Emília
13 °C
30 °C
Index - In English In English Eng

Együttérzés = MENŐ

2010.02.01. 13:46 Módosítva: 2010.02.01. 13:46

Minden budapesti sofőrnek más taktikája van a lámpáknál kéregetők ignorálására. Én ahhoz a gyáva többséghez tartozom, akik az autójukhoz közeledő szerencsétlent meglátva először fohászkodni kezdenek, hogy érkezzen már a zöld, aztán amikor érzik, hogy még várni kell, hirtelen matatni kezdenek valamit a combjuknál, mobiltelefonjuk képernyőjébe mélyednek, esetleg a váltó gombját piszkálgatják. És csak néha van annyi bátorságuk, hogy a hajéktalan szemébe nézve megeresszenek legalább egy fejrázást.

A hajléktalanokat utálni ma már viszonylag elfogadott dolog. Ők már annyira kilógnak lefelé a társadalomból, hogy nyíltan lehet előttük fintorogni, vagy bármilyen egyéb úton kifejezni a szaguk és színük által ébresztett undort. Ez egyfelől szörnyű, másfelől nagyon szépen mutatja meg, mennyire hiányzik Magyarországról a társadalmi szolidaritásnak még a csírája is.

Ez - naná, hogy! - a kommunisták hibája. Nem ők ölték ki a magyar társadalomból az együttérzés képességét, de ők voltak, akik az olyan szavak lealacsonyításával, mint "szolidaritás", "egyenlőség", sőt, "társadalom", egyszerűen cikivé tették ezt az együttérzést. Arra viszont a kommunisták nem számítottak, hogy bukásuk után húsz évvel Magyarországon lesz egy csomó, és szerencsére tényleg csomó ember, akik jó anyagi körülményeiket élvezve naponta fognak dühösen, elkeseredetten, összezavarodva, tanácstalanul szembesülni azzal, hogy másoknak rossz.

Ezek a tanácstalan emberek neveltetésüktől és vérmérsékletüktől függően különböző taktikákat választanak a mindannyiukat bántó kellemetlen érzés leküzdésére. Van, aki direkt soha nem beszél róla, és ha a téma bárhol felmerül, inkább átül egy másik asztaltársasághoz. Van, aki igyekszik segíteni és így megnyugtatni a lelkiismeretét. Talál magának szegény embereket, akiket támogathat, rendszeresen adakozik mindenféle segélyszervezeteknek. Van, aki igyekszik úgy alakítani az életét, hogy a lehető legkevesebbet kelljen találkoznia elesettekkel. Aztán van, aki agresszíven igyekszik meggyőzni önmagát és mindenkit, aki hajlandó meghallgatni, hogy akivel elbánt a sors, az maga kovácsolta ilyenre a szerencséjét, elvégre senkit nem köteleztek, hogy a lehetséges karrierlehetőségek közül a kubikost vagy a röntgenorvost válassza magának. És olyan is van, a legidegesítőbb fajta, aki minden élethelyzetet megragad a szánakozásra és a sopánkodásra, a seggét megmozdítani viszont képtelen.

Az első az együttérzés elfogadása kell lennie. Biztos vagyok abban, hogy lehetetlen érzelmi reakció nélkül megnézni az Index videorovata által készített, szokás szerint kiváló iskolaimenza-sorozatnak azt az epizódját, amelyben a meglepően életvidám konyhásnéni azt meséli, hogy 37 év munkaviszony után havi 64 000 forintot visz haza. Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki el sem tudja képzelni, hogy lehet ennyi a pénzből élni. Hála istennek az Index olvasói ennél sokkal többet keresnek, így hozzám hasonlóan érezhetnek ettől az összegtől valami felkavarót, amit talán maguk sem tudnak pontosan körülírni. Sok pénzt kereseni, aztán azon szégyenkezni, hogy más nem, különösen frusztráló érzés. Hát azért dolgozik az ember olyan nagyon sokat, hogy aztán rosszul érezze magát, amiért másnak nem jött össze?

Hétköznaponkénti ebédemet gyakran szoktam az óbudai Pastrami étteremben elkölteni, akárcsak a környéken gusztustalan sűrűségben fellelhető médiacégek számtalan alkalmazottja. A konyhának számos gyermekbetegsége van, maga az üzlethelyiség viszont kellően impozánsra van kialakítva ahhoz, hogy szegény embernek eszébe se jusson belépnie. Néha mégis porszem kerül a gépezetbe, ilyenkor a betévedő és az étlapot tapogató kisnyugdíjasokat a pincérek nagyon udvariasan ráébresztik tévedésükre, az úri közönség pedig a kollektív összerezenés után falatozhat tovább. A belépő szegény embert mindenki tényleg őszintén sajnálja, és mindenkinek ugyanattól lesz néhány másodpercig rossz kedve: azért értem el valamit az életben, hogy olyan helyen tudjak ebédelni, ahol ilyen kellemetlenségek tudnak érni?

Az együttérzésnek semmi köze nincs ahhoz, hogy a szerencsésebb helyzetű állampolgár úgy egyébként mit gondol az életről. Hogy vallásos-e vagy kommunista, elvakult kapitalista vagy fundamentalista konzervatív. Megsajnálni a nevetségesen keveset kereső konyhásnénit olyan alapvető dolog, mint nem kibelezni egy macskát, ha éppen nincs semmi a tévében. Segíteni rajta vagy a hozzá hasonlókon pedig nem csak azért kell, mert a magyar állam úgyis képtelen rá, és főleg nem azért hogy megnyugodhasson a lelkiismeret. Hanem mert az érzés, hogy megengedhetem magamnak és meg is teszem, kiemel az olyan bunkók közül, akik még a buszon is képesek bliccelni .