Hogyan asszisztáljunk utcai zavargáshoz?

Kiskoromban mindig azon keseregtem, hogy Magyarország olyan fing hely, ahol nincs egy rendes vulkánkitörés, a földrengések nevetségesek, kizárt a komolyabb sáskajárás, cápatámadásról nem beszélve, és még egy rohadt zavargást sem tudunk összehozni. Hát ennek szerencsére vége – gondoltam szerda hajnalban elégedett felnőttként, miközben a Blaha Lujza tér közepén óriás lángokkal égett a rendőrautó, egy talán építészetkritikusnak készülő fiatalember utcaköveket dobált a kétségtelenül ronda francia irodaház kirakatába, néhány wannabe-közlekedésmérnök barátja pedig a Demszky-fallosznak is nevezett parkolásgátló fémrudakat tépte ki a földből, majd azokat a feje fölött propellerként forgatva a rohamrendőrökre támadt.

A második belvárosi csatában nem ezek az amúgy kétségkívül színes részletek voltak az igazán riasztóak, hanem az a borzongató felismerés, hogy a magyar rendőrség oly mértékben tehetetlen a bő maroknyi – mondjuk egy-kétszáz –, különösebb cél nélkül tomboló sportrajongóval szemben is, hogy ha azok a majomszerű ugrándozásnál eggyel konkrétabb céllal mennének ki az utcára, bármilyen budapesti épületet elfoglalhatnának, vagy mondjuk felgyújthatnák a fél várost, ha az lenne a heppjük.

Begerjedt rendőrök

Keddről szerdára virradóra a magyar rohamrendőröket igazán motivált állapotban láthattuk fellépni. Előző nap iszonyúan megalázták őket a Szabadság téren, száznál többen sérültek meg, aztán napközben végig az harsogott minden webszájtból, tévéből és újságból, hogy milyen inkompetens módon léptek fel a tévészékház előtt. Nyilvánvaló volt, hogy következő este bizonyítani akarnak. Mi történt ehhez képest?

A Köztársaság téren még rendben volt a fellépésük. Jó sokan felsorakoztak, aztán egyszer csak határozottan megindultak, volt könnygáz meg lovasroham a cserjék között, a kemény magot egészen rövid idő alatt siksaerült is kiszorítani a Rákóczi útra. Ott voltam a helyszínen: a néhány újságírón és tucatnyi katasztrófaturistán kívül ekkor még csak a bajkeverők élcsapata volt jelen. Egy ötperces gyors akcióval begyűjthették volna a veszélyes elmebetegek kétharmadát. A rohamrendőrök ehelyett megálltak és gondosan megvárták, hogy a Kossuth térről átszivárgó tüntetőkkel a tömeg felhízzon pár ezresre, aztán indult a menüett. A rendfenntartók véletlenszerű időpontokban könnygázgránátokat lőttek az emberek közé, megindultak előre, majd rövid tanakodás után az ellenállás első finom jeleire visszavonultak. Aztán megint előröl. A pulzáló szerencsétlenkedés a végletekig feltüzelte azokat, akik még nem voltak magukon kívül, és természetesen végtelen önbizalmat csepegtetett az összes idiótába.

Utcakövek igény szerint

A legszebb rendőri akció, amit testközelből láttam, a rendőrautó felgyújtásával végződött. A feszkózás addig a Blahától a Keleti felé zajlott, egy vagy két saroknyi távolságban, a Rákóczi úton. Egyszer csak beviharzott a térre egy rakás szirénázó rendőrkocsi a másik irányból, a Rókus kórház felől. Rohamrendőrök pattantak ki, sorfalat alkottak, és szokás szerint passzívan várakoztak. Annyira le voltak lazulva, hogy az egyik rendőrkocsit ott hagyták leparkolva az út közepén. A Keleti felé eső arcvonalon egyszer csak beindultak a kollégák, mire úgy száz őrjöngő elkezdett a Rókus felé futni. Rohamrendőreink erre ész nélkül visszavonultak, zsákmányul ott hagyva a kocsijukat, amit azonnal szétvertek, majd lángra lobbantottak a kedves pesti srácok.

(A második legviccesebb dolog az volt, hogy a Dohány utcában, vagyis egy olyan helyen, ami előre kalkulálhatóan a zavargások epicentrumába került, több raklapnyi viacolor utcakő várta a dobálózni vágyókat, szépen felstószolva és lefóliázva.)

Az érződött a levegőben – no persze a könnygázon kívül – hogy a tömeg (aminek továbbra is csak pár száz aktív tagja volt, a többiek nézelődtek, kiabáltak és menekültek a helyzet függvényében), szóval a tömeg bármit megtehetett volna, a rendőrök hosszú órákon át nem tudtak érdemi ellenállást kifejteni.

Belfast, Belfast

Keddről szerdára virradóra hét alkalommal menekültem, háromszor szívtam nagyobb adag könnygázt, és egyszer fuldokoltam, miközben alapvetően marha jól szórakoztam. Ki tudja, mikor fogok háborús jeleneteket látni a Belváros közepén? Az azért kicsit ijesztő, hogy kizárólag rajtam múlott, hogy nem vertem be tetszés szerinti mennyiségű kirakatot, nem gyújtottam fel autókat vagy házakat, esetleg nem tettem meg a rohamrendőrökkel azt, amit Mészáros "Rózsaszín Párduc" őrmester olyan sokszor megígért Lentiben a rémült előfelvételiseknek, nevezetesen hogy szétszór minket a fehér isten faszára. Én a magyar erőszakszervezetek óriási szerencséjére katolikus neveltetésben részesültem, az erekcióról Szép Ernő írásaiból értesültem először és félek mindenkitől, aki 110 centiméternél magasabb.

Ha politikai/futballhuligán lennék, ezek után nem lenne érv az ellen, hogy a következő napokban ne menjek ki minden este a belvárosi utcákra és ne eresszek szabadon egy-egy újabb adrenalinfröccsöt. Ha lenne egy kabócánál értelmesebb és kellően destruktív vezetőm, a jelenlegi rendőri vezetéstől nyugodtan felperzselhetném a Parlamentet is. Aki még nem látott ilyet, jöjjön le ma éjjel az utcára és egy fapados jegy árának töredékéért Belfastban érezheti magát.