Index = NEM MENŐ

Nem, az Index egyáltalán nem menő. Sokszor még szar is. Hála a jó istennek ezzel minden indexes kolléga tisztában van. Mindannyian tudjuk, hogy melyik cikkünk béna. Na jó, nem mindenki, hiszen az Index nem csak úgy kollektíve nem menő, hanem az alkalmazottak között is akadnak nem menők. De egymás cikkeiről tényleg mindig tudjuk, ha bénák. Tudjuk, hogy a társaság fele nem tud helyesen írni, hogy sokan alapvető műveltségi problémákkal küzdenek, hogy van egy rakás lusta disznó. Hogy van, aki olyan hülye, hogy a céges belépőkártyáját nem képes egy hétnél tovább megőrizni, hogy van, akinek még az ezredforduló előtt teljesen elhalt a rövidtávú memóriája, hogy van, aki soha nem tett hozzá semmit, és soha nem is fog hozzátenni semmit a közjóhoz. És azt is, hogy ki firkálja rendszeresen össze a liftet itt, az újpesti Árpád út magányában.

Szemben a mindig ciki örök nosztalgiázók tévhiteivel, akik szerint régen minden jobb volt, az Index soha nem volt menő. Még a legelején sem. Talán az internettós hőskorban lehetett még a technika ördögében látni a KÚL KERESZTAPÁT, de amikor tíz éve az Index Index lett, már látszott, hogy itt nem valami radikális menőségről lesz szó, hanem lassú, buktatókkal teli, viszont céltudatos útról a mainstream média közepébe. Még ha ezzel akkor maguk a főszereplők sem voltak feltétlenül tisztában. Amivel az ég világon semmi baj nincs, egyébként. Az, hogy a magyar társadalom bizonyos körei az Indexre a mai napig gyanús és felforgató elemként tekintenek, nem az Index szélsőséges furcsaságát bizonyítja, hanem az ő butaságukat és tájékozatlanságukat. Itt kell egyébként azt is megemlíteni, hogy az Index legnagyobb megütközést keltő akciói, mint például a legendás belopózás az MSZP-be (amelynek elkövetőjét szocialista politikusok egyébként a mai napig keresik), a lehető legklasszikusabb, hogy azt ne mondjam oldschool újságírói munkák voltak.

A tévképzet, hogy az Index egy menő valami, talán abból ered, hogy Magyarországon a mai napig sokan a médiamunkát a taxizásnál, az árufeltöltésnél vagy az óvónősködésnél menőbb elfoglaltságnak képzelik. Pedig az Indexben dolgozni se nem különösebben izgalmas, se nem szexi, hogy a menőség két alapvető kritériumát emeljem ki. Vannak legendák szerkesztőségi dugásokról, és láttam már kollégát munkaidőben bódult tudatállapotban, de hát ilyesmi egészen biztosan bármelyik vidéki gipszkarton-telephelyen is előfordul. A pénzügyesek számolnak, a programozók programoznak, az újságírók meg vagy telefonálnak, vagy a klaviatúrát nyomkodják. Ebben aztán tényleg semmi menő nincs. Az persze jó érzés a sportrovatos kollégának, ha elolvassák a cikkét, a blog.hu bütykölőjének meg az, amikor örökre letilthat valami notóriusan jó fej kommentelőt, de ezek megint csak olyan apró örömök, amelyek minden munkaképes felnőtt magyar számára elérhetők, szakmától függetlenül.

Az Index sikere éppen a menőség teljes hiányának köszönhető. Az axióma, mely azt mondja, hogy ami Magyarországon sikeres, az menő nem lehet, a média esetében fokozottan igaz. Az Index tíz éve pedig tényleg megkérdőjelezhetetlenül sikeres, a rendszerváltás óta nem nagyon volt médiavállalkozás, amely lentről felépítve tudott ilyen magasra jutni. A siker talán leginkább éppen annak köszönhető, hogy olvasóink-fogyasztóink-felhasználóink éppen a nem menőséget szeretik. Furcsa, mert minden bizonnyal kevés az olyan olvasó, aki jobban szereti a magyar fogkrémeket vagy a magyar tévékészülékeket a nemzetközi megfelelőiknél. A médiapiac az egyetlen, ahol a magyar termékeknek nem kell megküzdeniük a globális konkurrenciával, mivel a hazai fogyasztók egyrészt nem értenek elég jól semmilyen idegen nyelvet, másrészt perverz módon a magyar belpolitika, a magyar foci és a magyar filművészet iránt érdeklődnek igazán, és szinte kivétel nélkül tesznek arra, hogy mi a fene van az ország határain túl.

Az Index így megengedheti magának, hogy sokszor csapnivalóan szar legyen. Önök megerőltetnék magukat, ha pontosan tudnák, hogy vásárlóik úgysem mennek át másik boltba? Teréz anya talán még így is pedálozna, ám mi gyarló kutyák vagyunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy olyan nagyon szégyenkeznünk kellene a magyar médiapiac többi szereplője előtt, sőt, meggyőződésem, hogy sokat közülük joggal nézünk le. Mert hogy lenézünk sokat, az gondolom anélkül is evidens, hogy elkezdenék belső levelezőlistákon terjedő trágár gyalázkodásokat a nyilvánosság elé tárni. Sokan képtelenek elhinni, de az Index, mint újság azon kevés magyar szerkesztőségek közé tartozik, amelyek nem hogy nem állnak direkt politikai befolyás alatt, de még csak nem is akarnak semmilyen politikai és/vagy gazdasági érdeket kiszolgálni, leszámítva az egy szem drága tulajdonosunkat, hogy áldja meg a jó isten és adjon neki minél hosszabb életet. Mert ha sok nem is, de néhány elvünk azért még nekünk is van.

Ha én egy dolgot kívánhatnék az Index következő tíz évére, az mindenképpen az lenne, hogy olvasóink bebizonyítsák, nekik ez a produkció nem elég. Kezdjenek el tömegesen elfordulni tőlünk, találjanak maguknak nálunk jobbat és menőbbet. Akár Magyarországon, akár külföldön. Érezni akarjuk, hogy vagy megtanulunk helyesen írni, vagy sikerül miminálisra szorítani az orbitális hibákat, vagy rendet rakunk íróasztalunkon, vagy nekünk annyi. Nem akarjuk széttárt kézzel a felelősséget az olvasóinkra hárítani, az túlságosan magyaros lenne és a legkevésbé sem menő. Csak érezni akarjuk a szeretetet és gondoskodást. Vagy maradunk örökké nem menők az olvasóinkkal együtt.