A c-betűs szó MENŐ

Na, érzi még úgy valaki, hogy bármit is szeretne hallani a veszprémi gyilkosságról? Hogy van még mit csámcsogni rajta? Hogy szaporítani kellene az ennek kapcsán született megfontolt, segítő szándékú és főleg intelligens beszédek, írások és tájképek számát? Senkise nincsen, köszönöm szépen. Épeszű ember csak remélheti, hogy miután elkapták Sz. Iván iWiW-felhasználót, a magyar rendőrség, sőt, méginkább az állam egy kicsit tanulmányozza a bőséges amerikai bandaügyi szakirodalmat, hátha rájönnek, hogy mi is folyik itt, és hogyan kellene a további folyását megakadályozni. Ha ez nem történik meg, ezek az enyingi típusú laza klánok csak erősödni fognak, és ahogy egyre több lesz a fegyver és kábítószer az országban - mert több lesz, ezügyben semmi kétség - úgy lesznek egyre gyakoribbak a bandák közti háborúk és a kereszttűzben elhulló civilek.

Legyen most inkább szó magáról egy szóról, segítek, c-vel kezdődik. Ennek az egyébként tragikus ügynek két tragikomikus mozzanata volt, egyrészt amikor megbízható beszámolók szerint Arkan tigrisei átlépték Szerbia felől a magyar határt, másrészt pedig a c-betűs szó körüli szánalmas, egyhelyben toporgó és gyáva maszatolás. Leírhatja-e a tiszta szívű demokrata azt a mondatot, hogy "szerkesztőségünk úgy tudja, az MTI értesülései szerint egyes román lapok veszpréminek mondott forrásokra hivatkozva azt állítják, Marian Cozma támadói közt akár c-c-c-roma származásúak is lehettek", avagy nem. És hogy miért érzik azok, akik eddig még a rasszizmusuk nyilvános vállalásához is gyávák voltak, hogy most teli szájjal lehet ordítani: ha lehetett volna cézni, ez az egész meg sem történhetett volna.

Az nyilván mindenki számára világos, hogy a tények elkenésénél nincs cikibb dolog. És az is, hogy vannak olyan esetek, amikor az ember mégiscsak hajlandó ciki lenni, mert ezzel egy csomó emberen segít. Ezek jellemzően olyan esetek, amikor nagyon sok ember élete és boldogulása forog kockán, nemzetbiztonsági érdek, államtitok, a nemzeti futballválogatott felállása a vébé döntőjében, ilyenek. Ez a mostani, és úgy általában a cigányok által elkövetett bűncelekmények ügye azonban nem ilyen.

Először is, mert a c ellenzői azt feltételezik, sőt, ez egész érvrendszerük sarokköve, hogy a cézés, egy adott bűneset elkövetőinek césítése ahhoz vezet, hogy a magyar társadalom uncé része szemetebb lesz a cékkel. Ezzel két alapvető probléma van, és ezek közül mindjárt az első az, hogy ezt bizonyítani még senkinek sem sikerült. Talán nem volt így az internet meg úgy általában a tömegmédia kora előtt sem, de hogy ma már nincs így, az egészen biztos. Ma már a hivatalos hallgatás (és ide értem természetesen nem csak a rendőrségi sajtóanyagokat, hanem a médiát is) semmihez sem vezet azon kívül, hogy az állampolgárokban fokozza azt a Magyarországon egyébként is népszerű életérzést, miszerint fentről mindig hazudnak a magyar embernek.

Ez azonban még a kevésbé súlyos gond, az igazi probléma inkább az ezzel az érvvel, hogy van benne egy, liberális és progresszív demokrata számára elfogadhatatlan csavar, nevezetesen hogy azt feltételezi, a nem cé magyarok olyan súlyosan sötét seggfejek, hogy amennyiben megmondjuk nekik, kik követnek el konkrét bűncselekményeket, akkor általánosítani fognak minden cé polgártársukra. Kétségtelen, hogy hazánkban előfordulnak súlyosan sötét seggfejek, ez azonban nem jogosít fel senkit arra, hogy a magyar nép egészét súlyosan sötét seggfejnek tekintse, ippeg ugyanúgy, ahogy szigorúan tilos Sz. Iván viselt dolgaiból arra következtetni, hogy a magyarországi cigányság teljes egészében rajong a védelmi pénz szedésével tarkított kurvafuttatásért. De, mondják erre ők, "az elkövető bőrszínét csak akkor szabad nyilvánosságra hozni, ha az releváns a bűncselekmény szempontjából". "Nekem ne játszad itt a paternalista infomációdiktátort, apukám, mondjad csak el nekem szépen, aztán akkor ültess le harminc évre, ha ezen információ birtokában majd nem engedem be a házamba a cé kéményseprőt", mondom erre én.

Másodszor is az már nem is csak paternalizmus, hanem egyenesen kolonialista taplóság, hogy itt egyesek elvennék a cigányoknak még a nevét is. Ha én mezei magyar liberális jogvédő lennék, akkor most olyan nagyon nem ugrálnék, inkább az önvizsgálat eszközeivel és magamba fordulva igyekeznék feltárni, hogy mennyire hagytam cserben a kéretlenül is a szárnyaim alá vett egyetlen komolyabb embercsoportot, amelynek helyzetén egy fikarcnyit sem tudtam javítani húsz év alatt, de most nem ez a lényeg, hanem hogy ha én mezei magyar liberális jogvédő lennék, akkor legalább az amerikai fekete polgárjogi mozgalmak történetét átolvasnám. Hogyne, persze, más feketének lenni 1959-ben Amerikában mint cigánynak lenni ma Magyarországon, de azért a lényeget James Brown már kimondta.

Aki esetleg nem értené az amerikait, annak lefordítanám, miről szól a dal. Arról, hogy mi, izé, ők, a feketék, akkor is feketék lesznek ha a fene fenét eszik, úgyhogy akár büszkék is lehetnének a dologra. Hogy feketék, amikor zenélnek, feketék, amikor gyereket nevelnek, feketék, amikor esznek, feketék, amikor isznak, feketék, amikor szexuálisan szuggesztív módon köröznek a csípőjükkel, feketék, amikor elverik az asszonyt, feketék, amikor fejbe lövik egymást, feketék, amikor börtönbe kerülnek, feketék, amikor kiszabadulnak, és feketék, amikor meghalnak. A cé ellenzői éppen a cék azon kollektív jogát vitatnák el, amely szerint a cék nem csak akkor cék, amikor zenélnek, esznek és isznak, hanem akkor is, amikor színesfémet lopnak és megkéselnek egy kettő méter tizenegy centi magas beállóst. Röviden tehát azt, hogy a cé is csak olyan, mint a nem cé. Ahelyett, hogy James Brown után hagynák őket is büszkén kimondani: cének lenni menő.