Szlovákia NEM MENŐ

Igen, ölni fogok. Szlovákot. Ha nem sikerül, hát engem ölnek meg. Ez a legkevesebb, amit a kelet-európai ember a hazájáért megtehet ilyen helyzetben. Télre vagy mienk az összes sífelvonó Rózsahegytől az ukrán határig, vagy ők ültetik tele krumplival a Vérmezőt. Túl vagyunk azon a ponton, ahol még értelme lenne kutatni az okokat és a felelősöket, ahol kölcsönös engedményekkel még elkerülhető az utolsó vérig folyó harc. Mert hogy az utolsó vérig fog folyni, ahhoz kétség sem fér. Mi vagy ők. Ők vagy mi. Amikor a Nemzeti Őrsereg 28 tagját vegzálják a szlovák hatóságok, csak mert Királyhelmecen koszorút akartak elhelyezni az első bécsi döntés emlékére, nyilvánvaló, hogy ez a két nép nem élhet tovább egy kontinensen.

2008 november 13-án világos, hogy a háború Szlovákiával elkerülhetetlen. Szombaton Komáromban Gyurcsány Ferenc átadja a magyar hadüzenetet Robert Fico szlovák miniszterelnöknek, ám ez csak a megpecsételése lesz annak, amit Budapesten, és nyilván Pozsonyban is mindenki hetek óta érez. Itt már elfogytak az észérvek, és semmi értelme nincs tovább szaporítani a szót. Fegyvert kell ragadnunk, és ha van egy kis eszük, fegyvert kell ragadniuk nekik is.

A közelgő háború hatására először hallottam harmincas és huszonéves magyar férfiakat azon keseregni, hogy ellógták a katonaságot. A sorkötelezettség eltörlése előtt hazánkban már tényleg csak az vonult be, aki nagyon akart, és ezt most mi, akik akkor azt hittük, hogy van jobb dolgunk a honvédelemnél, nagyon bánjuk. A hadgyakorlatok hiánya azonban senkinek nem csökkenti a harci kedvét. Ismerek két fiatalembert, akik még arra is fogadást kötöttek, hogy ki fogja kitűzni a magyar nemzeti lobogót annak az ocsmány pozsonyi hídnak a legmagasabb pontjára. Nincs ezzel semmi gond. Minden bizonnyal az ellenfélnél is vannak olyanok, akik már a szájukban érzik a magyar Szent Koronában diadalittasan főzött sztrapacska ízét. Ez Kelet-Európa, a dolgoknak itt így kell történniük.

Bármerre járok az országban, a háborús készülődés, az izgalom, a mi fiainkba vetett hit mindenfelé ott van a levegőben. „Ebből kétszer megjárja Eperjest oda és vissza” – kacsint rám a benzinkutas, amikor tele kérem a tankot. „Bártfára és Lőcsére is beugrok, ha hozzácsap még egy marmonkannányival” – nevetek, és ő természetesen meg is ajándékoz még tíz literrel. Amikor a kocsmában a nyolcadik kör pálinkát rendelem ki, a pultos kislány kacéran ráteszi a kézfejét a pohárra, mélyen a szemembe néz, és csendesen csak annyit mond – „másnaposan könnyű eltévedni Liptószentmiklós felé.” Elpirulok, ő homlokon csókol, én pedig belevésem a nevét puskám rózsafa tusába. A lehető legapróbb betűkkel, hogy minél több strigula férjen majd mellé.

Na de kik is ezek a szlovákok, akik közül hamarosan oly sokan esnek áldozatául hűséges puskámnak, amit Báthory Erzsébet emlékére már el is neveztem Erzsikének? Ami pedig ennél is fontosabb: menők-e egyáltalán ezek a szlovákok? Még mindig azt hiszik, hogy a francia bloghouse a kifinomultság netovábbja, vagy már nekik is feltűnt, hogy ez lesz a legújabb popzenei szubkultúra, amely végigsöpör a mindig mindent a könnyebbik végén megfogó Kelet-Európán, irtózatos divatkatasztrófákat hagyva maga mögött? Mert ha még mindig azt hiszik, akkor simán kereshetnénk magunknak valami menőbb ellenséget a szomszédból, menjünk neki a szerbeknek inkább, vagy végső esetben a románoknak.

Az, hogy a szlovákok nem menők, akkor vált kirstálytisztává, amikor azzal kezdtek vagánykodni, hogy hány makrogazdasági mutatójuk áll jobban Magyarországénál. Fogyatékos kisgyerekek szellemi vetélkedőjét megnyerni, majd büszkén világgá is kürtölni a diadalt, nagyjából csak az lehet még ennél is cikibb. Vastag a szakirodalom, amely a fiatal szlovák állam kisebbségi komplexusát taglalja, amelynek egyik elsődleges megnyilvánulása a magyarellenesség, azzal viszont sokkal kevesebben foglalkoznak, hogy Magyarországot választani ellenségnek eleve mennyire kevéssé menő.

Egy dolog, hogy a napokon belül induló háborút mi fogjuk megnyerni, hiszen a Gyurcsány-Szekeres páros nagyjából olyan harcászati erőt képvisel, mint egy Nagy Sándor-von Clausewitz álomcsapat. Na de hogy így egymásra találtunk Kelet-Európa másik olyan országával, amelynek nincs egy nyomorult tengerpartja sem, részeg angolokon kívül maroknyi külföldit is alig izgat, érdekes kulturális produktumokat nem állít elő, teljességgel hiányzik belőle a balkáni bicskaromantika, túl sok benne a TESCO, a lakótelep és a télen undorító kisváros, az aztán igazán és halálosan ciki.