Nem pénzügyi, bizalmi

A világszerte kibontakozó válság okait és hatásait elemző magyarországi cikkek többsége pénzügytechnikai kérdésekkel foglalkozik vagy ideológiai munka, amely a kapitalizmusnak, mint gazdasági rendszernek a (szerzők által várva várt) végét hirdeti.

Azt állítjuk, hogy a probléma, amivel szembe kell nézni, nem pénzügytechnikai, de nem is a kapitalista rendszer összeomlása. Állításunk szerint a mostani válság nem pénzügyi, hanem bizalmi válság, a bizalom infrastruktúrája rendült meg. A politika, a jogalkotók, a társadalom feladata ennek helyreállítása. Hat egyszerű állítást teszünk:

1. A gazdaság, a társadalom alapja a bizalom infrastruktúrája.

2. A bizalmi válság oka az, hogy visszaéltek a hitelezők bizalmával, tehát a megoldást itt kell keresni.

3. Félreértjük az állam funkcióját a piacon: elsősorban bizalmat kell teremtenie.

4. A legrémisztőbb mondat: „A kormány küldött, hogy segítsek.”

5. Rövid távú politikák időszaka van, holott bizalmat (jogi garanciákat) kéne építeni.

6. Magyarországon még rosszabb a helyzet: gyengék a bizalmat pótló jogi garanciák.

 

1. A gazdaság, a társadalom alapja a bizalom infrastruktúrája.

A legfontosabb tőkefajta a bizalom. Fontosabb, mint a fizikai infrastruktúra (az autópálya, a metró), de fontosabb a humántőkénél is. (Tegyük hozzá, utóbbi kettő között is egyértelmű a sorrend: a humántőke fontosabb, mint az autópálya.) Ha nem bízunk egymásban, akkor hiába találjuk meg életünk üzletét (vagy életünk párját stb.), nem fogunk belevágni az üzletbe, nem kezdünk kapcsolatba. (Erről írtunk év elején Szepesi Balázzsal a Kommentár folyóiratban, ennek jegyében kezdte el a Közjó és Kapitalizmus Intézet a magyar kapitalizmus működésének vizsgálatát, ennek alapján készíti el az intézet a közeljövőben jelentését a magyar kapitalizmus állapotáról.)

A bizalmi válság megjelenése nem egyedi eset. A bizalom egy-egy piacon időről időre elgyengül. Mi itt Magyarországon megtapasztaltuk az elmúlt tízegynehány évben a borhamisítást, a paprikahamisítást, az élelmiszerek átdátumozását – és még sorolhatnánk. Mindegyik kisebb bizalmi válságot okozott. A következmények is tiszták: visszaesett a borok, a paprika, az adott élelmiszerek iránti kereslet. A mostani válságban a hitelpiacokon rendült meg a bizalom. Ennek a hatása jóval nagyobb, mint a bor- vagy az élelmiszerpiaci válságé. Most nem arról van szó, hogy nem veszünk meg egy terméket (veszünk helyette mást, vagy éppen kivárunk, és többet takarítunk meg), hanem arról, hogy ha a bank nem bízik benne, hogy az adós valóban visszafizeti a hitelt, akkor nem ad hitelt. Ha a befektető nem hiszi el, hogy a cég adatai valósak, hogy a befektetett pénzét nem fogja ellopni a cég menedzsmentje, akkor nem fektet be. Ha pedig nincs hitel, ha nincs tőke, akkor beruházás sincs .

Bár azt sokan mondják, hogy a bizalom helyreállítása a feladat, de arról kevesebb szó esik, hogy ez milyen lépéseket követel. Az biztos, hogy pusztán pénzügyi eszközökkel – például pénzügyi támogatásokkal, bankmentéssel – ez nem orvosolható. A baj ugyanis most nem az, mint egy tisztán pénzügyi válság esetén lenne, hogy kevés a pénz a piacon, hanem az, hogy akinek van befektethető tőkéje, az nem bízik meg abban, aki kölcsönkéri, aki befektetési lehetőséget kínál. Hasonlóan érvel Milton Friedman szerzőtársa, Anna Schwartz is: ne keverjük össze a mostani válságot a nagy gazdasági világválsággal, amikor nem a bizalom, hanem a tőke, a pénz hiánya okozta a problémát.

2. A bizalmi válság oka az, hogy visszaéltek a hitelezők bizalmával, tehát a megoldást itt kell keresni.

A válság alapja erkölcsi jellegű. A válság a másodrendű jelzáloghitelek piacáról indult. Ez olyan hitelfajta volt, ahol az adósok minőségéről (vagyis arról, hogy vissza fogják-e fizetni a hitelüket) nagyon kevés információ állt rendelkezésre. Új termékfajtáról volt szó. Ilyenkor gyakorlatilag egyedül a partnerbe vetett bizalomra épülhet egy-egy üzlet. A piac azonban úgy épült fel, hogy legalább három-négy helyen is vissza lehetett élni ezzel a bizalommal – és mint kiderült, vissza is éltek vele.

A legfontosabb ilyen visszaélési pont talán az, hogy a hiteleket nem a bankok, hanem különböző hitelközvetítők szervezték. A hitelközvetítő egy vagy több bank hiteleit kínálja, de ő nem veszít azon semmit (vagy legalábbis a bankhoz képest nagyon keveset), ha a hitelt végül nem fizetik vissza. Ő abban érdekelt, hogy minél több ügyfelet hajtson fel, minél nagyobb összegű hitelszerződést hozzon tető alá, akkor kap nagyobb közvetítői díjat. Ha ehhez az szükséges, hogy a hitelfelvevő helyzetét a valósnál jobbnak írja le, a jelzálog értékét magasabbnak tűntesse fel, akkor ezt meg is teszi. A közvetítői rendszerrel tehát olyan adósok is hitelhez jutnak, akik e nélkül nem. Ráadásul, ezek az adósok gyakran olyan hiteleket is aláírtak, amelyekről a közvetítő tudhatta (volna), hogy azt az adós nem fogja tudni visszafizetni. A hitel későbbi terheit az adós nem ismerte fel. De a közvetítő abban sem volt érdekelt, hogy a sok általa közvetített hitel közül az adósnak legkedvezőbb formát ajánlja, vagyis azt, amelyik a legkevésbé terheli, amelyet a legnagyobb valószínűséggel vissza tud fizetni. A hitelközvetítő nem érdekelt abban, hogy a hitelt vissza is fizessék, őket az motiválta, hogy melyik hitel után mennyi a jutalék. Félrevezették hát mind a bankokat, mind az adósokat.

Érdemes ezen a ponton megállni, és egy hazai adatra felhívni a figyelmet. A magyar hitelpiacon éppen mostanában nő meg jelentősen a hitelközvetítők szerepe. A jelzáloghitel-szerződéseknek három éve még 70 százalékát a bankfiókokban, vagyis közvetlenül a bankkal kötötték, tavaly azonban már a többségét (55 százalékát) ügynökökön keresztül.

Különösen a kapitalizmus végnapjait emlegető szerzők gyakran vádolják a bankokat azzal, hogy az ő felelősségük volt, hogy befogadták ezeket a rossz hiteleket. Ez így ugyan túlzottan sarkos (a szabályozás is erre ösztönözte, hogy ne mondjuk, kényszerítette) őket, de az tény, hogy a bankok könnyen megszabadultak ettől a kockázattól, ezért valóban kevésbé voltak ösztönözve a hitelek valós kockázatának felmérésére. A bankok ugyanis a másodrendű jelzáloghitelek kockázatát a különböző értékpapírok vásárlóira hárították. A folyamat meglehetősen bonyolult volt. (A folyamat pontosabb, részletesebb kifejtése Király Júlia–Nagy Márton–Szabó E. Viktor: Egy különleges eseménysorozat elemzése; a másodrendű jelzáloghitel-piaci válság és (hazai) következményei; Közgazdasági Szemle, 2008. július-augusztus.) Röviden és erősen leegyszerűsítve úgy foglalhatjuk ezt össze, hogy a bankok az általuk nyújtott hiteleket összecsomagolták, és egyben eladták. Ha az adós nem fizetett, akkor az nem a bank, hanem az értékpapír tulajdonosának vesztesége volt. Nemcsak a hitelközvetítő, hanem a bank sem volt tehát érdekelt abban, hogy megvizsgálja a hitelek kockázatát. Ráadásul ezen új, rosszabb adósok által felvett hitelekre kibocsátott értékpapírok vásárlói gyakran nem érzékelhették a kockázatot. (Pontosan úgy, ahogy nem tudhattuk a borvásárláskor, hogy a bor pancsolt-e vagy jó). Ezt elvileg a hitelminősítő intézeteknek kellett volna jelezniük. Csakhogy az ő jövedelmük jelentős részben a bankok megbízásaitól függ. Vagyis ha pontosan felmérték volna a kockázatot, és figyelmeztették volna a vevőket, ezzel az őket finanszírozó bakoknak ártottak volna. Az új papírok tehát ugyanolyan hitelminősítést kaptak, meghagyva a vevőket abban a hitben, hogy biztos befektetéssel van dolguk.

Tegyük hozzá, az adósok, a hitelközvetítők, a bankok és a hitelminősítők mellett a vevők sem voltak kellően óvatosak. Nekik ugyanis alig volt vesztenivalójuk: az állam nagyon sok hitelre garanciát vállalt ugyanis. Azt ígérte, hogy amennyiben bedől a hitel, akkor azt – végső soron – visszafizeti. Ez a hitelbiztosítás volt a két sokat emlegetett intézmény, a Fannie Mae és a Freddie Mac feladata.

3. Félreértjük az állam funkcióját a piacon: elsősorban bizalmat kell teremtenie.

Az állam, a jogrendszer legfontosabb funkciója nem a szabályozás, nem az, hogy megmondja, hogy mit tehetünk és mit nem, hanem az, hogy segítsen kiépíteni a bizalom infrastruktúráját. Ha a felek nem bíznak egymásban, ha nem mernek belevágni egy-egy üzletben, ha nem mernek egymásnak hitelt adni, ha nem mernek befektetni a másik cégébe, akkor az állam, a jogrendszer segíthet. Ha ugyanis a megkötött szerződések kikényszeríti, ha a másik bizalmával visszaélő feleket megbünteti, akkor ezzel valamiféle garanciát ad arra, hogy nem fognak tudni, vagy legalábbis nem éri meg visszaélni a többiek bizalmával.

Ezzel szemben, ma a „válságkezelési javaslatok” nem arra koncentrálnak, hogy a többiek bizalmát kihasználó csalókat büntessék, hanem arra, hogy – gyakran a fent említett ideológiai motívumok által is hajtva – szabályozzák az „ördögi bankárok” tevékenységét. Láttunk már javaslatot (sőt konkrét lépéseket is) az államosítás érdekében, de voltak már olyan kezdeményezések is, hogy az állam mondja meg, hogy milyen hitelt szabad és milyet nem szabad nyújtani. Például tiltsuk be azokat a hiteleket, amelynél a hitel-fedezet arány túl magas.

Hadd térjünk vissza a fenti borhamisítási példához. A pénzpiac szabályozást követelő mai javaslatok többsége olyan, mintha akkor azt mondtuk volna, hogy mivel a bort pancsolják, így államosítani kell pincészeteket (és esetleg jó nagy kombinátokba szervezni őket). Vagy legalábbis be kell tiltani azon borfajtákat és termőterületeket, amelyeknél gyakori a probléma. Szerencsére, akkor több eszünk volt, és nem a borkereskedelmet akartuk megtiltani, hanem a borhamisítókat akartuk megtalálni és megbüntetni. Mint majd később látjuk, most is lehetne erre koncentrálni.

4. The most terrifying words in the English language are, "I'm from the government and I'm here to help." [A legrémisztőbb angol mondat: „A kormány küldött, hogy segítsek.”] (Ronald Reagan)

Van tehát az államnak, a jogrendszernek funkciója a válság megoldásában: segítsen megbüntetni a hazudozókat. Nem kell ennél többel terhelni!

A közgazdaságtan, minden ellenkező híreszteléssel szemben, nem állítja, hogy a piac tökéletes, hogy a piac minden problémát megold. Vannak piaci kudarcok. Most látjuk az egyiket: ha a bizalmat szétverik, akkor a kölcsönösen előnyös cseréken nyugvó, a szabad megállapodásokon alapuló piac összeomlik. De miért gondoljuk, hogy ha a kormányzat szervezné ezeket az ügyeket, ő döntené el, hogy milyen bort vehetünk és milyet nem, az jobb lenne? Nemcsak a piac működik tökéletlenül, hanem a kormány, a jogrendszer is. Az ezzel kapcsolatos viták gyakori problémája az ún. Nirvána-tévedés. A valós életben működő (és ezért tökéletlen) piacot, vagy még rosszabb esetben csak annak negatív hatásait előtérbe állító leírásait, vagyis a karikatúráját, vetjük össze azzal, hogy milyen lenne az állami szabályozás, ha tökéletes lenne. Miért lenne tökéletes? Miért gondoljuk, például, hogy az állami tulajdonban álló cég menedzsmentje jobban figyelne arra, hogy a hitelközvetítő ne verje át?

Sokan vallják: a korábbi szabályozások hosszú távon gyakran több kárt okoztak, mint amennyit elhárítottak. És pontosan azokkal a szabályokkal van a legtöbb baj, amelyek egy-egy mostanihoz hasonló válságra adott reakcióként születnek. Ilyenkor előkerülnek a fent említett ideológiailag erősen elkötelezett „megmondtam-emberek”. A politikusokra nehezedő nyomást kihasználva könnyen a szabályozás rangjára emelkedhetnek az ötleteik, hiszen a politikusnak sokszor az az elsődleges, hogy a tetterős, a polgárait megvédő lovag szerepében jelenhessen meg. Gyorsan kell cselekednie, nincs idő totojázni, felmérni az adott szabályozás következményeit. A gond akkor jelentkezik, amikor a válság (nem vitatható, néha részben ezen új szabályok hatására is) csökken. Az ilyen rohamtempóban megalkotott szabályok gyakran lényegesen nagyobb gondot okoznak máshol. Csak egy példa a mostani vitákból: a kormányzati beavatkozással szemben szkeptikus jobboldali intézmények (Acton, Cato, Mises Institute) vélhetően nem minden alap nélkül állítják, hogy a mostani helyzet kialakulásában fontos szerepet játszott, illetve a válságot csak még súlyosabbá tette a 2000-es évek elején az Enron-botrány nyomán gyorsan összekalapált szabályozás (például a Sarbanes–Oxley-törvény) is.

A jószándékú, de tökéletlen kormányzat lépései sokszor csak rontanak az egyébként sem tökéletes piaci folyamatokon. A mostani helyzet kialakulásához – sokak szerint – igencsak hozzájárult az elhibázott monetáris és a szabályozási-pénzügyi politika. A monetáris politikát hosszú időn keresztül az a doktrina határozta meg, hogy folyamatosan növelni kell a hitelpiacra kerülő pénzmennyiséget, mesterségesen alacsonyan kell tartani a kamatlábat. Másik oldalról a szociálpolitika egyik legfontosabb céljának az tekintette, hogy a rosszabb helyzetű családokat is jelzáloghitelekhez juttassa. Ezért kötelezték a Fannie-t és a Freddie-t a jelzálogalapú értékpapírok garantálására. Ezért születtek a szegény családok hitelhez juttatását célzó (a diszkriminációellenes) szabályozás. Utóbbi kötelezte a bankokat, hogy amennyiben egy térségben hiteleznek, akkor azon belül a szegények által lakott körzetekben is tegyék meg. (Az más kérdés, hogy ennek a szabályozásnak az lett az egyik jól dokumentált következménye, hogy a hitelintézetek elhagyták azokat a térségeket, ahol nagyszámban éltek szegények.) Mindkét lépés csak erősítette a felelőtlen hitelezést, azt, hogy olyanok is hitelhez jutottak, akikről a hitel pillanatában is tudni lehetett, hogy nem fogják tudni azt visszafizetni.

5. Rövid távú politikák időszaka van, holott bizalmat (jogi garanciákat) kéne építeni.

Nem lehet elégszer ismételni: az állam, a jog alapvető feladata nem az, hogy megmondja, hogy mit tehetünk, és mit nem. Kétségtelenül vannak olyan esetek, amikor szabályozni kell – de most erre kevés jel mutat. Fontosabb, hogy segítse a bizalom kialakulását. De hogyan? A választ meglehetősen nehéz megtalálni akkor, ha valakinek a fejében csak két alternatíva van: vagy az állam szabályoz, vagy a „szabályozatlan” piacra bízzuk a problémát. Mi történjen, ha a piac (például bizalomhiány miatt) nem működik, de az állami segítséggel szemben is okkal vagyunk szkeptikusak?

Az utolsó néhány évtized közgazdasági kutatásainak alapján egyre többet tudunk arról, hogy miképpen, milyen intézmények révén tudjuk megteremteni a piaci működés alapját – például azt, hogy a felek ne éljenek vissza partnereik bizalmával. Ezzel foglalkozik – többek között – az ún. új intézményi közgazdaságtan. (A téma egyik legkiválóbb tankönyve magyar nyelven is elérhető: Paul Milgrom–John Roberts: Közgazdaságtan, szervezetelmélet és vállalatirányítás; Nemzeti Tankönyvkiadó, 2005.) De egyre többet tudunk arról is, hogy mikor szükséges ezen intézmények megteremtéséhez az állam, a jogrendszer segítsége – illetve, hogy az milyen formában érkezhet. (Az irodalom állításait és a legfontosabb dilemmákat összefoglalja a Közjó és Kapitalizmus Intézet műhelytanulmánya: Szalai Ákos: A kapitalizmus magánjogi alapintézményei.)

A bizalom hiányát alapvetően három dimenzióban érdemes vizsgálni. Fontos lenne a bizalom a vállalkozások, a cégek és azok hitelezői, befektetői között. A második kérdés az, hogy a hitelezők és az adósok között milyen garanciákkal pótolható, ha nem bíznak egymásban (elsősorban: milyen garanciákat adhat az adós, ha a hitelező nem bízik benne). Harmadik: az egymással szerződést kötő partnerek milyen garanciákat kapnak arra, hogy a partner valóban teljesíti a szerződést, kifizeti a megbeszélt árat.

A cégek és a hitelezők közötti bizalom esetén abból érdemes kiindulni, hogy a vállalkozásokban a döntéseket a menedzsment, illetve (ha van) egy-két nagybefektető hozza. Mint azt ez a mostani válság vagy éppen az Enron-botrány is megmutatta, a vállalati döntéshozók a rövid távú hasznok érdekében vállalhatnak olyan döntéseket is, amelyek hosszabb távon roppant kockázatosak. A baj gyökere nem a kockázat, hanem az, hogy ezt a kockázatot könnyen elfedhetik a külső megfigyelők – például egy új befektető – elől. Jól ismert tény a vállalati korrupció is: megfelelő felügyelet hiányában a cégek vezetői a saját érdekükben is felhasználják a vállalat erőforrásait (saját fogyasztást finanszíroznak a vállalati pénzekből, saját érdekeltségi körükben álló vállalatoknak adnak megbízást). Amennyiben ezek a problémák felszínre kerülnek, akkor a befektetők, a hitelezők bizalma megrendül. Márpedig, ha a befektető nem bízik abba, hogy az adott cégnél ilyen veszély nem áll fenn, akkor nem fog hitelt adni, befektetni. Egyre több országban ismerik fel ennek a bizalmi viszonynak a jelentőségét. Ezt mutatja, hogy terjedni kezdtek az olyan megoldások, amelyek a kisbefektetőknek nagyobb (részvényarányuknál nagyobb) beleszólást adnak a vállalat ügyeibe; vagy amelyek lehetővé teszik, hogy ők maguk is kártérítési pert indíthassanak a vezetőség ellen a veszteségük megtérítéséért. Ugyancsak erre a problémára koncentrál az a mostanában ismét nagy nyilvánosságot kapó ötlet is, amely a vezetői fizetések, jutalmazások átalakítását szorgalmazza: ugyanis ha elválasztjuk a döntéshozók jövedelmét a pillanatnyi haszontól, részvényárfolyamtól, akkor kevésbé lesznek érdekeltek annak rövidtávú manipulációjában. Az azonban nem teljesen világos, hogy miért is kellene a vezetői fizetések formáját államilag szabályozni? Miért nem lehet ezt a kisrészvényesek nagyobb beleszólásával működő vállalatokra bízni?

A hitelezők és az adósok közötti bizalom megteremtésének jól ismert eszközei vannak: a fedezet, a zálog, a jelzálog. Az adós nem, vagy csak lényegesen magasabb kamatra kap hitelt, ha nem tudja biztosítani, hogy a hitelező akkor is (jelentős részben) visszakapja a kihelyezett pénzét, amennyiben az adós fizetésképtelenné válik. Ha nincs bizalom, és nincs egyéb garancia sem, akkor kevesebb és drágább lesz a hitel. Ugyanakkor az elmúlt időszakban a világ minden országában ezen garanciák erodálása zajlott. Így hazánkban is. Már csak azért is, mert az adósvédelem nem a népszerű, szavazatokat hozó politika, hanem a hitelezők, a garanciák védelme. Elég csak arra gondolni, hogy Magyarországon a nyár slágertémája az adósvédelem, a személyi csőd intézmények bevezetése (vagyis a nem fizető adósoktól elvehető vagyon korlátozása), vagy a kamatplafon bevezetése volt.

Azt, hogy az egyes cégek közötti kapcsolatban a bizalom milyen fontos, valószínűleg kevés országban tudják jobban, mint Magyarországon. Épp most éljük – a válságtól függetlenül is – a körbetartozások második nagy időszakát. Tudjuk, hogy a szerződések kikényszerítése nem egyszerű, az államtól, a jogtól nem mindig várhatunk segítséget. Tudjuk, hogy ha a partner csődöt jelent, vagy mi kezdeményezünk ellene csődeljárást, akkor gyakorlatilag alig kapunk valamit (ha egyáltalán). A szerződések kikényszerítése, az adósságok gyors és hatékony (vagyis majdnem teljes) bírósági behajtása, a jól működő (ismét csak gyors és hatékony) csődjog – ez mind helyettesítheti a bizalmat. Ha ezek az intézmények gyengék, akkor marad a bizalom. Ha pedig a bizalom is gyenge, akkor lehet, hogy kénytelenek vagyunk lemondani életünk üzletéről is.

A rövid távú politikák, amiket az előző pontban láttunk, ezen intézményeket nem erősítik, a bizalomhiányon nem segítenek. Ha állami garanciát adunk bankoknak, vagy állami tulajdonba vesszük őket, attól nem fog nőni az adósok iránti bizalom. Rákényszerítheti ugyan az állam a tulajdonába került bankokat arra, hogy megbízhatatlan adósoknak, kellő garanciák nélkül is hitelezzen, de a Fannievel és a Freddievel, illetve a jelzáloghitelt minden amerikai családnak programmal mintha éppen ez lett volna a probléma…

A helyzetet ráadásul még súlyosabbá teszi az ún. moráliskockázat-probléma: ha a bankok – vagy a kórházak, az önkormányzatok – vezetői azt látják, hogy az intézményüket baj esetén úgyis megmenti a kormányzat, akkor mi tartja vissza őket a jövőben a felelőtlenségtől?

6. Magyarországon még rosszabb a helyzet: gyengék a bizalmat pótló jogi garanciák

A bizalmi válság Magyarországon sokkal súlyosabb hatásokkal járhat, mint más országokban. Nemzetközi összehasonlítások szerint ugyanis az előző pontban említett jogi garanciák gyengébbek. Például, ha egy cég csődbe megy, akkor Magyarországon lényegesen alacsonyabb a megtérülés, mint (Csehországot leszámítva) bármely más OECD-országban. A Világbank által minden országban vizsgált egyszerű csőd esetén nálunk 38,4% lenne a megtérülés, a nagy kontinentális országokban (Franciaországban, Németországban, Olaszországban) 50% körüli ez az érték, az angolszász világban és Észak-Európában azonban körülbelül 80%.

A magyar társasági jog – a többi OECD-országgal összevetve – gyakorlatilag alig védi a kisbefektetőket. Nálunk gyengébb védelem csak Ausztriában, Görögországban, Luxemburgban, illetve Svájcban van.

A szerződések kikényszerítése, a hitelezővédelem kapcsán általában erős fenntartások fogalmazódnak meg hazánkban. Az idézett nemzetközi összehasonlítások ugyan ennek némileg ellentmondanak, azt állítva, hogy a bírósági eljárás, a kikényszerítés viszonylag gyors és olcsó, de ezekből nem tudunk meg semmit arról, hogy az ilyen ügyekben hozott döntések „jók-e”.

Magyarország tehát csak gyenge garanciákat tud adni a hitelezőknek, a befektetőknek, az üzleti partnereknek. Ráadásul az utóbbi időszakban a bizalom infrastruktúrája – külső hatások nélkül is – gyengülni kezdett: újra egyre súlyosabb problémát jelent a körbetartozás. Ehhez adódik most hozzá a nemzetközi hatás, az általános bizalmi válság, ami a hitelhez, a tőkéhez jutást nehezíti meg. Mindent egybevéve talán nem alaptalan a félelem, hogy ha minden így marad, akkor a válság súlyosabb és hosszabb lehet, mint máshol. A magyar vállalatok lényegesen nehezebben jutnak majd beruházási forráshoz vagy éppen megrendeléshez, mint más országbeli versenytársaik. De nem csak a nemzetközi versenyben maradnak le, hanem a magyar gazdaságon belül sem jönnek majd létre az értéket teremtő kapcsolatok.

Bizalmi és nem pénzügyi válság van – ezzel kezdtük. Mondhatjuk persze, hogy ez csak játék a szavakkal. Széchenyi azzal a gondolattal kezdi a Hitelt, hogy aki bízik a másikban, és aki pénzt ad kölcsön a másiknak, az egyaránt hitelt ad neki. Széchenyi arra a következtetésre jutott, hogy a kiút a bizalom megteremtése, az, hogy garanciát kell adni a hitelezőnek. Talán nem túlzás azt állítani, hogy mi itt ehhez nagyon hasonló következtetésre jutunk: ha az adós, vagy konkrétan a magyar vállalkozás nem fogja tudni a hiányzó bizalmat megfelelő garanciákkal pótolni, akkor nem lesz forrás a fejlődéshez.

A szerző Budapesti Corvinus Egyetem közgazdasági karának oktatója, a Közjó és Kapitalizmus Intézet munkatársa.