Tanulás helyett dolgozzon a csóró!

Egy pillanatig megvolt, aztán újra elvesztették.

Úgy tűnt, sikerült jó megoldást találni a felsőoktatás finanszírozási problémájára: a diák tanuljon, végezze el az egyetemet, aztán ha elkezd dolgozni, fizesse vissza a költségeket.

Logikus, szolgáltatásról van szó, diploma nélkül is lehet élni, ha valakinek szüksége van rá, keresse meg az árát. Úgyis igazságtalan az a rendszer, ahol mindenki, például az egyetem közelébe sem kerülő fölműves is fizet azért, hogy egyesek papírhoz jussanak. Hogy a diplomával járó nagyobb keresetből sosem részesülőknek kelljen kifizetniük a képzés költségeit.

Végre kiizzadta magából a jó megoldást a kormány, erre pár héttel később egy kendővel letörli az egészet, és kidobja a kukába. Jobb ötletük van: azonnali fizetés.

Persze költségvetési szempontból hamarabb jelentkezik a többlet, az utólagos finanszírozásnak 25 év kellett volna, hogy elérje az üzemi hőmérsékletet, az azonnali tandíj meg már 2008-tól látható eredményeket produkál. Az meg már teljesen lényegtelen, hogy az utólagos fizetés évente 120 milliárdot hozott volna a költségvetésnek, amiből rendes felsőoktatást lehetett volna csinálni, a mostani meg legfeljebb 13 milliárdot, ami legfeljebb csak tüneti kezelésre elég. Meg az is lényegtelen, hogy az új rendszer olyanokat zárhat el a felsőoktatástól, akiknek az egyetemen lenne a helyük.

A legjobb 15 százalék jól jár, nekik ingyenes lesz az oktatás. De ugyan miért kéne megszívatni azt, aki kicsúszik ebből a körből, de benne van a legjobb 20 százalékban? Vagy 25-ben? Az ilyen határmeghúzósdi amúgy is igazságtalan, valaki mindig rosszul jár, rosszabbul, mint az indokolt lenne.

Ez a rendszer egyszerűen azért hibás, mert része, hogy kieshet a felsőoktatásból az a szegény diák, akinek csak a legjobb 20 százalék közé sikerül bekerülnie, de bent marad az a tehetős hülye, aki tanulás helyett részegen kapaszkodik az alsó öt százalékba. Havi tízezer forint sok lehet egy szegény családnak, viszont semmi a középrétegnek, vagy a gazdagoknak.

Miért ne történhetne meg, hogy a csóróbb családok gyermekei meg sem próbálkoznak a felvételivel? A szülők majd meggyőzik őket: kicsi az esély arra, hogy bekerüljenek a legjobb 15 százalékba, akkor meg úgyis félbe kell hagyni a tanulmányokat, inkább maradjanak otthon, aztán keressenek valami rendes állást.

Ezeknek a családoknak már az is nagy terhet jelenthet, hogy biztosítani tudják a távol tanuló gyereknek a kollégiumot, az albérletet vagy az ételt, nehezen lehetne tovább terhelni őket. Sőt, megesik, hogy semmilyen támogatást nem tudnak nyújtani, a diáknak dolgoznia kell, hogy egyetemre járhasson, munka mellett viszont nehezebb a legjobbak közé bekerülni, mintha semmi más feladat nem lenne, csak a tanulás.

Megoldást jelenthetne, ha a diákhitel havi maximális összegét megemelnék az elkérhető legmagasabb tandíjjal: legyen 30 ezer forint helyett 45 ezer forint a keret. Utána meg öröm lesz nézni, ahogy a megnövekedett hitelállománnyal járó magasabb kockázatok miatt az egekbe szökik a hitel kamata, vagy szigorodnak a visszafizetési feltételek.

Nem az a kérdés, hogy kinek kell kifizetni a képzés költségeit: a diáknak kell, mert miért kéne másnak? Ha az állam segít, hogy a diák diplomás felnőttként az átlagos fizetés többszörösét vihesse haza, akkor joggal várhatja el, hogy a különbözet egy töredékét visszakapja. Az utólagos képzési hozzájárulás számokra lefordítva valami ilyesmit jelentett volna: az állam biztosítja, hogy havonta százezer forinttal többet keressünk, amiért cserébe kér havi 10 ezer forintot.

Áll az alku.

Állt volna, erre jött az azonnali tandíj. Megint nem a diplomából profitáló diákok fizetnek, hanem a szüleik. Már akik tudnak.