Idézőjel = NEM MENŐ

Na helló-belló fiatalok! Nem hiányzik senkinek semmi az életéből? Nem érzi senki, hogy valamiről lemaradt? Az a szomorú, hogy nem, nem érzi szinte senki. Pedig a legalapvetőbb dolog hiányzik már vagy húsz éve minden fiatal életéből: a korábban menetrendszerűen, évtizedenként egyszer minden régi vackot eltakarító forradalom. Ami pedig ennél is szomorúbb, vannak jelek, amelyek szerint ilyen már soha többé nem is lesz.

Az évtizedenként egyszerben eddig bízni lehetett. Volt a rock'n'roll, a hippik és úgy általában a hatvanas évek, a punk, majd végül a techno/acid/house, nagyjából tízévente elsöpörve minden régit, divatot, zenét, életszemléletet, frizurát, a szombat esti szórakozás helyes módját, hogy mindegyik helyet újat teremtsen. Viszont amikor az egészestés rave-ek a kilencvenes évek elején, a mindig késve reagáló Magyarországon pedig a kilencvenes évek végén unalmassá és kulturálisan teljesen irrelevánssá váltak, nem lépett semmi a helyükre. A hiphop-kultúrának lett volna még leginkább esélye, ám mivel attól a ténytől nehezen tudunk eltekinteni, hogy mink nem vagyunk négerek, ez mégsem adhatott választ a mi fiataljaink alapvető létkérdéseire.

A fejlődés hirtelen megállt. Az acidkultúra bukása óta minden egyes szubkultúrácska szinte teljesen a múltra építő retrómozgalom volt, a szűk nadrágokra és cuki frizurákra építő Új Rock Forradalomtól a neonszínű trikókat előtérbe helyező nurave-ig. Ez utóbbinak megjelenése kölönösen szomorú volt, hiszen a világ divatkövető fiatalsága előbb nyúlt vissza egy korábbi nagy durranáshoz, mint hogy azt valami más eltakarította volna a színről.

Az elmúlt tizenöt-húsz évben is voltak jó zenék, jó ruhák, jó gondolatok és jó bulik, ám semmi olyan, ami egy nagy egésszé összeállva úgy söpörhetett volna el minden pállott vackot, ahogy azt a korábbi össznépi mozgalmak tették. Tudok én értékelni mindent a japán rajzfilmhősöknek öltöző cosplayesektől az angolai eredetű kuduróra segget rázó divatos fiatalokig, ám ezek nem versenyezhetnek teljességükben az elmúlt évtizedek mozgalmaival.

Két okból sincs már ilyen sok ideje semmi igazán nagy durranás. Az egyik, hogy pont ebben az időszakban fejlődött elképesztő ütemben a kommunikáció- és információipar. Különös módon az új fejlemények a mobiltelefontól a tumblrig nem nagy, globális áramlatokat eredményeztek a popkultúrában, hanem inkább ezer darabba szabdalt, a fizikai távolsággal nem sokat törődő, viszont a körön kívül állóktól nagyon élesen elhatárolódó kis mozgalmakat.

Negyven éve mindenki virágot akart tűzni a hajába, mert San Franciscóban állítólag mindenki azt csinálta. Ma viszont minimális utánjárással is lehet tudni, hogy San Franciscóban nem tűz mindenki virágot a hajába, hanem van, aki szélsőjobboldali grindcore zenekarban játszik, és van aki a hyphy nevű, a rapet az extasy-kultúrával ötvöző furcsaságért rajong. Ha pedig ilyen nagy a választék, akkor nem is akar majd minden tizenöt éves kiskamasz ugyanolyan lenni. Ez a töredezettség azonban még képes lenne megszűnni, ha hirtelen valaki valami igazán nagy dologgal tudna előállni. Olyan frizurával, amiről eddig álmodni sem mertünk, olyan ritmusképlettel, amitől a holtak is a táncparkettre özönlenek, és valami olyan tudatmódosítószerrel, amivel az élők is.

A másik, sokkal súlyosabb probléma, amely végül tényleg megölheti a forradalomnak még a reményét is, az az idézőjel. Nem a vicces és hülye idézőjel, hanem az okos, szemét és cinikus idézőjel. A kérdően felhúzott szemöldökkel párosított lefitymáló pillantás mindig is fontos eleme volt a fiatalság leglényegének, ám soha nem ez volt a legfontosabb. A metsző gúny mellé mindig buzgó tenni akarás is járt, és most ez elvészni látszik.

Nem véletlen, hogy az utóbbi két év legokosabb, a popkultúrát legjobban megfogó honlapja gyakorlatilag védjegyévé tette az idézőjel-cunamit. Ma elértünk arra a pontra, ahol a behálózott világban a legfrissebb hírt is biztosan tegnapinak mondja valaki, aminek egyenes folyománya, hogy nincs az a nagy dobás, amit ne lehetne egyből szemöldököt felhúzva lefitymálni. Te még itt tartasz? Hát eléggé kurvára ciki "vagy". Még ezzel sem lenne nagy baj, ha látszódna a kitörés iránya, de ennek jele sincs.

A folyamatos idézőjelezés szinte lehetetlenné teszi az őszinteséget és a nyílt szívű lelkesedést, amelyek elengedhetetlen kellékei minden forradalomnak, a politikaitól a popkulturálisig bezárólag. Aki túl sokat használja, elveszi a kölyköktől a generációkat meghatározó, igazán nagy pillanatok lehetőségét. Illetve magát az idézőjelt teszi a közös élménnyé. Az meg azért eléggé rohadtul kevés.