A magyar csoda

Az elharapódzó gazdasági válság drámaian mutatja meg, hogy a magyar költségvetés mind méreteiben, mind szerkezetében fenntarthatatlan: a bevételeit biztosító elhibázott adórendszer gúzsba köti a gazdaságot. Túl sok jövedelmet kell elvonni a reálgazdaságból – ezért az fuldoklik – olyan célokra, amelyeket fejlettségünk jelenlegi fokán nem volna szabad teljesíteni.

A nálunk gazdagabb nyugati országokban mindenhol magasabb a nyugdíjkorhatár, és a népesség gazdasági aktivitása is jóval nagyobb. A jóléti kiadások nagyvonalúan kiterjesztett rendszere a legfõbb oka annak, hogy a magyar államadósság ijesztõ méreteket öltött: a GDP-hez viszonyítva már a hetven százalékhoz közelít, egy fõre vetítve eléri az 1 800 000 forintot. Csak a kamatokra évente több mint ezermilliárd forintot kell költenünk. A magas alapkamat miatt az adósságszolgálat még elviselhetetlenebb terhet ró ránk: évente a GDP több mint öt százalékát kiszórjuk az ablakon.

Csökkenõ nemzeti össztermék – amit jövõre prognosztizálnak – mellett, ha nem változtatunk a kiadások méretein és szerkezetén, még több hitelre szorulunk. A gazdasági válság még nyilvánvalóbbá teszi, hogy ez az út járhatatlan, azonnal változtatni kell.

Értelmes választ adni erre a kihívásra azonban a kisebbségi kormány ha akarna, sem tudna, hiszen az általa elõidézett helyzet foglya: azért kerültek hatalomra, mert elhitették a választókkal, hogy elérkezett a jóléti rendszerváltás ideje. Azóta nem lehet tárgyszerû vitát folytatni a szociális kiadásokról (l. 13. havi nyugdíj). Bármelyik párt, amelyik racionális érveket hozna fel a rendszer fenntarthatatlansága mellett, joggal számíthatna arra, hogy a választóik elpártolnak mellõlük.

De a pártoknak néha túl kell nézniük rövid távú hatalmi céljaikon, és az ország hosszabb távú érdekeit kell képviselniük. Most ilyen idõk vannak. Elõre hozott választások eredményeként vagy nagykoalícióval, ötpárti szakértõi kormánnyal, az IMF-hitelkeret és az uniós források értelmes felhasználásával olyan intézkedéseket lehetne meghozni, amelyekkel nem csupán jó válaszokat tudnánk adni a gazdasági válság kihívásaira, hanem lerakhatnánk egy olyan új gazdasági-társadalmi modell – nevezzük emberarcú kapitalizmusnak – alapjait is, amelynek segítségével rövid idõ alatt felzárkózhatnánk, sõt az élre törhetnénk.

A lehetõ legrövidebb idõ alatt radikális adóreformot, ill. költségvetési kiadáscsökkentést kell megvalósítani. Ezért kell egy nem kompromittálódott új kormány vagy egy erkölcsileg feddhetetlen szaktekintélyekbõl álló szakértõi kormány az elkerülhetetlen – minél hamarább, annál jobb – piszkos munka elvégzésére. Magyarországnak nincs másfél éve a semmittevésre: csökkenõ GDP és magas kamatlábak mellett ránk fog omlani az adóssághegy. Nemhogy 13. havi nyugdíjat nem fog tudni folyósítani az állam, a nyugdíjfizetés egésze kerülhet veszélybe.

Az adóreform radikálisan csökkentené a reálszféra terheit, a fogyasztás adóját növelné, és bevezetésre kerülne egy új adónem, a tehetõsebb háztartásokat az igazságos közteherviselés logikája szerint érintõ vagyonadó, kizárólag abból a célból, hogy az államadósság a lehetõ leghamarabb elviselhetõ szintre csökkenjen. A vállalkozásokat (fõleg a munkát) sújtó megfizethetetlenül magas adók béklyóba kötik a gazdaságot, csalásra kényszerítik a szereplõit. Számos vállalkozás tönkremenne, ha alkalmazottjainak bérét nem két csatornán fizetné: a minimálbér-közeli bejelentett bruttó bér és a zsebbe fizetett (csalással elõteremtett) fekete pénz a hazai kis- és középvállalkozói szektorban általánossá vált.

A csalás mindennapos Magyarországon, százezrek, milliók csak úgy tudnak megélni, ha csalnak. Ezen a szégyenteljes, leszakadásunkat leginkább elõidézõ helyzeten azonnal változtatni erkölcsi parancs, még akkor is, ha nem volna gazdasági válság. Az új kormány egy új alkut köt a társadalommal: leszállítja a jelenleg 24 százalék körüli átlagos szja-t egykulcsos 15 százalékra, a munkaadói járulékot a jelenlegi 33,5-rõl 20 százalékra, a társasági és osztalékadót 15 százalékra és eltörli a különadót. Ezek azok az adókulcsok, amelyek mellett már nem érné meg csalni senkinek.

Az alacsony, mindenki által megfizethetõ adókért cserébe az új kormány azonban olyan törvényeket hoz, amelyek jelentõsen szigorítanák az adóelkerülés szankcionálását. Az alacsony adókat mindenkinek meg kell fizetnie. Az adóelkerülésnek az egyik legmegvetendõbb bûncselekménnyé kell válni a közmegítélésben.

A bérek terheinek radikális csökkentése számos pozitív hatással jár:

– Ugyanakkora bruttó bérbõl a kisebb szja-kulcs miatt megnövekszik a háztartások jövedelme, ami pótlólagos keresletet támaszthat a hazai kkv-szektor termékei és szolgáltatásai iránt. A válság kezelésére az Európai Bizottság is az adócsökkentés eredményeként megnövelt belföldi keresletbõvülést tekinti a leghatékonyabb eszköznek. Patrióta gazdaságpolitikával (amely a válság leküzdésének legtermészetesebb eszköze) elkerülhetõ, hogy a pótlólagos keresletet importtöbblet csapolja le.

– A háztartások megnövekedett jövedelme lehetõvé teszi, hogy ne csak spekulánsok, hanem a háztartások is hitelezzenek megint az államnak.

– A magasabb nettó jövedelembõl meg lehet fizetni az áruk és szolgáltatások minden adót is tartalmazó bruttó árát. Ez a fekete gazdaság elleni küzdelem alapfeltétele.

– Csak magasabb nettó jövedelem mellett szabad megkövetelni a közszolgáltatások igénybevételével arányos önrészt, ami a sikeres államháztartási reformnak elengedhetetlen elõfeltétele. A Gyurcsány-kormány kísérlete az egészségügy átalakítására azért bukott meg, mert ezt – a háztartások javára, az állam rovására történõ jövedelem-átrendezõdésben megnyilvánuló – elõfeltételt nem teljesítették.

– Az államnak mint munkaadónak (több mint hétszázezren dolgoznak a költségvetési szektorban, az õ fizetésük fedezete a beszedett adó) a járulékcsökkentésbõl közvetlenül mintegy háromszázmilliárd forintos megtakarítása keletkezik, ennyivel kevesebb adót kell beszedni. A közvetett megtakarítás is jelentõs, mivel a több tízezer embert foglalkoztató MÁV és a BKV sok tízmilliárd forintra rugó évi államitámogatás-igénye is lecsökken (ami jórészt azért szükséges, mert a menetjegyek minden adót és járulékot is tartalmazó árait természetesen még az állami szektorban sem lehet megfizettetni).

A béklyóitól megszabadított gazdaság teljesítõképessége gyorsan fog nõni, ezért a kisebb adókulcsok mellett is hamarosan emelkedni fognak az adóbevételek. Addig azonban meg kell emelni az áfát, amely egyszeri inflatorikus hatással jár, azaz visszavesz a megnövekedett háztartási jövedelmekbõl. Az áfa emelése azonban azért is szükséges, mert a gazdasági fejlettségünkhöz képest megengedhetetlenül nagyvonalú nyugdíjrendszerben a nyugdíjasok – fogyasztásuk arányában – így tudják kompenzálni az egyre kevesebb aktívra háruló terheket. Az áfa emelésének mértéke attól függ, hogy mekkora kiadáscsökkentést tud elérni a szakértõi kormány.

A reálszférát érintõ adócsökkentés mintegy 1500 milliárd forintos hiányt okoz a költségvetésben. De ebbõl az államot, mint munkaadót érintõ megtakarítás és az áfa emelése legalább 600 milliárd forintra fedezetet nyújt. A maradék hiányt háromféle módon lehetne rendezni:

1. A vállalkozói szféra számára mindenfajta vissza nem térítendõ támogatást és adókedvezményt meg kell tiltani, ezzel évente közel 400 milliárd forintot lehet megtakarítani (és így 15 százalékra lehet csökkenteni a társasági és osztalékadót és el lehetne törölni a különadót). A vállalkozásoknak osztogatott támogatások és adókedvezmények rendszerén alapuló gazdaságfejlesztés természetébõl következõen nem lehet igazságos (miért adunk az egyiknek, és miért nem a másiknak, miért fizetnek átlagosan csak 5 százalék körüli társasági adót 16 százalék helyett az adókedvezményekkel idecsábított multinacionális vállalatok?), de hatékony sem. A magas adókkal finanszírozott, átláthatatlan redisztribúción alapuló fejlesztéspolitika csak a klientúraépítést szolgálja és a korrupció melegágyát jelenti. A lehetõ legalacsonyabb adókban és alacsony kamatokban megnyilvánuló gazdaságösztönzésnél hatékonyabb és igazságosabb nincs. Ennél hatásosabb válságkezelés sem létezik! Vissza nem térítendõ támogatások osztogatása helyett a vállalkozásfejlesztés olyan intézményeit kell megerõsíteni, amelyek minden vállalkozásnak lehetõvé teszik a jelentõsen kibõvített állami hitelgarancia, az alacsony kamatú hitelek és az állami kockázati tõke, azaz a visszterhes (a költségvetést nem terhelõ), de olcsó források igénybe vételét. Ezzel több ezer, sok tízmilliárd forintnyi adóból fenntartott pályázatkezelõ kerül át olyan munkahelyekre, amelyeket a visszterhes források hatékony kihelyezéséért fizetett díjakból kell fenntartani.

2. A vagyonadó bevezetése a minden háztartásban évente kötelezõen elkészítendõ vagyonbevalláson alapul. Ezzel megteremtõdik az alapja annak, hogy a szociális támogatások elosztásában a rászorultság elve érvényesüljön. Jelenleg ugyanis az évi 2500 milliárd forintra rugó szociális kiadásoknak csupán 7 százaléka kerül rászorultakhoz, a többi jórészt alanyi jogon jár. Azoktól kell elvonni, akik visszakapják, pl. a családi pótlékot. Nincs bizonyíték arra, hogy a családi pótlék alanyi jogú folyósítása pozitívan hatna a születések számára. Ugyanakkor egyfelõl a háztartások által fizetendõ vagyonadóban érvényesíthetõ szociális szempontok, másfelõl az alacsony adókban megnyilvánuló, bíztató perspektívát sugalló gazdasági klíma nagyon is hatékonyan tudnák befolyásolni a demográfiai helyzetet. A felesleges újraelosztások kiiktatása, nem kétséges, hatalmas tartalékot jelent a költségvetésben, és lehetõvé teszi az szja 15 százalékra való csökkentését és egykulcsossá tételét.

3. Az uniós források jelentõs részét, évente 300-400 milliárd forintot egyetlen nagy projektre, az alacsony adók finanszírozására kellene fordítani, és nem átláthatatlan operatív programokra szétszórni. Amennyiben a költségvetési kiadások mérséklése után még mindig hiány lenne a büdzsében, akkor az uniós forrásokkal egészítené ki az új kormány. Az Európai Bizottság és az IMF egy ilyen programot magától értetõdõen támogatna és finanszírozna, leleplezõdne, hogy végül is kiknek az érdekeit védi, ha nem ezt tenné. Magyarország példát mutathatna, hogyan lehet a válságból gyorsan és megerõsödve kikerülni.

Az új kormánynak el kell érnie, hogy a megreformált adórendszer biztosította bevételek és a lecsökkentett költségvetési kiadások összhangban legyenek. A vagyonadó bevetésével költségvetési többletnek kell keletkeznie ahhoz, hogy az államadósságot a lehetõ legnagyobb ütemben csökkentsük. Svédországban 2007-ben szüntették meg a vagyonadót, segítségével a GDP-hez mért 80 százalékos hiányt 30 százalékra sikerült mérsékelni. Az igazságos vagyonadó kivetése kétségkívül az új kormány elõtt álló legkényesebb, de nem megoldhatatlan feladat.

Ha igazságos, és mindenkire egyformán vonatkozik (ebbõl a szempontból a 2009. évi adótörvényekben elfogadott, az offshore státuszú országokba kivitt pénzekre, valamint a tagi kölcsönökre vonatkozó adóamnesztia a lehetõ legkártékonyabb), akkor a leggazdagabb egymillió háztartás meg fogja fizetni azt az évi átlagosan ötszázezer forintot, amellyel öt-hat év alatt a jelenlegi 70 százalékról 30-ra tudnánk leszorítani az államadósságot. Ez minden magyar állampolgár elemi érdeke, csak ezután lehetséges a jóléti kiadások jelentõs növelése.

Egy bölcs és hiteles új kormánynak el fogják hinni a választópolgárok, hogy intézkedéseivel egy igazságos, erkölcseiben megújult Magyarország fog felépülni. Ez lesz a „magyar csoda”. Irigyelni fognak bennünket, hogy a magyarok képesek levetni a felesleges, csak a vállalkozások és a választópolgárok korrumpálását szolgáló redisztribúció rabigáját, és képesek egy olyan vonzó gazdasági környezet megteremtésére, amely minden vállalkozó és befektetõ számára egyformán alacsony adókban nyilvánul meg, és mentes a csalástól és a korrupciótól. Minél többen akarjuk ezt, annál hamarabb fog megvalósulni!

(A szerzõ a Budapesti Corvinus Egyetem Vállalkozásfejlesztési Intézetének docense)