Szabó Simon = MENŐ

Látta valaki ezt a Papírrepülők című filmet, amit a múlt héten mutattak be? Én nem, és valószínűleg nem is fogom, mert egyrészt amikor moziba mennék, mindig valami izgalmas sportesemény van a tévében, másrészt pedig mert egy olyan szubkultúra hulláját ássa elő megint (trailer drumandbassre? 2009-ben?), amivel engem a világból ki lehet kergetni. Van viszont egy csomó ismerősöm, aki látta, néhánynak még a véleményére is adok. Közülük volt, akinek tetszett, és volt akinek nem. Ízlésről vitatkozni viszont egyrészt nem menő, másrészt Szabó Simon nagyon sok ideje az első magyar rendező, aki azt is megengedheti magának, hogy ha kedve van, akár elviselhetetlenül trágya filmet forgasson. Erről lesz most szó.

A Papírrepülők úgy született meg, hogy Szabó Simon, aki egy évvel korábban elnyerte a legjobb rövidfilmnek járó díjat azon a nyomi Filmszemlén, egy büdös fillért nem kapott a következő ötletére a filmpénzeket osztogató aljas szemét állami szervektől. Ez most az MMKA? Még mindig a Grünwalsky adja ki a csókosainak a milliókat, hogy aztán a Hiller még a saját személyes keretéből külön megtámogassa a leglielingebbeket, vagy most már új lopási rendszer van? Van valami újabb kuratórium, vagy mi? Szóval Szabó nem kapott pénzt, ám a csalódás és a becsapás nem hisztis fürdőskurvává tette, ahogy az Magyarországon szokás, hanem dühös alkotóvá, ahogy Európában. Végül innen-onnan sikerült 12 millió forintot összekaparni, ami elég volt egy összesen 27 millió forintos költségvetésű, rendes, igazi egészestés nagjátékfilm leforgatásához (a maradék 15 a mindenféle szívességekből állt össze).

Ezen a világon semmi sem menőbb, mint csinálni valamit. A film nehéz eset, mert szemben a versírással, a szaxofonozással és a festészettel, viszonylag költséges hobbi. Megfizethetetlennek nem megfizethetetlen, ha Szabó Simon meg tudta oldani, akkor kellő elszántsággal és ügyességgel bárki másnak sikerülhet. Egy forgatásnak nincs olyan tétele, amit valahogy ne lehetne okosba' megoldani, még a nyersanyagért és a kamerákért sem kell feltétlenül olyan nagyon sokat fizetni. Az előbbiből sokszor jó az elvileg már romlott is (az egyre jobb digitális technikáról nem is beszélve), az utóbbit meg tényleg csak az nem tudja elkuncsorogni valami ismerős ismerősétől, akinek nem is kellene ennek a pályán lenni.

Filmet valóban lehet nagyon sok pénzből csinálni, ám nem kötelező mindenkinek egyből a Waterworlddel nyitnia. Vannak olyan magyar elsőfilmesek, akik bemutatkozó darabjukat százmillió forint feletti összegből forgatták, ami ugye testvérek közt is félmillió dollár. Lenyűgöző hogy Magyarország ilyesmit megengedhet magának - erről mindjárt részletesebben és kevesebb jóindulattal -, ám én mégis önmérsékletre inteném ezt a sok ifjú zsenit. Vagy tessék kisebbet álmodni, vagy mástól kérni. Santiago Segura, a világszerte, sőt, még nálunk is igen népszerű Torrente-filmek spanyol rendezője például úgy szedte össze a karrierje elindításához szükséges összeget, hogy a leghülyébb tévés vetélkedőkben nyert össze néhány milliót. Az ilyen ember komolyan vehető még - hiába a szó elátkozottsága - művészként is. Akinek annyi az ötlete, hogy kér a magyar államtól, az nem. Itt említeném meg, hogy Herendi Gábor, a Valami Amerika-sorozat rendezője, aki előbb fogorvos, majd reklámos volt, hogy aztán nagyjátékfilmekbe kezdhessen, lényegesen szerethetőbb, mint a csak kunyerálni képes kollegák. Ha leszokna arról, hogy nézettségi adatokat lobogtatva ő is az államot tarhálja, Herendi simán átléphetne a menő kategóriába.

Érdekes egyébként, hogy az utóbbi tíz év jobb magyar filmjei, bár hathatós állami segítséggel készültek, a helyes, úgynevezett szabósimoni hozzállással sokkal kevesebből is kihozhatóak lehettek volna. Nem lett volna büféskocsi, a színészek jelképes összegeket kaptak volna, és kevesebb lett volna a forgatási nap is, de a Moszkva tér (amelyben a legemlékezetesebbet speciel pont Szabó Simon alakította), a Rengeteg és a Hukkle (na jó, ebből egy-két jelenet tényleg necces), megoldható lett volna annyi pénzből, amennyit egy, a filmjéért mindenre hajlandó fiatalember állami segítség nélkül is össze tudott volna kaparni. Az Indexen múlt héten futó, remek szipus videók megvoltak? És az, hogy mennyi pénzt lehet ezért felnyalni, ha nem három ügyes srác csinálja egy kamerával, hanem egy komplett pályázatíró bizottság? És hogy azt hányan látták volna? Akkor jó.

Ha ez a gazdasági válság nem, akkor tényleg soha semmi nem fogja ráébreszteni a magyar embereket arra, hogy vannak dolgok, amiket a hazájuk egészen egyszerűen nem engedhet meg magának. Ilyen persze a 13. havi nyugdíj és számtalan vidéki Volánbusz-járat is, ám ideje lenne észrevenni, hogy az állami művészettámogatás is ide tartozik. A gazdag nyugatiaknak futja rá, nekünk, csóróknak viszont nem. Az milyen, hogy az MMKA 2008-ban több millió forinttal támogatta Tolvaly Ferenc, Magyarország egyik leggazdagabb emberének alkotását, amely saját idioto-ezoterikus stílusában ezúttal az indiai Benárest igyekszik majd bemutatni? Az oké, hogy Tolvalynak van ehhez képe, de nekünk tényleg ennyire jól megy? És hogy évente sok-sok százmillióval tömjük meg a zsebeit olyan "alkotóknak", akiknek először az "oktatását" finanszíroztuk, majd sok esetben alig néhány száz nézőt vonzó "filmjeiket", amelyekről még a magyar "kritika" is kerek-perec megmondta, hogy nézhetetlenek? Minek? Kinek? Miből?

Áldja meg a jóisten Szabó Simont és a hozzá hasonlókat, akik bele tudnak köpni az egészbe, és a körülményektől függetlenül megcsinálják, amit meg kell csinálni. Mert alkotni mindörökké menő.