Európa nem érti Slota nyelvét

Az 1980-as évek végétől, az 1990-es évek elejétől a kelet-közép-európai társadalmak nem csupán egy európai, hanem egy intenzív nemzeti integrációs folyamatot is megélnek. Utóbbi – nevezzük renacionalizációnak – természetes velejárója annak, hogy térségünkben a bipoláris világrend bukása után véget ért a korlátozott szuverenitás időszaka, és az itteni nemzetek visszatértek a nemzetfejlődésnek arra az útjára, amelyről 1945 után letérni kényszerültek.

Egy időben, más korban

Bár a renacionalizáció térségünk egészét érinti, jelentős különbségek mutatkoznak annak tartalmában és intenzitásában. Míg az önálló államisággal rendelkezőknél ez többnyire csupán nemzeti érdekeik újrafogalmazását, gazdaságaik és külpolitikájuk nemzeti alapokra helyezését, addig másoknál – gondoljunk térségünk korábbi föderatív államainak felbomlására – az önálló nemzetállam első ízben való megteremtésének lehetőségét jelentette. E fiatal nemzetállamokban most zajlik az európai társadalmakra történetileg jellemző nemzeti integrációnak az a szakasza is, amely a hosszabb állami múltra visszatekintő nemzetek esetében már korábban (a 19. században vagy a 20. század első felében) lezajlott.

Ilyen az 1993-ban önállóvá vált Szlovákia is, amely abból a szempontból is különleges, hogy a cseh–szlovák szétválás után egy arányaiban megnövekedett magyarsággal szemben fogalmazza meg önmagát. Napjaink szlovák nacionalizmusa markánsan különbözik a cseh nacionalizmustól, amely a sajátos cseh történelmi fejlődés következtében 1993 után sokkal inkább a kelet-közép-európai térségből való egyfajta virtuális elszakadás szándékában, napjainkban pedig az euroszkepticizmusban jelentkezik.

De különbözik a szerb nacionalizmustól is, amely nem elsősorban a magyarokkal, hanem az albánokkal, horvátokkal és bosnyákokkal szemben definiálja magát. Ezt a történetileg meghatározott nacionalizmust a fiatal nemzetállamokban nemcsak tudomásul kell vennünk, hanem számos sajátossága (elsősorban a szuverenitásra és a területi integritásra való érzékenysége) iránt jóval nagyobb megértést kellene tanúsítanunk annak érdekében, hogy szlovák–magyar kapcsolatokat normális mederbe terelhessük. Egyszerűen azért, mert döntően abból fakad, hogy a kelet-közép-európai társadalmak nemzeti integrációjuk más és más történelmi időszakát élik meg.

Ne felejtsük el, hogy mi magunk sem vagyunk mentesek a renacionalizáció gyermekbetegségeitől. Eddig a magyar politikai elit is képtelen volt kialakítani egy konszenzusos, modernizációs nemzetfogalmat, egyik része továbbra is e fogalom kisajátítására tesz kísérleteket, a másik rész – egyfajta avítt és meghaladottnak vélt fogalomnak tekintve a nacionalizmust – igen nehezen hajlandó tudomásul venni, hogy az európai integráció nem ad, mert nem adhat választ a nemzeti integráció számos lezáratlan kérdésére.

A nemzetfogalommal kapcsolatos megosztottság viszont jelentősen megnehezíti a nemzeti érdek számos elemének azonosítását, illetve konkrét megfogalmazását, igy az ezekkel kapcsolatos hosszabb távú nemzeti stratégiák kialakítását is.

Az elitek európaizáltságának foka

A történelmileg meghatározott kelet-közép-európai nacionalizmusok nem jelentik persze azt, hogy a nemzeti integrációknak olyan konfliktusokkal terhelt módon kell végbemenniük, mint azt az 1990-es évek első felében a Balkánon tapasztaltuk, vagy tapasztaljuk most - igaz, jóval szolidabb formában - Szlovákiában. A renacionalizáció intenzitásában és konfliktusosságában ugyanis kulcsszerepe van a politikai elit magatartásának. Többek között azzal, hogy mennyire engedi a nagypolitika szintjén érvényesülni a nacionalizmust, különösen annak konfrontatív, szélsőséges formáit.

Ez utóbbiakat térségünk legtöbb politikai elitje a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamán például igyekezett marginalizálni – a Dzurinda-kormány idején Szlovákiában is. 2004 után azonban ez a külső fegyelmező erő jelentősen gyengült. Egyrészt azért, mert a térség legtöbb országa az Európai Unió tagja lett, és politikusaink egy része egyszerűen úgy vélte, lazíthat a nacionalizmus kordában tartásán, mivel ma már nem kell eleget tennie az európai elvárásoknak.

Másrészt a kisebbségi kérdések megítélésében komoly változás következett be Nyugat-Európában is. 2001 szeptembere, még inkább 2005 júliuse – vagyis a New York-i és a londoni terrortámadások – után ugyanis a gyakorlatban megkérdőjeleződött a kisebbségi közösségek békés egymás mellett élésére alapozott multikulturális társadalmi integráció nyugati modellje. Kiderült, hogy nem csupán a kisebbség szegregációja jelent kihívást, hanem a kisebbségek önszegregációs törekvései is komoly biztonsági problémákat vethetnek fel.

Ez, továbbá a balkáni konszolidáció keserű tapasztalatai (elsősorban Bosznia-Hercegovinában, valamint Koszovóban) a korábbiakhoz képest – ha az elvek szintjén nem is, de – a gyakorlatban kissé más megvilágításba helyezték a kelet-közép-európai nacionalizmusok nyugati megítélését. Annyiban legalábbis, hogy térségünk számos országában a nacionalizmusok háttérbe szorítását a korábbiaknál erősebben tette függővé a politikai elitek európaizáltságának mértékétől.

Az elit ugyanis fékezheti, meglovagolhatja, vagy éppen felkorbácsolhatja azt a nacionalizmust, amelyet a nemzeti integrációhoz szükségesnek vél. És cseppet sem mindegy, hogy melyik megoldást választja.

Az Európai Unió 2004-es bővülése után térségünk szinte valamennyi új EU-tagországában egyre aktívabbá váltak az eliteknek azok a csoportjai, amelyek hatalmi céljaik elérése érdekében időről időre kihasználják a nacionalizmust. És bár lehet, hogy összességében valóban elutasítják annak szélsőséges formáit, de hajlamosak úgy tenni, mintha a populista nacionalizmussal való taktikai kokettálásuk nem erősítené, nem legitimálná a nacionalizmus szélsőséges formáit és szervezeteit. Felettébb sajnálatos, hogy ebben a tekintetben térségünkben Magyarország az egyik legszembetűnőbb példa.

Attól, hogy a Magyar Gárda és Nemzeti Őrsereg mára a politikai elit egésze számára kellemetlen nyűggé vált, az elitnek az a része, amelyik megnyilatkozásaival és döntéseivel (például azzal, hogy az amerikai szabadságfelfogást érvényesíti egy az amerikai politikai kultúrától eltérő közegben) hozzájárult e csoportok létrejöttéhez, ma nem tehet úgy, mintha az egész kérdés kizárólag a kormány problémája lenne. Az ellen sem nagyon tiltakozhatunk, ha Robert Fico nyilatkozataiban az elit említett csoportjait összeköti a Magyar Gárdával vagy a Királyhelmecen masírozó „őrsereggel”.

Megítélésünk szempontjából azonban kínosabbak azok a kommentárok, amelyek a szlovák miniszterelnöknek a magyar fasisztákra vonatkozó megjegyzéseiért a kormányt okolják, mondván: a magyar miniszterelnök kezdte el lefasisztázni a Magyar Gárda típusú csoportocskákat. Kínosabbak, mert azt sugallják – ismét csak legitimálva a szélsőséges nézeteket és újabb muníciót adva a hivatalos Pozsonynak –, hogy megengedhető a magyar neofasisztákat jobbaknak tartani, mint külhoniakat.

A mások oldalon persze kétségtelen az is, hogy Magyarország sohasem tartozott, és ma sem tartozik azok közé az országok közé, amelyekben a politikai elit bármely csoportja is rendszeresen előhívná vagy felkorbácsolná a nacionalizmust, miként történt ez az 1990-es évek első felében a Balkánon, illetve történik 2006 óta Szlovákiában. Azóta ugyanis, hogy Ján Slota Szlovák Nemzeti Pártja bekerült Robert Fico kormányába, északi szomszédunknál a nagypolitika szintjére emelkedett a szélsőséges és konfliktusokat szító nacionalizmus.

És ez egyedi jelenség térségünkben. Mert bár szélsőséges politikai csoportok szinte mindenütt vannak Kelet-Közép-Európában, nem mindegy, hogy az utcán masíroznak-e, vagy a politikai döntések centrumában foglalnak helyet. És ezen az alapvető különbségen Magyarország és Szlovákia között jottányit sem változtat az, hogy Ján Slota pártja demokratikus úton jutott a parlamentbe és a pozsonyi kormányba, hogy Szlovákiának jelenleg jobbak a gazdasági mutatói, vagy hogy a szlovák miniszterelnök – többek közt a magyar és az európai politika nyomására – a háttérben és csendben olykor korrigálja a szélsőséges nacionalizmus ihlette eredeti döntéseket.

Miközben ugyanis felháborodottan utasította vissza – ultimátumnak nevezve – a magyar külügyminiszternek a szlovák iskolatámogatási gyakorlatot bíráló megjegyzéseit, a révkomáromi találkozóig a pozsonyi kormányzat mégiscsak talált forrásokat kilenc magyar iskola támogatására, még ha a pályázat lezárulása után is. A kölcsönös tankönyvcserére vonatkozó magyar miniszterelnöki javaslat nyomán pedig rendeződött a helységnevek magyar nyelvű feltüntetésének kérdése is a szlovákiai magyaroknak szánt tankönyvekben.

Instrumentális és kommunikációs hátrány

Itt kell megjegyeznem, hogy a magyar politikusok és a hazai sajtó egy jelentős részében a szlovák–magyar feszültség körül jóval erőteljesebb az indulat, mint a megoldáshoz szükséges körültekintés, több az előítélet, mint tényleges lehetőségeink ismerete. Miközben ugyanis kétségtelen aszimmetria áll fenn a két ország szélsőségeseinek politikai pozíciójában, fordítva legalább ekkora hátrányunk mutatkozik a feszültségeket okozó konfliktusok kezelési lehetőségeiben. Íme, néhány példa!

Egy semleges megfigyelőnek például felettébb nehéz bizonyítani, hogy Dunaszerdahelyen tudatos és politikailag inspirált magyarverésre került sor, ha a szlovák rendőrség – miként egyébként teszi – esetenként a szlovák és a lengyel szurkolók ellen is hasonló brutalitással lép fel. A brutalitás persze ettől még elítélendő marad, de nehezen fogadtatható el magyarellenesnek, még akkor is, ha mi egyébként így érzékeljük.

De megemlíthetjük Malina Hedvig már két éve húzódó ügyét is, amellyel kapcsolatban többen azt követelik, hogy a magyar kormány forduljon nemzetközi intézményekhez. A bökkenő csupán az – és ezt illene tudniuk a magyar–szlovák kapcsolatokról megnyilatkozóknak –, hogy erre a nemzetközi jog előírásai szerint csak az érintettnek van lehetősége, a nemzeti szinten lefolytatott eljárás jogerős befejezése után, vagy a fair trial – a tisztességes eljárás – normájának megsértése esetén.

Miként azt is illene tudniuk, hogy egy közös nyilatkozatban csupán olyan kitételek szerepelhetnek, amelyekkel mindkét fél egyetért. Hogy ez a Fico–Gyurcsány-találkozón – mint azt többen megjegyezték – felettébb általánosra sikeredett? Meglehet. De a kérdés Révkomáromban nem úgy vetődött fel, hogy több vagy ennyi, hanem úgy, hogy ez vagy semmi!

Mindenekelőtt azonban azért vagyunk hátrányban Pozsonnyal szemben, mert a magyar politikai elit – miként az elmúlt több mint másfél évtizedben – valójában most sem képes belpolitikai hatalmi játszmáitól elkülönített stratégiai kérdésként kezelni a határon túli magyarok ügyét. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne értene egyet, vagy ne kötne akár taktikai kompromisszumokat is bizonyos kérdésekben. Sokkal inkább arról van szó, hogy ezeket rendre felülírják a belpolitikai hatalmi ambíciók.

Végül látnunk kell azt az aszimmetriát is, amely a kommunikáció szintjén sújtja a magyar felet. Sújtja mindenekelőtt Szlovákiában, ahol a révkomáromi sajtótájékoztató volt az első eset, amikor a szélesebb közvélemény élő adásban ismerhette meg a magyar fél álláspontját. És ha figyelembe vesszük, hogy a találkozó után a pozsonyi kormány szükségét érezte, hogy a három legfőbb szlovák állami vezető (a kormányfő, Gašparovič államfő és Paška házelnök) együttesen erősítse meg a hivatalos szlovák álláspontot a szlovák televízióban, akkor a magyar miniszterelnök fellépését aligha tekinthetjük hatástalannak.

Így Révkomáromnak ezen a téren is volt a hozadéka. De Európában is hátrányban vagyunk a probléma kommunikációjában, nem kis részben éppen saját magunk miatt. Most ne azokra a véleményekre gondoljunk elsősorban, amelyek minden rossz alfáját és ómegáját a magyar miniszterelnökben látják. Ezek többnyire házi használatra készülnek, és közülük a szlovák–magyar viszonnyal kapcsolatban csak kevés éri el az európai média ingerküszöbét. Sokkal súlyosabb probléma, hogy ezt a küszöböt Ján Slota uszító kijelentései sem igazán érik el. Nem érik el, mert Európa nem érti Slota nyelvét, nem érti a magyar–szlovák vitát (fogalma sincs arról, ki az a Szvatopluk, vagy ki az a Szent István), csupán azt látja, hogy ez a vita egyre rosszabb hatással van a kétoldalú politikai kapcsolatokra.

A nyugati televíziók számára nem téma, mert vizuálisan egyszerűen unalmas egy olyan kelet-közép-európai politikus, akit szinkronizálni kell. Még akkor sem téma, ha a szövege egyébként magyarellenes és uszító. A Sándor-palota előtt és a Hősök terén a fasisztákra emlékeztető fekete egyenruhában parádézó Magyar Gárda vagy a Királyhelmecen alakzatban masírozó Nemzeti Őrsereg ugyanakkor igazi vizuális csemege az esti vacsorához. Most nem is beszélve arról, hogy a gárdák és őrseregek fasizmust idéző jelmezeinek és díszleteinek üzenetei Ján Slota szlovák nyelven megfogalmazott uszító nacionalizmusánál sokkal jobban dekódolhatók a nyugati közvélemény számára.

Nem véletlen tehát az sem, hogy Révkomáromban Robert Fico a királyhelmeci incidenssel kapcsolatban nem a nacionalizmus, hanem a fasizmus magyar exportjáról beszélt. Valószínűleg nem sejtve azt, hogy a szlovák nemzeti ünnep napján az észak-csehországi romaellenes pogromkísérletben épp Szlovákia részéről valósul meg ilyesfajta export, a királyhelmecinél jóval látványosabb módon (ötszáz cseh és szlovák szélsőséges, felgyújtott autók, tizennégy sérült, kétórás összecsapás).

(A cikk a Nemzet és Biztonság című folyóirat 2008. decemberi számában megjelent tanulmány kivonata.)