A soros európai bukás

Na, még csak meg sem lepődtem. Tovább megyek: vártam. Hogy bebukni látszik a Galileo, az európai műholdas helymeghatározó-rendszer, az nem egy váratlan fordulat, hanem a történet szükségszerű eleme. Amihez a kontinens hozzányúl, az tönkremegy, mert Európa alkalmatlan. Mindenre.

A projektben résztvevő kevéske ország (Anglia, Németország, Franciaország, Spanyolország és Olaszország) képtelen megegyezni a feladatok és a költségek felosztásáról. Az Európai Bizottság keményen fellépett a marakodó nemzetállamokkal szemben, és határidőt szabott: május tizedikéig meg kell egyezniük, különben!

Különben több pénzt kell átcsoportosítani a közös büdzséjéből a Galileo további finanszírozására, amit a közösség némi morgás közepette meg is tesz majd.

Hogy mikorra lesz működőképes a rendszer, rejtély, csak annyit lehet tudni, hogy 2008 végére harminc szondának kéne az űrben lennie, de eddig csak 1 (egy!) darabot sikerült feljuttatni. A válság előtt is már 2011-es startdátumot emlegettek, most ezt 2012-re módosították, ami szabad fordításban a következő évtized (évtized!) közepét jelenti.

Az ötmilliárdos Galileo a GPS konkurenciája szeretne lenni, kár, hogy az amerikai rendszer a kilencvenes évek közepe óta elérhető a civil lakosság számára: ha Európa rendesen összekapja magát, két évtizedes lemaradással be is indulhat a rendszer. Feltéve, hogy minden jól megy, de a közös európai projektekben többnyire semmi sem megy jól.

Itt van mindjárt az Airbus A380, a nagy álom. Óriási méretek, innováció, milliárdos állami támogatások, a repülő tökéletes szimbóluma lehetett volna az új, erős, egységes Európának, aztán végül a régié lett: az ügyetlenkedő, értelmetlenül túlbonyolított, nagyzási hóbortban szenvedő nemzetállamoké. A régié, mert más nincs.

A 11 milliárd euróból megépített csoda azért nem tudott máig forgalomba kerülni, mert a gépben kígyózó ötszáz kilométernyi kábel egyik fele csekély érdeklődést mutat a másik fele iránt. Hogy miért? Mert két központban tervezték meg a rendszert, és a felhasznált tervezőszoftverek nem voltak kompatibilisek egymással. Az Airbus is elismerte, hogy a kábelcsinálást nem logikus megfontolások alapján pakolták két országba, hanem szükségszerűségből, hogy később mindenkinek jusson a dicsőségből. Hát jutott.

A késés miatti veszteséget 4,8 milliárd dollárra teszik, az Airbusnak óriási kötbért kell fizetnie, az igazi tömegtermelés meg csak 2009-re tud beindulni. A béka lenyelése után a vállalat bejelentette, hogy tízezres leépítésre lesz szükség, meg a vállalatstruktúra drasztikus átalakítására, aminek hírére munkások ezrei vonultak az utcára, pedig egy normális cégnél a racionalizálás nem következmény, hanem a kiindulópont, startvonal.

Vagy ott van az ESA, az Európai Űrügynökség projektje, a Hermes űrrepülő, amire hárommilliárd dollárt pazarolt el a szervezet, hogy másfél évtizednyi töketlenkedés után végül eredmény nélkül lezárja a fejlesztést 1995-ben. A kontinensen csak több éves lemaradással jelent meg az mms, mert nem sikerül megegyezni a szabványosításban, a digitális műsorszórás meg azért késlekedik, mert a tagországok a multiplexek kiosztása fölött marakodtak.

A konkrét ügyekben nem az Európai Unió a hibás, viszont a közösség ugyanúgy része a problémának, mint az elcseszett Galileo-projekt, vagy az óriási Airbus. A szervezet gyakorlatilag működésképtelen, a különböző intézményekben százezres nagyságrendű hivatalnokgárda dolgozik, miközben jelentős döntéseket nem hozhat a közösség. A félmilliárdos lélekszámú Unió legjobb döntéseit megvétózhatja a félmilliós Málta, a csak több ezer tolmáccsal életképes szervezet hierarchiája kusza. Az Európa Tanács/Bizottság/Parlament viszonyrendszerét még az sem érti, aki benne dolgozik, a belső szervezetek között hónapokig, évekig tud keringeni egy javaslat. Hogyan tudna kemény, pontos döntéseket hozni egy olyan közösség, aminek (tét nélküli) soros elnökségét félévente másik állam látja el, a feladat előkészületeire viszont mindegyik nemzet két-három évet áldoz? Mindezt azért, hogy ne csorbuljon a nemzeti szuverenitás.

Politikai értelemben még magyarázható a feladatok megosztása, gazdaságilag viszont nem lehet mentsége sem a közösségnek, sem a tagállamoknak, de még a vállalatoknak sem. A konkurensek ugyanis nem széplelkű hazafiak, világhatalmi szerepükön töprengő törpeállamok, hanem százmilliós piacgazdaságok, meg milliárdos diktatúrák.

A Galileo csak egyike a nagy európai buktáknak, de tökéletesen ráillik az A380-as, vagy a Lisszaboni terv vezette listára. Lehet, hogy egy nap beindul, de mi lesz, ha a francia irányítóteremben sztrájkolni kezdenek a dolgozók, szolidaritást vállalva madridi kollégáikkal, akiknél leépítést kezdeményezett a belga-portugál-görög központú konzorcium, mert a római és a londoni irodák finanszírozni akarják fizetésemelésüket?

Ha mindenki a középpontban akar lenni, senki sem lesz ott. Az a hely ugyanis többnyire egyszemélyes.