A neodigó NEM MENŐ

Sajnos keveseknek tűnik fel, de húsz év után, hála a jó istennek, végre vannak rendes társadalmi osztályaink. Ez két okból is borzasztó menő. Egyrészt mert minél szabadabb egy társadalom, annál büszkébb az osztályaira. Például teljességgel lehetetlen elolvasni egy angol újságot, meghallgatni egy angol lemezt vagy végigülni kilencven percet egy angol stadionban anélkül, hogy az ember ne találkozzon Marx legnedvesebb álmait is felülmúló osztályöntudattal. Hogy ki a rohadt közép-, a degenerált felső- vagy a tiszta szívű, ám korlátolt alsó-.

Másrészt pedig azért klassz, hogy végre nekünk is vannak osztályaink, mert különös módon éppen ennek kell elvezetnie a kommunista örökség egyik legundorítóbb vonásának megszűnéséhez. Szegény hülye kommerek oly sok egyéb mindenféle mellett azt nem tudták megérteni, hogy az jó, ha mindenki más. Jó ha van koldus és királyfi, munkás és nagyvállalkozó, paraszt és naplopó. Mint minden ostoba diktatúrának, nekik sem fért a fejükbe, hogy az a menő, ha az emberek különbözőségükben tudnak egymás mellett éldegélni békességben, nem pedig ha azt hazudják egymásnak, hogy valójában egyformák.

Pedig hát nagyon nem vagyunk egyformák. A faluban vasárnap reggel fekete ruhában-kendőben a templomba ballagó és az ugyanekkor a Hajógyári sziget ciki diszkóiból jól beállva hazafelé tartó tinédzser nem egyforma. Teljesen nevetséges, hogy ezt egyáltalán le kell írni, de nagyon úgy tűnik, hogy ennek az országnak jelentős része nincs tudatában a mára kialakult óriási különbségeknek. A néni és a tinédzser egyaránt két lábon járnak, valamint magyar személyi igazolványuk van, viszont ha egyszer kettesben maradnának valami lakatlan szigeten, fogalmuk sem lenne, miről beszélgessenek, pedig speciel magyarul is mindketten tudnak. A különbségek révén kialakuló csoportokat felőlem bárki bárminek hívhatja, de én mégis maradnék az osztálynál, még ha itt már nincs is nagyon szó a teremelőeszközök tulajdonlásáról.

A rendszerváltás után kialakult – bár nem is a kialakult a jó szó, hiszen léteztek ezek azért korábban is, szóval legyen inkább rögzült -, izé, rögzült magyar társadalmi osztályok mindegyike villámgyorsan ki tudta alakítani a saját párzási, öltözködési, szórakozási, belsőépítészeti, gasztronómiai és még ki tudja milyen kultúráját, és ha az így született csoportok nem is mindig menők, megfigyelésük azért igen szórakoztató.

A fene tudja, hogy Marx erre gondolt-e osztályöntudat alatt, de a hétfő reggel a metrón Metro újságból tájékozódó hivatalnok, a kedd este mindent összehugyozó hajléktalan, a szerdán kocsmában meccset néző, félszegen ordibáló, vidékről felköltözött egyetemista, a csütörtököt az új takarítónő betanításával töltő ötvenes, pasaréti nő, a pénteken borzasztó ruhákban és sminkben, viszont felhőtlenül boldogan a villamoson dajdajozó tizenéves proli lánykák, mind-mind úgy viselkednek, ahogy osztályukban illik. Két csoporttal nem tudok csak megbarátkozni, mert bennük a kelleténél is több a nem menő. Az egyik az öntudatos középosztálybeli polgár, aki elvárja, hogy a pénzéért, amiért becsületesen megdolgozott, ki legyen nyalva a segge, és ha véletlenül nincs, akkor olyan palávert csap, hogy az emberiség jelen lévő normális része fel sem mer nézni a cipője orráról. A másik pedig az az osztály, amelynek elnevezésével bajban vagyok, viszont arról lehet megismerni, hogy olyan próbál lenni, ahogy ő Európa krémjét elképzeli.

Az utóbbi néhány évben Magyarországon kialakult az a jómódú réteg, amely kényszerét érzi annak, hogy valamiféle globális elit részeként definiálja magát, és annak vélt normái szerint is viselkedjen, ugyanazokat a ruhákat hordja, és ugyanoda járjon nyaralni. A gondolat odáig stimmel is, hogy ilyen határokat nem ismerő kiváltságos osztály valóban létezik, könnyen behatárolható jellemvonásokkal és szakkönyvek tucatjai által boncolgatott mindennapokkal. Az viszont ciki, amikor kelet-európai emberek igyekeznek úgy csinálni, mint akik egyrészt nem itt élnek, másrészt pedig egy cseppel sem rosszabbak, mint bárki Párizsban.

A magyar felső tíz- vagy akárhány-ezer legfeljebb a kilencvenes évek elején tudott menő lenni, amikor még egyikőjük ízléstelenségének és kulturálatlanságának sem szabott határt az európai mércéhez való kényszeres igazodás. Oroszország gazdagjai éppen ezért tudtak a mai napig megőrizni menőségüket. Persze azért is, mert nekik speciel tényleg nagyon sok pénzük van, de az igazi mégiscsak az, hogy nem szégyellnek például pornografikus fényképalbumot kiadni ex-modell feleségük főszereplésével, a világ vezető fotósainak közreműködésével. Ez a menő, nem egy korrekt Volvo, meg azt képzelni, hogy a Symbol egy étterem.

A társadalmi mobilitás, a kitörés a korlátok közül mindig menő. Itt azonban nem erről van szó, hanem utánozó majmokról. És a legfurább, hogy ennek az osztálynak minden generációja ezt csinálja. A tizenévesek a hülye hajukkal és a borzalmas zenei ízlésükkel, a harmincas fiatal szülők, akik nem csak maguk viselnek lejárt ruhákat, hanem szerencsétlen kétéves gyereküket is Burberry-mintába csomagolják (ami már brit focihuligánok körében is ciki), az ötvenesek, akik a kapuzárási pánikuk mellékhatásaként beteges igyekezettel próbálnak maguknak valami stílusosnak vélt hobbit találni.

Három dolog pedig különösen ciki. Egyrészt a kóros vonzódás a jómód latinnak vélt változatához, ahogy minden harminchét éves, budapesti banki középvezető hétvégenként igyekszik milánóinak látszani. Ez az egész osztály annyira nem menő, hogy leginkább neodigónak kellene nevezni. A másik, hogy Magyarországon ízlés és pénz talán még annál is ritkábban jár együtt, mint máshol a világon. És ez az évekkel ezelőtt lejárt farmermárkát választó rózsadombi kamaszoktól egészen a csúcsig, Demján Sándor öltönyéig és Szervuszelnökúr Csányi Sándor zászlóshajójáig, a Prima Primissima díjig egyenletesen így van.

Harmadrészt meg ott van a tény, amit ez a nincs-ám-miért-szégyenkeznünk osztály direkt nem hajlandó tudomásul venni, hogy Magyarország most már annyira készen van, hogy innét lehetetlen nagyviláginak tűnni. Nem sikerülhet az sehogy. Ezért is váltogat ez az osztály vérmérséklettől függően évente sportot meg nyaralóhelyet, hátha egyszer sikerül ráhibázni a jackpotra. Pedig attól hogy már nem wakeboard meg Thaiföld, még nem lesz menő senki. Az ügyetlen turistáskodás más kultúrájában, aztán a sikertelenségből származó frusztráció okán felszakadó dühkitörések, hogy „úristen, azok a franciák/amerikaiak/japánok mekkora tahók tudnak lenni”, csak fokozzák a cikiséget.

A jól definiált társadalmi osztályok menők. Aki kemény és szívós munkával feljebb akar és tud is lépni ezen a ranglétrán – mert ne csapjuk be magunkat, ez bizony ranglétra – az menő és minden tiszteletet megérdemel. Egy rakás neodigó középdrága autóval, önteltséggel és ügyetlenül fennhordott orral viszont minden egyes honfitársa számára rendkívül ciki.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!