Berlusconi = MENŐ

Na, ki mit csinál a nyáron? Balaton Sound? Csapatás Horvátba'? Donáldkacsázás a Terézvárosban? Ez bizony elég béna felhozatal. Hát nem lenne jobb inkább eladni Kakát a Real Madridnak, de annyi pénzért, hogy még a Vatikán hivatalos lapja is felháborodjon? Esetleg meghívni a világ vezető hatalmainak első embereit egy kis közös fejtágításra? Pihenésképpen szerződteni néhány hivatásos hölgyet a nyaralóba, oszt áthívni Mirek "Félárboc" Topolánek volt cseh miniszterelnököt egy kis közös hancúrozásra? De, sokkal jobb lenne. A fene a jó dolgát annak, aki ezt mind, egyedül össze tudja hozni.

Silvio Berlusconi, a hajbeültetéseiről ismert, 72 éves olasz férfi az élő cáfolata annak, hogy színes egyéniségek demokratikus berendezkedésű országokban nem juthatnak a hatalom közelébe. Az európai ember kókadozva nézi az esti híradót, és arra gondol, Venezuelában nem csak a tenger vize melegebb, hanem öltönyös unalombélák helyett Hugo Chávez szórakoztatja a tévénézőket. És akkor Líbiáról, a héten már Barack Obama által is kézfogásra méltatott zseniális műbeduinról, Kadhafi tábornokról nem is beszéltünk. Berlusconi diktatúra nélkül is tagja tud lenni ennek az exkluzív klubnak, amelynek biztonsági emberei röhögőgörcsöt kapnának, ha egy Angela Merkel, egy Gordon Brown, vagy az a kis komplexusos Nicolas Sarkozy kopogtatnának az ajtón.

Berlusconi vagyona jelentős részét lopással és egyéb csalafinta bűntényekkel szerezte, és ez az összebűnözött vagyon tette egyáltalán lehetővé, hogy médiabirodalmát és mindenféle sötét kapcsolatait meglovagolva hazája miniszterelnöki székéig emelkedhessen. Ez bizony csúnya dolog. Berlusconi primitív macsósága, szánalmas öregember képét keltő, bénán férfias viccei, ahogy a vén kecske hatalmával visszaélve igyekszik megnyalni a sót szintén visszataszító. Azonban mi, a szabad és demokratikus Magyarország alattvalói kötelesek vagyunk tiszteletben tartani a baráti Olaszország választását, és elfogadni, hogy ezek a furmányos digók nem önsorsrontásból választják vezetőjüknek (ráadásul nem is először) ezt a különös férfit.

Berlusconi legádázabb ellensége talán az angolszász sajtó. Az amerikai és a brit lapok magukból kikelve képesek véleménycikkekben mindennek elmondani az olasz miniszterelnököt, valamint tolvajokból, kriptofasisztákból és őrült pojácákból álló környezetét. Ezek a cikkek többnyire nem értik, hogy az olasz nép miért sorakozik fel önszántából ez a szörnyűséges férfi mögött. Nagyvonalúan hallgatva arról, hogy az amerikai nép például eggyel ezelőtt egy gyakorlatilag debil elnököt választott magának. Berlsuconinak számosak a hibái, az olaszok azonban tisztában vannak múltjukkal és lehetőségeikkel, így pontosan tudják, hogy egyrészt nincs igazán más lehetőségük, másrészt ha lenne, azzal sem lenne jobb.

A Mussolini utáni Olaszországnak hatvan év alatt több, mint hatvan kormánya volt. Miniszterelnökből sem sokkal kevesebb, és ezek jelentős része egy cseppet sem volt tisztább, mint Berlusconi, legfeljebb kevésbé szórakoztató. Ott volt például a legalábbis papíron baloldali, Bettino Craxi, Berlusconi egykori esküvői tanúja, aki szemben vele nem olyan gazdagon érkezett a hatalomba, viszont mindenképpen milliárdosként akart távozni onnan, aztán a végén Tunéziába kellett menekülnie az igazságszolgáltatás elől. Az olaszok nem olyan buta népek, mint amilyennek néha tűnnek, és tisztában vannak azzal, hogy nekik ez jutott. Korrupció, kutyakomédia, pojácák. Van, akinek még ennyi sem.

Ami viszont még ennél is izgalmasabb, az az, hogy az olaszok valószínűleg azt is tudják, hogy hiába kerülne valami Berlusconinál egy fokkal kevésbé sáros figura a hatalomba, az sem változtatna sokat a hazájukon. Volt már ilyen próbálkozásuk is, aztán attól sem lett se jobb, se rosszabb a pizza, Cannavaro ugyanolyan flegma maradt, és az úgynevezett fontos dolgok - amelyekről persze az olaszok nagyon helyesen tudják, hogy valójában nem azok - mint gazdaság és társadalmi béke sem mozdultak nagyon semerre. Naiv és buta országokban hiszik csak azt, hogy a demokratikus választások útján megválasztott vezetőkön múlik bármi fontos, és hogy egy kormányváltással egy nép évezredes sorsa megváltoztatható. Az olasz emberek sorsa és életüknek célja, tehát hogy a férfiak hetven körül úgy nézzenek ki, mint Flavio Briattore és Giorgio Armani, a nők pedig mint Sofia Loren, teljesen független a miniszterelnök személyétől. Legyen csak az a főnök, aki nem nyúl a kenyérhez, a cirkuszt viszont garantálja, ahogy azt őseik is megérezték.