Mikulás = MENŐ

Ünnepeink problémásak. Az államiakat elviselhetetlen nyenyenyézés veszi körül, az egyháziakat meg nehéz komolyan venni. Aki viszont csak a saját születésnapjának képes örülni, az egy önző szemétláda. Kell a közösségi élmény. Ezt pedig a Mikulás, összes ünnepünk egyetlen szimpatikus szereplője képes csak levezényelni. A Mikulás nem csak menő, de még tök jó fej is.

A Mikulás egyetlen komoly vetélytársa a húsvéti nyúl lenne, őt azonban lehetetlen feltétel nélkül szeretni. Egyrészt a nyulak látszólag cuki, valójában azonban mindent összekakáló, ostoba kisemlősök, másrészt a tojást rakó nyúl gondolata minden egészséges nyolcéves számára kényelmetlen. Nagyon is valós élőlények ne csináljanak lehetetlenségeket. Ha az egész figura kitalált, az rendben van, de hogy egy nyúl, ami egyetlen ketrecben vagy mesefilmben sem rak tojást, az év egyetlen napján hirtelen természetfeletti képességeinek köszönhetően tojásdad csokidarabokat nyomizzon, az elfogadhatatlan.

A Mikulással ilyen gond nincs. Róla mindenki tudja, hogy Lappföldön él egész évben, és csak decemberben jön hozzánk ajándékot osztogatni. Ez normális, szerethető mese. Mint ahogy szerethető a Mikulás imidzse is. A nagy szakáll meg a piros ruha igazán barátságos egy olyan világban, ahol már minden vidám, gyerekeket cirógató öregembert gyanúsnak tartanak a szülők. Rénszarvasos szánja is rendben van, ahogy száguld vele az éjszakában, abban nehéz nem észrevenni a vagány motoros rockert.

A legjobb dolog a Mikulásban mégis az, hogy nincs benne semmi rossz. Az interneten keringő képek és videók a vidám kisöreg ülében ordítva zokogó kis bőgőmasinákról nyilvánvalóan hamisítványok. Azokat a nagyon keveseket leszámítva, akiknek a szülei olyan szemetek bírtak lenni, hogy a tizenkét hónapos anyaszomorítást tényleg csak egy virgáccsal hálálják meg, és még hatodikán délelőtt sem kaptak egy kis csokoládét, senkinek nincsenek rossz élményei a Mikulással kapcsolatban.

Mára divat lett arról beszélni társaságban, hogy ki mennyire nem bírja elviselni a karácsonyt, ki akarja már a csúcsdísz felhelyezése előtt lemészárolni a komplett rokonságot, ki gyűlöli jobban a teljesen elavult karácsonyi menüt, amelyhez családja makacsul ragaszkodik az 1930-as évek óta, és természetesen hogy ki kapott szánalmasabb ajándékot úgynevezett szeretteitől. És még ha ez túlzás is, a karácsonynak igenis vannak az elviselhetetlent közelítő mozzanatai, az ajándékvásárlástól kezdve a Mennyből az angyal közös elénekléséig. A Mikulással semmi ilyen gond nincs. Senki nem kerekít túl nagy feneket neki, és az ajándék mindenképpen csoki, amit meg úgyis szeret mindenki. Olyan, mint az év többi napja, csak sok az édesség. Mit lehetne ezen nem szeretni?

Szintén nagy előnye a Mikulásnak, hogy szemben a Jézuskával, még a legmegátalkodottabb ateisták sem harcolnak ellene. Gondolom az olvasót is meglepi, amit én először el sem akartam hinni, de ma már léteznek kisgyermekes családok, amelyeknél karácsonykor egy büdös szó sem esik a Kisjézusról, és az ajándékok érkezésére mindenféle alternatív, kereszténységtől gondosan mentesített megoldásokkal szolgálnak a szülők. Az nem egészen világos, hogy ezek a szülők, akik csak alig valamivel vonalasabbak a kiskorú gyermekeik bérmálkozását forszírozóknál, miért ragaszkodnak a karácsony karácsonykor ünnepléséhez, és miért nem teszik át az egészet december tizenhetedikére, de most nem is ez a lényeg. A Mikulást a kommunisták ugyan igyekeztek Télapósítani, de december hatodika ennek ellenére nem vált ideológiai természetű összecsapások harcmezejévé. Csak egy szimpatikus, nyilvánvalóan atomrészeg öregember, aki boldoggá teszi a gyerekeket.

És akkor a krampusz Keith Richards-i kúlságáról még szó sem esett.