Európai terroristának lenni NEM MENŐ

Ki mit tenne az Igaz Ügyért? Van, aki semmit, van, aki a saját vérét is adná érte, és vannak a többiek, az arany középutasok, akik másét. A csalánt más faszával verők elviselhetetlen és ciki figurák voltak mindig is. Az utolsókat rúgó európai terrorizmus képviselői pedig különösen szánalmas alakok.

Egyik ember szabadságharcosa a másik terroristája, valamint a ma gyilkosai a holnap hősei, valamint blablabla - viszont azt azért mindenki, akit egy kicsit is érdekelnek a világ nyomorultabb zegei és zugai, ismerje be, hogy egyes vérszomjas őrülteket szimpatikusabbnak tart más vérszomjas őrülteknél. Van, akinek Che Guevara jött be, másnak a tamil tigrisek, megint másnak a nepáli maoisták. Ezeknek a terroristáknak közös jellemzője, hogy a fehér ember vadászmezőitől igen messze robbantgatnak és lövöldöznek. Amelyek itt ülnek a nyakunkon, azokat nem szereti talán még a saját anyjuk sem.

Nyugat-Európa népei között ma már nagyítóval kell keresni a terrorista elmebetegeket. Néhány csak papíron létező, a vértől kifejezetten irtózó szervezetet leszámítva csak két legény maradt a gáton: a baszkok és az írek. Előbbieknél az ETA, utóbbiaknál több kisebb csoport, elsősorban a katolikus, az Egyesült Királyságtól elszakadni vágyó IRA-ról leszakadt kisebb frakciók nem voltak még hajlandóak letenni a fegyvert. Az ETA ugyan fokozatosan és elég nyilvánvalóan gyengül, ám két hosszabb, egyoldalúan kihirdetett tűzszünet közt azért megtalálják a lehetőséget egy-egy robbantásra vagy agyonlövésre. Az északírek ezzel szemben több, mint tíz év után éppen most, 2009 márciusában érezték úgy, hogy ideje véget vetni a feszült, ám a megelőző évtizedekhez képest kifejezetten békés és polgári egymás mellett élésnek.

Március 7-én két brit katonát, március 9-én egy rendőrt gyilkoltak meg Észak-Írországban. Az első esetet a Real IRA, a másodikat a Continuity IRA nevű, még északír mércével mérve is rendkívül szélsőséges, magának normális nevet kitalálni viszont képtelen csoport vállalta magára. A támadások nem csak a lojalista, tehát protestáns északíreket háborították fel, hanem a katolikusok túlnyomó többségét is. Gerry Adams és Martin McGuinness, a katolikus oldal két legfontosabb vezetője, akik korábban az IRA színeiben maguk sem vetették meg az erőszakot, most szimplán hazaáruló gyilkosoknak nevezték a tetteseket. A példátlan összefogásnak és békepártiságnak mindenki nagyon örült, pedig kevés józan ésszel belátható, hogy nincs nagyon minek örülni.

Észak-Írország és főleg Baszkföld utóbbi évtizedei éppen azt bizonyítják, hogy teljesen irreleváns, hogy egy társadalom 80, 90 vagy 99,5 százaléka utasítja el az erőszakot. A félelemhez és rettegéshez az a maradék fél százalék is bőven elég. Az ETA például ma már legfeljebb néhány tucatnyi terroristának nevezhető őrültből áll, őket támogatja még néhány száz, ordibálásnál, fenyegetőzésnél és kődobálásnál többre nem képes fiatal, valamint a baszk társadalom elhanyagolhatóan kicsi, csak a tévé előtt szurkoló része. Hiába vannak nevetségesen kevesen, Baszkföld továbbra sem vidám hely, ahol olyan hétköznapi tevékenységek, mint elindulni egy választáson, újságírónak lenni vagy szimplán csupán nyitni egy boltot továbbra is a bátraknak jut csak eszébe.

Egykor mind az ETA-nak, mind az IRA-nak volt oka létezni. Franco Spanyolországában baszknak és a két világháború közti Egyesült Királyságban írnek lenni nem volt valami vidám dolog. Ezekben az időkben lehetett még szabadságharcos a terrorista. A spanyol rendszerváltás óta, főleg pedig az 1998-as, belfasti nagypénteki békekötés óta azonban szimpla gyilkosokról beszélhetünk csak. Mint ahogy szimpla gyilkosok voltak a német Vörös Hadsereg Frakció, az olasz Vörös Brigádok, és a többi, a hidegháború éveiben működő nyugat-európai, a boldog jólétet sztálinista terrorra lecserélni vágyó csoportocskák tagjai is.

Terrorizmus és terrorizmus közt alapvető különbségek vannak, és az európai változat mindig a legcikibb. Még az a fehér ember, aki olyan hülye hogy beálljon terroristának, az is képtelen túllépni a saját jómódú reflexein, a saját boldogulást mindig a közös ügy elé helyezve. Az öngyilkos robbantások elkövetői legalább rendesen odateszik magukat, a szó lehető legszorosabb ételmében, még ha döntésük inkább vallásos őrület, mint szabad választás eredménye is. Ezzel szemben az északír és a baszkföldi konfliktus története hipermarketekben elhelyezett távirányítású bombák, valamint buszokból kiparancsolt és agyonlőtt békés munkások története.

Azzal nem lehet vitatkozni, hogy az európai unalom nem a létező világok legmenőbbike, és azzal sem, hogy ez ellen tenni valamit kifejezetten menő ötlet. Na de faji vagy vallási alapon felrobbantani meg felnégyelni a másikat, a másik lányát és a másik kutyáját? 2009-ben? Jaj, de ciki.