Mi lenne Európával Amerika nélkül?

Az Egyesült Államok jó sokszor megkapta az elmúlt bő egy évben. Unilateralizmus az újonnan hype-olt szó. Vagyis hogy Amerika önfejűen és makacsul, arrogáns szuperhatalom módjára, nemzetközi együttműködésre, barátra és szövetségesre fittyet hányva, csak saját érdekeivel törődve bonyolítja ügyeit. És hogy ez borzasztó. Ennek alátámasztásául a kiotói környezetvédelmi jegyzőkönyvből, fegyverkorlátozási egyezményekből való kihátrálást, a majdani hágai nemzetközi bíróság ellenzését szokás például felhozni, illetve inkább sorolni, mint valami bűnlajstrom tételeit.

Semmi gáz

A kritika forrása jórészt egyébként Európa, és némileg ki is cseng belőle a hagyományos európai felsőbbségérzet a "paraszt" (cowboy) amerikaiakkal szemben. Szintén kitűnik belőle a gyengébb partner riadtsága, a félelem a nagyobb lóerőtől, de főleg attól, hogy Apuka egyszer továbbáll, figyelme elterelődik, más dolga lesz, és akkor ki védi meg Európát, ki intézkedik, ha gáz van. Ezek érthető dolgok, megbocsáthatóak.

És hát valamennyire jogosak is a kritikák: kétségtelen, hogy George W. Bush-nak nincs kedve sokat pöcsölni nemzetközi egyezményekkel, jegyzőkönyvekkel, ilyesmikkel. Nem kedvenc szava a multilateralizmus. A dolog jelentősége azonban, lássuk be, alighanem kisebb, mint amekkorának általában be szokás állítani. A felhánytorgatott ügyek jó részének ugyanis semmi jelentősége nincs, pláne Európa számára nem. (A közhiedelemmel ellentétben a kiotói egyezménynek se: még hardcore környezetvédők is elismerik, hogy a tárgyalások során felvizezett dokumentum szinte semmit nem ér, és nem azért, mert Amerika nem írta alá.)

Eddig

A gond az, hogy a cucc szeptember 11-e óta élesben megy, mert Amerikának olyan baja akadt, ami - számukra is - vérre megy. Nem az európaiak mocskát kell összetakarítani valami Istentől elhagyott helyen, nem az elcseszett európai történelem következményeit kell felmosni a padlóról. Most nem Szlobó van, hanem Oszama. Önvédelmi háború van, ez most Amerikának is komoly.

Aki azt várta, hogy Bush és kőkeményen konzervatív csapata erre majd összerezzen és "meggondolja magát", ráeszmél az együttműködés eszmei szépségére és gyakorlati hasznára, annak csalódnia kellett. Az első nagy összeborulás és koalícióépítés után Amerika úgy folytatta, ahogy eddig: a háborút - az afgán ellenzéket leszámítva - jórészt egyedül vívta meg, csak annyira támaszkodott másokra, amennyire feltétlenül szükséges volt. Főként politikai és propagandatámogatást kell ez alatt érteni, és néhány légibázist Közép-Ázsiában. Közösen vívott háborúról azonban nem volt szó. Ez amerikai show volt.

Európa is ludas

Mindez persze érthető. Az Egyesült Államok megunta, hogy folyton az európai szövetségesekre kelljen várnia. Ennek egyik fő oka az elképesztő haditechnikai szakadék, ami az Egyesült Államok és az európai NATO-tagállamok közt van. Amerika hadserege fényévekkel erősebb és fejlettebb bármelyik szövetségesénél, kivéve talán Nagy-Britanniát. Változás nincs a láthatáron: az európai államok védelmi költségvetése csökken vagy stagnál. Az Egyesült Államok többet költ katonai kutatásokra és fejlesztésre, mint Németország egész hadseregére. A lemaradás csak nőni fog.

A másik ok, hogy Európa nem egységes. Agyonidézett példa a koszovói háború, ahol a Pentagon, amely a bombák 83 százalékát dobta a szerbekre, politikai okokból kénytelen volt Brüsszelben rendre láttamoztatni a soronkövetkező célpontok listáját. Az európaiak - belpolitikai és történelmi okokból - ezt rendre túlparázták, ráadásul csomó mindenben nem tudtak megegyezni egymás közt. És lassúak is voltak. Ez persze elbizonytalanította a Fehér Házat is, ami eleve nem volt túl lelkes az egész háborút illetően. Aki emiatt szívott: a háborút magát vívó amerikai hadsereg. A Pentagonban ezt azóta se felejtették el az európaiaknak. Azt mondták: ilyet soha többet. Csokkerekkel nem lehet közösen háborút vívni. Félre. Mostantól magunk intézkedünk.

Amerikának nem kell a NATO?

Az eredmény? "Az amerikai katonai establishment rájött, hogy nem lehet bízni a NATO-ban" - mondta kedden a Francia Intézetben tartott előadásán Guillaume Parmentier, az Amerikai Kutatások Francia Központjának igazgatója. "Tizenkilenc országgal egyetértésre jutni nem könnyű, ráadásul az európaiak képtelenek elvégezni bizonyos feladatokat. Amerika egyszerűen belefáradt a nemzetközi intézményekkel való hadakozásba", mint amilyen a NATO is. Egész egyszerűen könnyebb egyedül. És Amerika megteheti, hogy egyedül intézkedjék.

És meg is teszi, ha Európa nem vigyáz. Egy Richard Lugar nevű amerikai szenátor egy két héttel ezelőtti nemhivatalos brüsszeli NATO-ülésen - az eseményről beszámoló Wall Street Journal Europe szavaival élve - bombát robbantott azzal a kijelentésével, hogy ha a NATO (értsd: a NATO európai része) nem kapja össze magát, és nem tesz meg mindent, hogy megfeleljen az új fenyegetésnek - vagyis az akár tömegpusztító fegyverekkel is rendelkező terrorszervezetek fenyegetésének -, akkor nézhet, mert az Egyesült Államok lelép. Más biztonsági megoldások után néz. A NATO elveszítheti jelentőségét Amerika szemében. (Vö. a nemrég felröppent híresztelésekkel, hogy Lord Robertson főtitkár felajánlotta lemondását, ha nem kap nagyobb mozgásteret, és nem növelik meg a szövetség büdzséjét, amely tíz éve nem nőtt egy fillérrel sem.)

Lehet, hogy Amerika önfejű. Az is lehet, hogy Európával nem mentek olyan jól az elmúlt pár évben a dolgok, mint azelőtt. De egyrészt ez érthető, másrészt eddig nem volt belőle baj. A viták nagyrészt marhaságokról vagy jelentéktelen dolgokról szólnak. A védelmi együttműködés, a NATO azonban fontos. Ha az Egyesült Államok úgy gondolja, hogy inkább egyedül védi meg magát és érdekeit, azon Európa csak bukhat. Ez nyilvánvaló. Mi lenne Európával Amerika nélkül?