Ügyeskedés plusz hülyeség mínusz tengerpart

Napfényben és tengerpartban gazdag dél-európai ország, az EU tagja jó pár éve. Az a hír járja róluk: úgy sikerült bevezetni az eurót mint fizetőeszközt, hogy egyszerűen beírták a Brüsszel által elvárt mutatókat a megfelelő rubrikába, minden alap nélkül. A turistaparadicsom úgy néz ki, mint Balatonlelle: a texasi ranchtól a bodédiszkóig és a helyi jellegű fehér falú házakig minden megtalálható itt, a legnagyobb összevisszaságban. A helyi önkormányzatnak itt sincsen rendezési terve, mindenki azt és úgy és oda épít, amit és ahová akar. Mondják, a középosztály Nyugat-Európába küldi tanulni a gyerekeit, mert az állami oktatás teljesen lezüllött az utóbbi két évtizedben. Aki boldogulni akar, egyéni utakat választ: tavernát üzemeltetni egész nyáron jól jövedelmez, utána fél évig nem nagyon kell dolgozni. Ebben különbözik Magyarországtól, abban viszont nem, hogy adót ott sem szeretnek fizetni: a magánrendelőben az orvos szemrebbenés és számla nélkül kér el többszáz eurót, majd felháborodik, amikor turistabiztosításunkra hivatkozunk, és arra kérjük, hogy legalább egy kisebb összegről ugyan adjon már egy nyugtát, nekünk az is elég, a teljes zsebbe vándorolt összeget úgysem térítik meg odahaza, s Isten bizony nem fogjuk felnyomni a helyi Apeh-nél.

Úgy tűnik, itt is az ügyeskedés az egyik társadalmat szervező- és összetartó erő. Barátunk meséli, figyelve a napfényes tapasztalatokat, hogy a szülei balatoni házát minden nyáron kiadják több hétre. A helyik önkormányzat turistaadót beszedő alkalmazottja az összes időnek csak a töredékét könyveli, mindezt fix tarifáért. Szabott árral dolgozik, s mindenki jól jár: azért az önkormányzatnak is csurran-cseppen valami, a tulajdonosé a fekete haszon, de az alkalmozott is szert tesz egy kis adómentes mellékesre. Kurtaxa - így nevezik a helyi szlengben az adóbehajtó külön díját. A bonbonmeggy itt már nem elég, de ha valamit el akarsz intézni az önkormányzatnál, azért nem árt, ha abból is van nálad néhány dobozzal. Mindenki jól jár?

Csak az nem, aki rendesen fizet. Barátunk barátja szeme alá ciszta nőtt, hogy honnan és miképp, nem tudják. Csak az a biztos, hogy meg kellene operálni. A műtétre azonban várni kell: a doktornő kedvesen elmagyarázza a páciensnek, hogy a beavatkozáshoz szükséges összes kellék beszerzéséhez az OEP-nek előbb át kell utalnia az operáció árát, s csak utána tudják elvégezni a műveletet. Várni azonban a bizonytalanban nem jó, így hát a rendesen biztosított beteg megkérdezi, mi volna, ha ő kifizetné azt a 120 ezer forintot készpénzben a kórháznak most rögtön, s később majd elszámolnak, csak a műtéten essünk túl, ha lehet. Szinte rögtön érkezik az adminisztratív és hivatalos válasz: nem lehet, mert a beteg biztosított. Ha nem volna az, netán külföldi volna, s készpénzben fizetne, akkor a műtétet rögtön el lehetne végezni. Logikus, ugye? Mivel azonban az operáció nem igazán várhat, a doktornő addig ügyeskedik, míg végül valakit hátrébb tesz a várólistán.

A végeredmény egyelőre nem ismert, és nem is biztos. Csak a hülyeség meg az ügyeskedés. És a bizalmatlanság, amely bénítja ugyan a társadalmi együttműködést, de paradox módon mégis csak létező társadalmi kötőszövet. A modell máshol már működik, kár, hogy itthon nincsen hozzá tengerpartunk.