Aranyásás = MENŐ

Vannak polgári tabuk. Minél később kezdett hozzá és minél rosszabbul áll egy társadalom polgárosodásilag, annál több ott az ilyesmi. Magyarországon állítólag valamikor régen volt valami, amit polgárságnak lehetett nevezni, a kommerek viszont szinte teljesen felszámolták. Így a tisztes polgári lét szinte valamennyi jellemzője, amiről más, szerencsésebb vidékeken büszkén beszélnek az emberek, ilyen tabu, amiről jobb nem is beszélni.

Vegyünk például egy fiatal, jómódú házaspárt két kisgyermekkel, akik ettől még nem szeretnének lemondani a társasági életről. Szívesen elmennének például péntek este egy közös ismerősük hajnalig tartó koncertjére mulatni, és úgy kiütni magukat, hogy másnap reggel még arra se ébredjenek fel, amikor a nagyobbik gyerekük késsel kergeti keresztül a lakáson a kisebbiket. Ilyen bulizásra csak akkor van lehetőségük, ha gyermeküket idegenre bízzák. A bébiszitter alkalmazása, akárcsak a takarítónőé vagy a kertészé azonban egészen a közelmúltig olyan szégyenfoltnak számított, amiről szinte nem is illett társaságban beszélni. Hiszen akinek ilyen szolgái vannak, az nyilvánvalóan rossz szülő és lusta, szívtelen kizsákmányoló, vagy, ami még ennél is gyűlöletesebb Magyarországon, szimplán jómódú.

Mára eljutottunk odáig, hogy annak se kelljen lesütött szemmel járnia az utcán, aki időnként idegenekre bízza a gyerekeit, mert dolga van, mert szórakozni akar, vagy mert egyszerűen szeretne néhány órát eltölteni két hiperaktív anyaszomorító nélkül. Azt is sikerül lassan elfogadtatni, hogy aki munkaerőt alkalmaz otthonában olyan feladatokra, amiket neki se ideje, se energiája nincs elvégezni, az nem egy rabszolgatartó szemétláda, hanem úgynevezett munkaadó, aki tisztességes pénzt ad becsületesen dolgozó embereknek. Akik nem megalázva érzik magukat ettől, hanem megbecsülve, valamint azt is nagyon szeretik, ha ők is tudnak venni a családjuknak szép karácsonyi ajándékokat.

Magyarországnál szerencsésebb helyeken is van azonban egy polgári tabu, amiről nem illik beszélni. Nálunk pedig, ahol ez a jelenség viszonylag új, ez nagyjából a Hetedik Pecsét. Az aranyásás ősi, Magyarországon azonban évtizedes tetszhalottság után a sírból visszahozott mesterségéről van szó. Nem arról, amit Alaszkában csináltak, hanem amit a közismert féllábú ex-prostituált, Heather Mills űzött Paul McCartney vagyonával. Az aranyásás az angol golddigging szolgai fordítása, és azt a tevékenységet jelöli, amelynek keretében nők olyan jómódú férfit fognak maguknak, aki úgy képes garantálni gondtalan megélhetésüket, hogy nekik közben a kisujjukat sem kell megmozdítaniuk.

Odáig világos, hogy a magyar nők a munkahelyi diszkriminációnak, az egyenlőtlen nemi szerepeknek és a társadalom általános ostobaságának köszönhetően sokszor otthonuk négy fala közé szorulnak. A karrierről kénytelenek lemondani, önmegvalósításra csak a konyhában, a mosókonyhában és a gyerekszobában van esélyük. Ez nagyon szomorú, az meg pláne, hogy az ilyesmit sok férfi maga is támogatja, sőt, szinte kötelezővé teszi. Azok a nők viszont, akikből Magyarországon is egyre több van, és önként választják a kivonulást a munkaerőpiacról, kifejezetten menők. Menő, ahogy a pénzkeresést rálőcsölik a férjükre, az meg különösen, amikor még ennek tetejébe kikényszerítik a bébiszitter és a takarítónő alkalmazását is. Még szép, hogy van jobb dolguk, mint büfiztetni meg a klotyót suvickolni.

A polgári társadalmakban egyre gyakoribb az ilyen opportunizmus. És persze, nem csak a nők ilyenek, hanem például azok a fiatal férfiak, akik ráébrednek, hogy hiába van már saját keresetük, sokkal kényelmesebb még mindig anyuéknál lakni, mint végre kirepülni a fészekből. A lustaság és a smucigság még azt is elfeledtetik, milyen kényelmetlen, ha a férfiembernek nincs egy saját zuga, ahova háborítatlanul vihet fel nőket. Szülőket pumpolni azonban sokkal kevésbé menő, mint férfiakat - az előbbiek képtelenek nemet mondani, az utóbbiakat viszont ügyesen kell megdolgozni, hogy eszükbe se jusson.

Az aranyásás Magyarországon elsősorban a kiváltságosak terepe. Alacsony jövedelmű családokban egyszerűen nem elég egyetlen kereső. Az aranyásóké azonban még így is igen heterogén tömeg, Debreczeni Zitától kezdve egészen azokig a bölcsészlányokig, akik csak az egyetem után szembesülnek azzal, hogy semmiféle piacképes tudással nem rendelkeznek, viszont ismernek sikeres vagy potenciálisan sikeres férfiakat.

Vannak férfiak, akiket boldoggá tesz a tudat, hogy egyedül is meg tudják teremteni a feltételeket családjuk boldogulásához. Ez valami ősi ösztön lehet, ugyanettől a büszkeségtől hízott a sikeres vadászok mája a kőkorszakban. Ezzel nincs is semmi gond, mint ahogy azzal sem, hogy ezt lusta és/vagy máshoz nem értő nők kihasználják. Viszont ez utóbbiakkal múlatni az időt nem valami menő.