Iván
8 °C
22 °C

A magyaroknak válság kell

2008.04.07. 10:34

Gyurcsány Ferenc politikája láthatóan megbukott. Sokan, közük maga a miniszterelnök is „reformpolitikának” nevezik mindazt, amit 2006-ban azért hirdetett meg, hogy megállítsa az állam és az egész nemzetgazdaság elképesztő túlköltekezését.

A 2006-os intézkedéssorozat mögött ugyan volt egy elvont, a gazdasági növekedés hosszú távú felzárkózását és az egyensúly megteremtését célzó modernizációs stratégia, de a miniszterelnök menedzserként rendkívül gyenge teljesítményt nyújtott, és azon túl, hogy a már meglévő rendszer paraméterein még egyet csavart (lásd a szolidaritási adónak csúfolt második, ill. harmadik adókulcs bevezetését), nem volt képes számottevő és előremutató változásokat végrehajtani.

A költségvetési hiány ugyan két év alatt kevesebb mint felére olvadt le, de a rosszul menedzselt és igazából koncepciótlan stabilizációs technika miatt a gazdasági növekedés gyakorlatilag leállt, az adózási fegyelem csak minimális mértékben javult, az infláció pedig magas szinten ragadt be. Azt persze a kívülállók nem tudják pontosan, hogy a szereplők milyen stratégiája áll a koalíció felbomlása mögött, de tény, hogy a miniszterelnök mögött felsorakozott koalíció eddigi formájában nem tud megfelelően működni.

A csehek sokkal jobban szeretnek dolgozni, mint mi.

Már a koalíció szétszakadása nélkül is általános volt az a vélemény, hogy a választási ciklus második felében a kormánytól semmi előre mutatót nem várhatunk. Ez a korábbi parlamenti ciklusokban is így volt, és semmi okunk sem volt azt gondolni, hogy a 2008-2010-es periódus nem ilyen lesz. A koalíció szétszakadása után viszont tényleg borítékolni lehet, hogy nekünk, állampolgároknak nem válik hasznunkra az elkövetkező két év, feltéve persze, hogy az egész hercehurca nem torkoll előrehozott választásokba.

Van azért olyan optimista vélemény, amely szerint kisebbségi kormányzással is volt példa pozitív gazdaságpolitikai gyakorlatra, hiszen Csehországban 2002 előtt a kisebbségi kormány egy ún. ellenzéki megállapodásra támaszkodva hosszú időn keresztül intézte az ország ügyeit, miközben a gazdasági növekedés az 1997-es devizaválság és az általa kiváltott recesszió után ismét 4 százalékra emelkedett, a kétszámjegyű infláció pedig 2-4 százalék közé mérséklődött.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a cseh politika nem a két oldal kibékíthetetlen szembenállásán alapszik, az országot a politikai hovatartozás nem osztja meg, és nem utolsó sorban, a csehek sokkal jobban szeretnek dolgozni, mint mi. Márpedig gazdasági növekedés csak munkából lesz, nem óbégatásból, csodavárásból és nyolcvan évvel ezelőtti békeszerződések feletti kesergésből.

Mielőtt tehát bármilyen álomba ringatnánk magunkat arról, hogy mi vár ránk a következő két évben, nem árt a választói preferenciákat sem áttekinteni! A szocialisták 2008 márciusában a biztos szavazók kevesebb mint egynegyedének támogatottságát bírták, miközben a teljes népesség egyhatoda rokonszenvezett velük. Ez annyit jelent, hogy ha most lennének a választások, a szocialisták jó eséllyel nem szereznék meg a képviselői helyek egyharmadát, viszont a Fidesz kétharmados többséghez jutna, és persze a két kispárt nem kerülne be a parlamentbe.

Közpénzt költeni parlamenti többség nélkül is lehet.

Ezt, ugye, itt nem részletezendő okok miatt egyetlen kormánypárti képviselő sem szeretné, és bár Orbán Viktor eddig kétszer is elszúrta a biztos választást, és a szocialisták kezébe adta a győzelmet, a kormányon maradók minden bizonnyal mindent megtesznek, hogy ne az ellenzék vezérének bénaságán múljon a sorsuk két év múlva.

Közpénzt költeni parlamenti többség nélkül, egyszerű rendeleti úton is lehet, és biztosak lehetünk benne, hogy erre, ha szükséges, kellő mértékben sor is kerül. Ne felejtsük el: a szocialisták közül sokan nem a győzelemért, hanem a puszta fennmaradásért küzdenek, a megsemmisülés elleni küzdelem pedig durvább harcot hoz, mint a szimpla győzni akarás.

Ilyen feltételek mellett a konvergenciaprogram meg a költségvetés fenntarthatósága vajmi kevéssé számítanak, mint ahogy az sem, hogy a tőkepiaci környezet egy ilyen ámokfutást éppen hajlandó-e megfinanszírozni, vagy sem.

Ilyen körülmények között a többségnek elvileg jobb lenne egy előre hozott választás határozott Fidesz-győzelemmel. Ugyanakkor az ellenzék marhamód bajban lenne, ha a nyakába szakadna a kormányzás terhe, mivel évek óta semmilyen koncepciója sincs arról, hogy mit kellene az országgal tenni.

Az ellenzék marhamód bajban lenne, ha a nyakába szakadna a kormányzás terhe.

Ráadásul a hatalomért, valamint a szocialisták megsemmisítésért folytatott totális háborúban a Fidesz olyan lövészárkokba ásta be magát, amelyekből nehéz lenne egy előremutató gazdaságpolitikai programot összeállítani és véghezvinni anélkül, hogy ne lehessen rájuk sütni a hazugság bélyegét.

Néhány Fidesz-szavazónak ugyan nem tetszett a népszavazás három igenjének kádári jellege, de a párt támogatóinak többsége, ha Trianon újrarajzolását nem is, de csodát mindenképpen elvár Orbán Viktortól: legyen rend és prosperitás anélkül, hogy ezért bárkinek, legyen az nyugdíjas vagy aktív, képzett vagy képzetlen, bármilyen áldozatott kelljen hoznia. Ezt így akkor is komplikált hitelesen levezényelni, ha valakinek van ötlete, hogy mit csinálna, ha kormányon lenne, ha viszont erről segédfogalma sincs, akkor a küldetés végrehajtása egyszerűen lehetetlen.

A szomorú igazság az, hogy előremutató gazdaságpolitikához előremutató lakosság is kell. Nem lehet egy kormány elég felkészült, eltökélt és határozott ahhoz, hogy úgy hozza meg reformlépéseket sorozatát, hogy ahhoz legalább minimális társadalmi, illetve választói támogatottsága ne legyen.

Bár mi magyarok mindenért sírunk, de tenni nem sokat vagyunk hajlandók a magunk javára akkor, ha ez munkával vagy egyéb áldozatvállalással jár. A lemaradás langymeleg dagonyájában szívesebben hentergünk, mint hogy megfogjuk a munka végét, és csináljunk valamit magunkért, gyerekeink és unokáink jövőjéért, vagy legalább hagyjunk másokat tenni ugyanezért.

A költségvetési hiány csökkentéséhez, mint láttuk, nem kell sem sok ész.

Ha most hirtelen egy Fidesz-kormány menedzselné az országot, nemcsak azért lenne nehéz helyzetben, mert amúgy sincs koncepciója arról, hogy mit is kéne csinálni, nem is csak azért, mert a „vesszen Gyurcsány!”-stratégia rabjaként a piacgazdaság, öngondoskodás és a társadalomért, nemzetért viselt egyéni felelősség konzervatív értékeit is elutasította, ami miatt saját stabilizációs csomagja is könnyen lehet hazugságvadászat célpontja, hanem azért is, mert nem lenne társadalmi támogatottsága a mélyreható változások elindításához.

A költségvetési hiány csökkentéséhez, mint láttuk, nem kell sem sok ész, sem kifinomult makromenedzsment: ha nem fontos, hogy a stabilizációs csomag implementációjánál se az infláció ne szaladjon el, se a gazdasági növekedés ne omoljon össze, akkor viszonylag magas állami túlköltekezést is rövid idő alatt lehet a töredékére csökkenteni.

Ennél többet, mélyrehatóbbat, több éven át elhúzódó reformpolitikát csak a társadalom, de legalább a saját szavazók többségének támogatása mellet lehet véghez vinni. Ez a támogatás ma Magyarországon egyetlen párt növekedés- és stabilitásorientált gazdaságpolitikai programjának sincs meg.

Ez persze nem feltétlenül marad így örökre, a választói preferenciákat például egy komoly és mély válság jelentősen átrendezheti. Egy kisebb forintgyengülés, ami mellett 200 forintra szaladna el a svájci frank, talán több magyar lakost gondolkoztatna el, hogy vajon mit kéne tennie a kormánynak az árfolyam visszaerősítésért és hosszú távú stabilizációjáért. Talán. De az is lehet, hogy néhányan elmennének trombitálni a pénzügyminisztérium elé a miniszter fejét követelve. A többség még mindig nem venné észre, hogy valamit csinálni kell.

Lehet, hogy néhányan elmennének trombitálni a pénzügyminisztérium elé.

Az elmúlt években két, évtizedeken át kudarcra ítélt ország hajtott végre jelentős stabilizációt, Brazília és Törökország, mindkettő egy komolyabb devizaválság után. Brazíliában akkor történt valami, amikor a deviza a válság előtti értékének kétharmadát elvesztette, aminek nálunk kábé az felelne meg, ha 750 forint lenne egy euró, vagy 470 forint egy svájci frank.

A török stabilizáció előtt a líra értékének 60 százaléka tűnt el (ez forint/euróban 620-as árfolyamot jelentene), a kamatok pedig, igaz rövid időre, de négyszámjegyűre emelkedtek. (Egy napon 6200 százalékig ment fel a bankközi kamat!). Ekkor történt csak meg, hogy a választóknak elegük lett a szarakodásból, és nemcsak megszavaztak egy olyan politikát, ami nem a múltat, hanem a jövőt ígérte, de négy év múlva a reformert, a dél-amerikai országban a baloldali Luiz Inacio Lula da Silvát, Törökországban Recep Tayyip Erdogant nagy többséggel újraválasztották.

Valószínűleg tehát nálunk sem lesz semmi, amíg komolyan meg nem borulunk, ehhez azonban még gazdaságilag túl jól állunk, túl alacsony az adósságunk, túl szervezett az államadósság-kezelésünk, túl alacsony az inflációnk, túl kicsi a munkanélküliségünk, és túl stabil az árfolyamunk. Nem lesz jobb, amíg nem lesz sokkal rosszabb, egyszerűen azért, mert még nem vettük észre, hogy merre tartunk.

Természetesen a válság sem igazán jó megoldás, hiszen azon túl, hogy a gazdaságnak és a társadalomnak rendkívüli és felesleges fájdalmat okoz, magában hordozza egy diktatórikus megoldás kockázatát is. Nem biztos, hogy a csodaváró magyar társadalom az áhított stabilitást a jelenlegi keretek között látja megvalósíthatónak, és lehet, hogy amikor igazán gáz lesz, egy „megváltóra” szavaz majd, aki a magabiztosság, a hozzáértés és az elhivatottság ígéretével, kívülről érkezve kap bizalmat a rendcsinálásra. Oroszország és Vlagyimir Putyin példáján láthatjuk, hogy a megváltó, még ha sikeres is, nem olyan országot hoz létre, amiről sokan álmodunk.

Ugyanakkor az is igaz, hogy amit meg lehetett csinálni Oroszországgal, nem lehetett megcsinálni Törökországgal vagy Brazíliával. Az idő dönti el, hogy mi milyenek is vagyunk: olyanok, mint az oroszok, vagy olyanok, mint a törökök vagy a brazilok.

A szerző a Budapest Alapkezelő befektetési igazgatója