Károly, Karola
-2 °C
4 °C
Index - In English In English Eng

Kalandra fal! = MENŐ

2009.06.01. 15:13

Este nyolc körül van, a tévében egy magyarul csak visongva, hibásan "beszélő" néger ember látható egy kisebb medence partján. Ezüstszínű, testhezálló ruhát visel, amelyben tökei világosan kivehetők. Egy fal közeledik hozzá szélsebesen, a közepén különös pózba merevedett embert formáló lyukkal. A néger embernek nem sikerül áttuszakodnia magát a lyukon, így a fal belelöki a medencébe. Nem egészen világos, hogy tényleg, vagy csak úgy tesz, de a néger ember elkezd fulladozni. Hirtelen előkerül egy csokornyakkendőt és úszónadrágot viselő, magas, izmos, szőke, jóképűnek mondott férfi, beveti magát a vízbe, és partra rángatja a fuldoklót. A néger ember taknya-nyála összefolyik a parton fekve, miközben szintén ezüstszínű overallt viselő játékostársai egymás hasát csapkodva fetrengenek a röhögéstől. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez így nagyon menő, azzal viszont kevesebben vannak tisztában, hogy mindez jó is, sőt, hosszú ideje az első örvendetes fejlemény a magyar televíziózás világában.

Feltételezem, hogy ma már tényleg nagyon kevesen vannak azok, akik szerint a kereskedelmi televíziózásnak bármiféle kulturális értéket kellene közvetítenie, társadalmi felelősséget kellene vállalnia, vagy úgy általában is bármilyen szempontból a Stúdió '84-re kellene hasonlítania. A magyar kereskedelmi televíziózással azonban még azoknak is joggal lehet baja, akik szerint igenis ennek az országnak igenis Győzike való a vacsora utáni emésztéshez.

A magyar kereskedelmi tévékkel - és ez a tendencia az utóbbi években egyre romlik - az alapvető baj a béna, felesleges és rosszindulatú hazudozás. A régiiskolás showbusiness elkötelezett rajongójaként hittel vallom, hogy az emberiség soha nem fog szórakoztatóbbat feltalálni a kétfejű báránynál és az egymás pofájába tortát dobálásnál. A Fókusz/Aktív és a Mónika/Joshi Bharat jellegű műsorokkal így komoly bajom van. Miért kell az előbbiekben álhíreket kitalálni? Nincs elég igazi? Az utóbbiakban miért muszáj fenntartani a nem-megrendezettség látszatát? Hát nem lenne jobb, ha úgy működne az egész, mint az amerikai pankráció, ahol hiába tudja mindenki, hogy kamu az egész, a sportcsarnokok mégis tele vannak, és a közönség őszintén szurkol kedvenceinek. Minek hát az álszentség? Miért nem elég, ha mindkét verekedő fél fetreng a röhögéstől, és habos tortákat nyomkod egymás képébe?

Őszinteségével, féktelen vidámságával a Kalandra fal! óriási fejlődés a fenti vackokhoz képest. És óriási fejlődés a két nagy magyar tévéadót az utóbbi években eluralkodó szombatestilázizmushoz képest is. Komolyzenei koncerteket és ötszettes teniszmeccseket leszámítva én mindent meg tudok nézni a tévében, de ezek a táncos műsorok még rajtam is kifogtak. Mint ahogy ki kellett, hogy fogjanak mindenkin, aki nem csillogásra vágyó paraszt, azzal a meggyőződéssel, hogy a flitteres ruhák meg a hülye mozdulatok ismerete belépőjegyet garantál egy szofisztikáltabb, úribb, jobb világba. A trashkultúra ne tegyen soha úgy, mint ami több magánál.

A trashtelevíziózás ugyanis nem hogy nem szégyen, hanem kifejezetten az igazán nagyok játszótere. Nem véletlen, hogy az utóbbi húsz év két legjobb, a műfaj szabályait szigorúan betartó műsora univerzális zseniket vonultatott fel. A brit Eurotrash egyik műsorvezetője például sokáig a francia divat örök rosszcsontja, Jean-Paul Gaultier volt. A Eurotrash a Fókusz és az Aktív világának őszinte és szórakoztató verziója volt, amelyben gyakorlatilag csak nagymellű, szőke nők, különös szarási szokások és nagyon bénán éneklő európai slágerénekesek kaptak helyet. Az öreg kontinens kultúrájának egyetlen értékes eleme sem maradt így ki.

A trashtévé másik alapvetése, egyben a Kalandra fal! öregapja, a Magyarországon inkább filmrendezőként és színészként ismert, viszont hazájában rádiós műsorvezetőként, komikusként, tévés showmanként, költőként és festőként is működő Kitano Takeshinek köszönhető. A küföldön Takeshi's Castle néven közismertté és kultuszművé vált műsor a kétfejű borjúk helyett inkább a tortadobálásra koncentrált. A nagyszabású kalandjáték keretein belül az indulóknak különböző próbákon kellett átesniük, hogy a végén állva maradtak megküzdhessenek magával Kitanóval. Az egyes feladatok pedig szinte kivétel nélkül azzal végződtek, hogy a vesztesek - de néha a nyertesek is - csúnyán beleestek valami saras pocsolyába, vagy esetleg Kitano segítői sárral kenték be a fejüket. A nézőnek pedig eszébe sem jutott, hogy egyáltalán van távirányítója.

Nem meglepő módon a Kalandra fal! mintájul szolgáló műsor is Japánból származik, az országból, ahol a legkevesebbet jelent a magas- és a popkultúra közötti határ. Nem sokat mertem volna arra tenni, hogy ebből Magyarországon siker lesz, ám az első nézettségi adatok azt mutatják, hogy szégyenletesen alulbecsültem honfitársaim intelligenciáját és menőségét. Már elég érettek vagyunk a hülye ruhában visítozó - nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy ez az ezüstoverall a férfitestből mennyivel szórakoztatóbb részleteket mutat meg, mint a nőiből -, hülye pózokban medencébe zuhanó felnőtt emberek látványához.

A Kalandra fal! persze még nem tökéletes. Kicsit vontatott az egész, és a díszlet is túl puritán az idióta ökörködés ilyen fontos ünnepéhez. Sebestyén Balázs műsorvezető pedig ugyan már kilépett a néhány éve még forszírozott, teljesen elviselhetetlen, viháncoló seggfej szerepköréből, ám elviselhetetlennek és viháncolónak azért megmaradt. És azt is nagyon szeretném, ha végre egy olyan műsor is be tudna futni ebben az országban, amelyben - szemben ezzel és a főzős műsorokkal - nem közepesen híres köcsögök versengenek, hanem a nép.

Az örvendetes, tiszteletre méltó fejlődés azonban tagadhatatlan. Őszintén remélem, hogy a Kalandra fal! sikeréből tanulva mindkét csatorna erre mozdul el, és sorra jönnek majd az ízléstelenséget és az ökörködést dicsőítő, viszont legalább nem hazug műsorok. És végre egyszer főmüsoridőben vágnak tortát egy kétfejú borjú képébe, mert annál én menőbbet nem tudok elképzelni.