovjet piac nem a magyar politika ügyetlensége miatt szűnt meg. Összeomlott, mielőtt a rendszerváltás megtörtént volna. Összeomlott, mert tökéletesen működésképtelen volt. A termékeket, amelyeket ezen a piacon el lehetett adni - amennyiért el lehetett adni -, már soha senki nem veszi meg tőlünk. Ahogy Magyarország se vásárol a kötelező kontingens keretében Moszkvicsokat. Ez nem politikai kérdés.

Putyin támogathatja Gyurcsány Ferencet politikailag, de nem vásárolhat meg tőlünk egy kiló öreg tehénhúst sem drágábban, mint amit a világpiacon legolcsóbb termelő kér. És nem adhat el egyetlen köbméter gázt sem olcsóbban, mint amennyit ezért a világpiacon kaphat. Gyurcsány Ferencnek mint üzletembernek tudnia kell, hogy egy állam a piacgazdaságban nem szerez piacot. Ösztönözheti a kivitelt sajátos eszközökkel. Például az állami marketing eszközével. Az elmúlt két évben kétszer felezte meg a kormány az Agrár Marketing Centrum költségvetését: 2005-ben 3 milliárdról 1,5 milliárdra, 2006-ban 1,5 milliárdról 750 millióra. Ez kevesebb, mint egyetlen sörmárka magyarországi bevezetésének költségvetése.

A magyar mezőgazdaság több populizmust már nem visel el. Sem jobboldalit, sem baloldalit.

Antall József és Orbán Viktor kisgazdapárti mezőgazdasági miniszterei súlyos károkat okoztak az ágazatnak. Az elképzelés, amely szerint Kert-Magyarország keletkezhet a szocialista mezőgazdaság romjain, veszélyes illúziónak bizonyult. A KGST-piacra létesült feldolgozó nagyüzemek és az általuk integrált szövetkezetek azonban nem emiatt mentek csődbe.

Horn, Medgyessy és Gyurcsány miniszterei hiába nyomták beléjük a konszolidációs tíz- és százmilliárdokat, a problémát, a piacok hiányát nem oldották meg, és a csődök több hullámban ismétlődtek.

A magyar mezőgazdaság strukturális gondjait nem oldhatták meg a rendszerváltás utáni kormányok, mert fel sem mérték őket. A túlméretezett szocialista nagyüzemek és feldolgozóüzemek kizárólag a tömegtermelésre alkalmasak. Ahhoz, hogy óriási kapacitásaikat kitöltsék, az utolsó szocialista években már a KGST és a szovjet piac is kevésnek bizonyult. Bábolna és Nádudvar csak akkor működhetett gazdaságosan, ha a végtermékek exportját - például Argentínába - 70-72 százalékkal támogatta a költségvetés. Míg össze nem omlott az is.

A KGST bukása után megmaradt hazai és nyugat-európai piacon a névtelen, ezért a legalsó alapanyag-, illetve tömegkészáru-szegmensbe szorult magyar termékek amerikai, thaiföldi, brazil melléktermékekkel, tömegáruval küzdenek. A közben lassan konszolidálódó orosz piacon is. Ebben a csak az árakkal versenyző szegmensben hosszú távon esélytelenek a magyar termékek. Kedvezőbb földrajzi körülmények, alacsonyabb bérköltségek, burkolt és nyílt állami támogatások teszik erősebbé a versenytársakat.

A magyar nagyüzemek hiába költenek milliárdokat a korszerűsítésre. A világpiacon saját szellemi teljesítmény, különleges saját alapanyagok nélkül, a versenytársaink által is vásárolt berendezésekkel csak ócsítani lehet a termékeket, javítani nem nagyon. Több vizet lehet megkötni a sonkában, kevesebb hús kell a párizsiba, több víz kerülhet a borba, kevesebb búza a kenyérbe.

Magyarországnak nincsenek külföldön is vonzó élelmiszertermékei. Nincs pármai vagy San Daniele sonkája, nincs camembert, brie vagy eidami sajtja. Amije lenne, azt is sikerült mára tönkretenni. A legendás Pick szalámi az elmúlt évek pénztelenségével elsüllyedt a középszerűségben. A tokaji aszút úgynevezett háromputtonyos, Ukrajnába az évekkel ezelőtti túltermelés miatt kiszállított és ott palackozott valami képviseli az orosz piacon. Aki ezt kóstolja, annak nehéz megmagyarázni, hogy ez a világ leghíresebb bora.

A legjobb magyar borokból elenyésző mennyiségek kerülnek exportra. Amit komolyabb mennyiségben kivisznek, nem nagyon kerül feljebb a hipermarketek első-második polcánál. Aki exportban eredményesebb akar lenni, igyekszik elfelejtetni, hogy áruja magyar, mert a piacon jobb a hírük a moldáv vagy a bolgár boroknak is. Pedig a párizsi borversenyen 2006-ban Magyarország eredményesebb volt, mint Franciaország. De marketing nélkül ki tudhat erről? A bolgár borok marketingjére a brit piacon 2004-ben hússzor annyit költött az állam, mint amennyit a magyar borok teljes exporthírverésére.

Vannak kitűnő magyar alapanyagok. A mangalicából többnyire spanyol sonka lesz, a libamájból még mindig francia konzerv.

Van-e egyáltalán kitörés ebből a helyzetből?

Persze, hogy van.

Észre kell venni, hogy a piac és a termelés is kettévált. A hiperek, áruházi láncok média által uralt kereskedelmében vagy árral, vagy márkával lehet valaki eredményes. Árversenyben már elértük a padlót. Ha nagyobb sorozatokat termelünk, annak csak egyetlen célja lehet: az, hogy a mennyiség elviselje a márkaépítés gigantikus költségeit. Ez valóban csak tőke kérdése, ebben az állam sem nagyon segíthet. Itt a magántőke koncentrációja lehet az út. Sokak szerint az egyetlen.

Pedig tévedés azt hinni, hogy nincs más irány. Különleges, helyi értékeket kell teremteni. Összetéveszthetetlen borokat, a magyar gyümölcsök ízeit előhozó zamatos élelmiszereket, magyar gasztronómiát, kolbászokat, pálinkákat, visszanyúlva a tradíciókhoz és minőségi mértéket véve a mai világban. Ilyen termékek nélkül egyetlen ország arculata sem lehet teljes. Ezek hiányában a hozzánk irányuló turizmus is csak a legolcsóbb fajta lehet. Ezen termékek számára nem a hiperek jelentik az elsődleges piacot. Ezek, ha jól csináljuk, minőségi idegenforgalmat, Magyarország iránti érdeklődést generálnak. Olyan érdeklődést, amelyből minden magyar termék (a tömegáru is) hasznot húzhat.

A Chateau Laffite híre segít eladni a legközönségesebb bordói tömegbort is. Nem ezeknek van szükségük állami vagy uniós segítségre. Az ország arculatának van szüksége ezekre. Ahhoz, hogy a meglévő nevek mellett újak is keletkezhessenek, olyan gazdasági környezetet kell kialakítani, amely kedvez a kis- és középvállalkozások újító szellemének. Borutakat, gasztronómiai kalandokat kell kiépíteni az országban.

Tiltásokban nem szabad túlteljesíteni az EU elvárásait. Nem fordulhat elő, hogy Európa-szerte csak nálunk ne lehessen minden borospincének saját törkölypálinkája, ne főzhessen szilvalekvárt minden beregi porta, ne legyen üveges libamájkonzerv, házikolbász a békési és csongrádi házaknál. Természetesen legyenek higienikusak, rendelkezzenek minősítéssel. Az EU-pályázati forrásait ilyesmire, regionális termékek kialakítására, a falusi turizmus fejlesztésére használták Portugáliától Írországig. Az önmaga értékeit feladó ország érdektelenné válik a globalizálódó világban.

A magyar mezőgazdaság csak a kétféle termelés egyidejű fejlesztésével maradhat talpon. A kétféle tevékenység nem kizárja, hanem kiegészíti egymást.

Vegyük már észre, legalább a választások után.

(A szerző bortermelő, a Magyar Független Bortermelők Szövetségének elnöke)