Vadászat a Vörös Októberre

Alig múlt tíz éve, hogy november hetedike a lehető legpirosabb betűs ünnepként, tömegrendezvények apropójaként világította be a zimankós késő őszt. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója ma már egyszerű szerda, jelöletlen sírja az egykori megapartiknak. Vannak azonban még kommunisták e hazában, így nem marad szovjetológiai előadás nélkül, aki veszi a fáradságot.

Énekeljük el az Internacionálét!

Ellentétben az MTI-közleményekben meghirdetett 56-os torgyániádákkal, egy november 7-ikei ünnepség elcsípése némi kezdeményezést igényel a riportozni vágyó újságírótól. Rövid utánajárással felderítem a Központi Bizottság telefonszámát, ahol megadják a rendezvény koordinátáit. Semmi Hősök tere vagy legalább Vérmező: a Munkáspárt az V. kerületi párthelyiségbe hívja az emlékezni vágyókat. Az emeleti lakásból készített kommunista szórakozóhely áll egy nagyteremből, egy kisteremből, egy Belső Szentélyből és egy dohányzásra kijelölt területből. Érkezésünk után csalódottan tapasztaljuk, hogy csak egy tucat idős elvtárs gyülemlett fel a nagy nap estéjén. Egyikük mereven és statikusan tiszteleg valamilyen láthatatlan eszme előtt; a többiek különféle betegségekről csevegnek.

Nem fognak tétovázni

Transzparensfotózással és a kifüggesztett kiáltványok tanulmányozásával ütjük el az időt. A Szociális alkotmányt! című brosúra többek közt felveti például, hogy adózzanak a Magyarországon állomásozó amerikai katonák is - hogy miért, az homályos; talán mert van pénzük. Közben szállingóznak a vendégek, s amikor elérik a bűvös húsz főt, megérkezik a kerületi elnök is - szimpatikus fiatalember vörös pamutnyakkendővel. Gyorsan felméri a helyzetet, és látva a nagyterem sarkában árválkodó gyülekezetet, hipp-hopp áttereli őket a kisszobába, amelyet képesek megtölteni. A meghirdetett előadás így szemináriummá családiasodik.

Átvonulunk a néppel együtt, hogy meghallgassuk "Hegedűs elvtárs" összefoglalóját a szocializmus történetéről. Bizsergető érzés újra hallani rég elfelejtett szókapcsolatokat burzsoá kormányokról, és a Szovjetunió vesztét okozó imperialista hatalmak aknamunkájáról, meg a "magukat reformereknek nevező konjunktúralovagokról." Húsz öregember emlékezik itt Leninre, a szocialista Magyarországra, meghitt társaságban. Húsz höregember hallgatja, hogy a vereség átmeneti, s a szocialista forradalom a távoli jövő terve - s mivel közeli jövőjük sem igen van, szemük a múltba réved. Ők a szélsőbalos veszély.

Ez a divat

- Ha kialakulnak a forradalom feltételei, nem tétovázhatunk - mondja Hegedűs elvtárs, s az aggok szomorkásan bólogatnak. Sietniük kell azoknak a feltételeknek, különben nem lesz kinek tétovázni. Ezzel a szoctöri-foglalkozás lezárul, a kerületi elnök pedig felkéri a jelenlevőket: énekeljük el az Internacionálét. Sajátos helyzetbe hozza ezzel a kíváncsi újságírót, aki zavarában ülve és néma marad, s később töredelmesen bánja ezt. Elvégre ez az ő himnuszuk. Egy bomlott elméjű asszony elszaval még egy Lenin-verset, kínos, leintik.

Körbesétálunk a lakásban, betekintünk egy kattintásra az elnöki irodába, megcsodálni a másfél négyzetméteres Lenin-olajképet. - Benne leszünk a Szabadságban? - kérdi az elnök. Nem, ha rajtam múlik.

Távozunk - az átlagéletkor visszaugrik hetven köré -, és nem értjük, hova lett november hetedike. Ez a nap megszűnt, mintha nem is lett volna. Elsüllyedt a kapitalizmusban. Ami nem is nagy baj... csak mintha tegnap lett volna, hogy nem ez volt, ami most van. Így múlik el.